Holdfény alatt sétál a szerelem,
sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
Kék ködben ül a táj, a tó felett
emlékek és árnyak keringenek.
A fákon átlebeg a rezge fény,
olyan, mint egy verlainei költemény:
lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
felsóhajt és a földre hull az éj.
Forrás: Szeretem a verseket
Rajtad kívül nincs más menedékem,
meddig szem ellát e sivár vidéken.
Hozzád űz a vágyam minden éjjelen,
s nappalom Tőled ragyog fényesen.
Hiányzol. Ma jobban, mint máskor.
Szeretném, ha itt lennél. Ha ölelnél.
Hozzám bújnál, mintha soha többé
nem akarnál elengedni. Mintha már
nélkülem akár nem is bírnád tovább.
Hiányzol. Tegnap óriás volt a Hold.
Faggattam, hogy vajon hol vagy most?
Hogy gondolsz-e Te is rám néha?
S hogy éjjel, színezüst fényével
betakart-e Téged? S hogy ha látott,
vajon mosolyt varázsolt-e arcodra?
S mit álmodtál éppen? Remélem szépet.
Rajtad kívül nincs más menedékem.
Hozzád s Te utánad vágyom.
Rólad szól a legszebb álmom.
Forrás: Lélektől lélekig
Majd ismét megszületek, mint kőtömb,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint szellő,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint hullám,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint tűzvész,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint ember,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
(Végh György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
“Ha nem szeret az ember, elég lehet a csók és a gyönyör, ha szeret: nem elég.”
Forrás: Lélektől lélekig
Minden keréknek más a fordulása
s minden embernek más a kereke.
Ma is zúg még a babiloni lárma:
bomlott óra a világ élete!
De mink kettecskén ugye tulipánom:
nem disputálunk semmin a világon.
Amit te mondasz, szép lelked zenéje.
S az én lelkem, miként az erdő mélye
visszhangzik rá híven figyelmesen.
S amit én mondok, azt te kedvesem
mosolyogva, bólintva hallgatod,
Legfeljebb ha a szóban akadok,
szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
ami csak lánynak juthat az eszébe,
Mi néked kedves, kedves nékem is
mi néked ízlik, ízlik nékem is;
ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
ha te bús vagy, én is csak búsulok;
s ha én susogva szíved kérdezem,
csókkal felelsz rá én szép kedvesem.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
tartjuk a remény boltíveit,
állunk csontfehéren elátkozottan,
míg a törvény rajtunk be nem telik.
Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
de fájdalmakon és rágalmakon túl
tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.
Neved az álmatlan tengerre írom,
már fodraid közt leng a szürkület,
virrassz velem, örökös éber áram,
sötétedik – meghalok nélküled.
Forrás: Lélektől lélekig
Balzsamoztak az akáclevelek,
miket homlokod felövezni téptem,
nyugtalan cipőd ragyogott fehéren,
egész esténket bájjal töltve meg.
Eros szavára vetkőztettelek:
szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem
sóhaja izzón csípőid hevében,
nyögte a vén pad férfi-kedvemet.
E szürke estén éledt újra itt
az örök tavasz… S az árkocska, mit
a fáradtság vont szemeid alatt,
a félhomályban olyan volt, akár a
tavaszban egy kis könnyű fecske szárnya,
mely nézésed varázsán fönnakadt.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha a napok rohannak,
vesztüket érzik,
Ha a hajnal bíbora
testéből vérzik,
Ha a reggel szipogva
válladra borul,
és a torkodban fájó
íz, titok szorul,
Nézz a tükörbe, szemeidben élek…
Ha fakuló szivárvány,
szégyelli magát,
mert zöld hínár lepi el
tündérek tavát,
Ha szíved jeget olvaszt,
kezed varázsol,
szikra pattan közöttünk,
csak úgy magától,
Ne félj a tűztől, vigyázok rád…
Ha vihar jő, otromba,
vad zápor szakad,
józanít a valóság,
álmodni szabad.
Legyél ábránd éjszaka,
lelket nyugtató,
megfáradt létnek néha,
édes altató.
Készülj Kedves, hideg idők jönnek!
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, millióm.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön –
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
Forrás: Lélektől lélekig
Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.
Forrás: Lélektől lélekig
