A szentjánosbogarak csillagok
vidéki rokonai
fülig szerelmesek földszintes egükbe
mert így hallgathatják a szél énekét
amely csókként tapad foszforos fülükre
azzal a balsejtelemmel töltenek el
hogy senki sem repült még fel
csak mert fölnézett és kitárta karját
ha valakinek eszébe jut hogy lenézzen
már homlokával érinti az eget.
Fehér Ferenc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
takarónk lassacskán lecsúszik.
Forrás: Lélektől lélekig
Magammal cipelem a szívedet (az én szívemben
cipelem) soha tőle meg nem válok (ahova csak
megyek te jössz velem; bármit teszek
azt teszed te is, kedvesem)
és nem ismerem a félelmet
a sorsomban (te vagy az én sorsom) nem vágyom
szebb világot (te vagy az én igaz világom)
te vagy az kit a hold már réges rég mellém kijelölt
kit a nap egyszer majd megénekel
íme a titok mit meg nem osztok senkivel
(a gyökér gyökere az ég a fa felett hol
nyüzsög az élet; és magasabbra nyújtózik mint
hova a lélek vágyni tud és az élet képzelete el nem ér)
csoda mely csillagokat vezet a végtelen tejúton
magammal cipelem a szívedet (az én szívemben cipelem)
Forrás: Lélektől lélekig
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
– Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Forrás: Arcanum
Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
csodás virágból font színes füzért,
és ékül barna fürtjeire rakta.
Hogy a világba búsan visszatért,
bámulta a nép, mélyen megriadva:
sok száz évet ment az idő előre,
s nem ismertek a koszorús fejűre.
Nekem te vagy az a csodavirág,
s fogva vagyok álom bűvöletében,
mi a szokás ma, nem tudom tehát,
mintha száz év múlt volna el eképpen.
Jövevény lettem, mivel a világ,
a kishitű, borzong vénség szelében.
Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
üdvöm virágdíszében, elfeledten.
Most hát ezért térek örökre meg
hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
Feledjenek! Számomra itt ered
a lét vize s ír minden sebre nyomban.
Fölöttem nedves sugarú szemed,
egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam –
Így múljanak fölöttem ezredévek,
s a visszautat sose leljem én meg!
Kálnoky László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.
Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.
Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.
Forrás: Lélektől lélekig
Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk, fekszünk,
temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Fordította Kálnoky László
Forrás: Lélektől lélekig
