Kakas kukorít, hajnal kivirít,
a réti rigó dala röppen,
arany-bivalyok gerince ragyog
márvány-eres égi ködökben.
Ma ládd: a hímes föld, láng-habos ég
csak láz-tünemény, csak híg buborék,
széthull, tenyeredbe csöppen.
A lábadon itt topánka szorít:
ez a föld! a gyökér-ölű erdő!
a homlokodon kék pántlika fon:
ez a menny! a fejedre tekergő!
és közbül a szív, a kalitka-madár,
kit féltésed vasrácsa bezár:
ha elszáll, vissza sosem jő.
Isten gondol öröktől fogva téged,
elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
és mit változtat rajtad a halál?
Forrás: Lélektől lélekig
A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.
A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.
Rozsdája
a lárma.
Forrás: Lélektől lélekig
Cserélnél-e sorsot valakivel?
Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal vagy népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a sorsodat.
Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt összeesne. A sors mindenkinek az egyedül megfelelő táplálékot nyújtja; de aki nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen, mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly szomorú, ha nemes fát
tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas,
ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a
Tiéd – de kívánhat a lélek
porba-lökött
hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van
erő még, óvni a kincset,
Téged,
Széphangú! nem feled el sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Öröklétet dalodnak
emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól
reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki
sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből
tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul,
egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják:
legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre
vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged,
ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak,
add néki emberséged,
mely pont és végtelenség:
akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján
fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek
valahány világévet
s a te múló dalodba
csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet,
mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek
és megint messze szállnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!
Te színarany torony, tavaszi szerelem!
halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
kedvedet mint tegyem?
hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.
Íme, a madarak ismét dalba fognak,
a százlábúak a kő alatt mozognak,
paripák nyihognak,
láncolt óriások is odvukban forognak.
A pecsenyesütő közeleg a nyárssal –
siet a gazda a tavaszi szántással,
vizek apadással.
Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.
Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
s szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
mért vannak örökre,
mikor csak a mulandó lelhet örömökre?
Forrás: Lélektől lélekig
Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.
Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Ámor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem
Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásiban reménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem;
S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tücsök leszek, fekete tücsök,
majd megállj, még visszahívnál –
Nem lesz aki ágyba küldjön
és az orrod megtörölje,
mászkálhatsz a kerítésen,
pottyanhatsz a csúnya földre.
Jó lesz, jó, neked is, nekem is jó…
Lesz akkora házam, mint a makk-héj,
meg se mutatom neked,
holdfényt fonok békarokkán, mák-olvasót pergetek.
Jó lesz, jó, neked is, nekem is jó…
Majd kérnél tőlem süteményt, de
nem ülök a pamlagon:
nedves fű
közt lakom,
harmatgyöngy
ablakom,
majd megállj, még visszahívnál.
Forrás: Lélektől lélekig
A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.
A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.
A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.
A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.
Forrás: Lélektől lélekig
