https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • P. Pálffy Julianna: Emlékké szépülnek a pillanatok

    Emlékké szépülnek a pillanatok,
    hiába fogytak el a percek,
    nem lettek hónapok és évek,
    mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
    szomjat oltó nedű,
    vad éhet csillapító étek.

    Balzsam voltál a szívemen, fényem,
    visszaragyogtál rám, csillagom,
    csak néha folyhatott titkon érted
    könny az arcomon,
    mert úgy szerettelek,
    gyengéden féltve –
    óvtalak magamban is –
    s nem vártam semmit cserébe.

    Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
    magányod metsző hidegét
    sütötte felém
    börtönbe zárt vágyad,
    és te szikrázni hívtál,
    lángoló örvényben,
    mámortól édes édenben élni,
    ahol megtanítottál engem –
    vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
    csókdallamokkal szerelemzenélni…

    Forrás: Facebook

  • Gáti Kovács István: Szerelmes lány ráolvasása alvó kedvesére

    Jaj, ha egyszer is megunnál,
    másik szívben sátoroznál,
    más szobában, másik ágyban,
    más szerelem faodvában.

    Legelőször nézz tükörbe,
    közben csöndben járjál körbe –
    lábujjhegyen, finom-halkan,
    amíg végképp meg nem haltam!

    Aztán állj az ablak elé,
    a szél elé, a nap elé!
    Engem rólad letépjenek,
    szagomból kiégessenek!

    Mikor tőlem megkönnyültél,
    poklos tüzemből kihűltél,
    akkor szállhatsz mással ágyba,
    akkor dőlhetsz mással nászba!

    De addig még fogj magadhoz,
    szorítsd arcod az arcomhoz,
    szerelem harangja kondulj,
    szép szívemből ki ne fordulj!

    Forrás: Facebook

  • Kamarás Klára: Talán

    Talán egyszer hiányzom még…
    Mikor tavaszt búg egy madár,
    talán felbukkan egy emlék,
    és akkor majd gondolsz reám.

    Talán lesz nyár és éjszaka,
    mikor minden csillag ragyog,
    egyedül ülsz egy kis padon,
    s azt képzeled, hogy ott vagyok.

    Talán a hulló levelek alatt
    keress egy lábnyomot,
    de visszahozni nem lehet,
    amit az idő elmosott.

    Mikor még nem volt „te” meg „én”,
    csak „mi” – ez volt a szerelem?
    Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
    Ne tudj feledni sohasem!

    Forrás: Facebook

  • Paulo Coelho: Az alkimista (részlet)

    „– Elmegyek – mondta –, és azt akarom, hogy tudd: visszajövök. Szeretlek, mert…
    – Ne mondj semmit – szakította félbe Fátima. – Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.”

    Forrás: Az alkimista

  • József Attila: Csak a tenger jött el

    Melled két pólusa közt a kék sugár –
    A kötéltáncos álma áll azon.
    A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
    És én már túlsokat kerestelek –
    Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
    S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
    S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
    Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S az Úr
    Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott áll az útjuk végén…
    De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
    Csak a tenger jött el a küszöbömig.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csanádi Imre: Örök vallomás

    Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
    asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
    a nő és férfi egymásért hevül,
    hallgatják egymást végtelenül.

    Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
    de mindkettő egyazon tűzben ég.
    Cifra mezükre rásüt bár a por –
    a szerelem azon is áthatol.

    A szerelem ha kell a kőben él,
    a szerelem régebb a réginél,
    mint örökség apáról fiúra száll,
    anyjától kapja kölcsönbe a lány.

    Nem ismer kort, és nem ismer határt.
    leküzd mesésen minden akadályt.
    öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
    egy nemzedék másiknak adja át.

    Egy érzés elvész, mint a rohanó
    patak egy cseppjét viszi a folyó,
    az óceán is, ahogy hömpölyög,
    régire újat, habot habra lök.

    Régi tüzeket váltják új tüzek,
    régi vizekre csapnak új vizek,
    de mint sziget a tenger közepén,
    itt, formát öltve két szerelem él.

    Ezzel a hullám nem görgött tova,
    el nem födözte múlt idők moha,
    nem is fakítja fényét megszokás –
    ez tartós, igéző lobogás.

    A férfi beszél, az arc és a szem
    elevenen sugárzik – tüzesen.
    Szemét lesüti, elpirul a nő,
    s oly ügyetlen ügyes a legyező.

    Keblét szorítja keze, mintha csak
    szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
    szív: itt is a gipszköntösön belül,
    kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.

    Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
    végigkötődnek napot-éjszakát.
    Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
    az ő szerelmük máig ég, vakít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: A szememet csókold

    Inségemből hozzád
    fohászkodom sírással,
    akarod, hogy jó legyek?
    A szememet csókold,
    hadd lássam a mélyben
    az elásott kincseket.

    Álomban szegődött
    hozzánk és kék lángokkal
    lobogott a szent arany.
    Te adtad az álmot.
    Merre az arany-mély?
    Mutasd meg, hogy merre van.

    Ha meg nem találjuk,
    ha csak fázva didergünk,
    lesz-e nekünk szent napunk?
    A szememet csókold,
    hadd lássak, hadd lássak,
    mert bizony elkárhozunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

    v

  • Leleszi Balázs Károly: Szívdobbanás egy ház előtt

    És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.

    Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
    úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról
    érkeztek
    és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba.

    Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben,
    kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
    karjaimban ringatlak
    és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
    amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.

    Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.

    Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt?
    Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
    kékje fölverje az üres teret?

    Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolyogsz rám.
    És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
    álmukat aludták.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A fehér csönd

    Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
    Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
    Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
    Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
    Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
    A csókok és könnyek alkonyatán.

    Sikoltva, marva bukjék rám fejed
    S én tépem durván bársony-testedet.
    Nagyon is síma, illatos hajad,
    Zilálva, tépve verje arcomat.
    Fehér nyakad most nagyon is fehér,
    Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

    Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
    Megállt az élet, nincsen több sora,
    Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
    Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

    Fehér ördög-lepel hullott miránk,
    Fehér és csöndes lesz már a világ,
    Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
    Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
    Megöl a csend, ez a fehér lepel:
    Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kisfaludy György: Fényölelésed

    Fűszerillatú ág.
    Néztem a fényed.
    A bűvös koronád.
    Lassan forgott
    Benne a világ.
    Ott álltál fénylőn
    A világ tengelyén
    Előszörre tudtam itt,
    Hogy; Te vagy már az Én

    Mikor ott csillant
    Szemedben Itália
    Rámnéztél; enyém
    És tiéd az eufória.
    Vedd, vedd bátran
    Ezer éve várom
    És tudom a napot
    Mit a távol ezred
    Reménnyel rámhagyott.

    Fordultál egyet.
    És szelíd mosolyod
    Varázslatán át
    Lepergő jövőnk során
    Életed ezüst fonalát
    Mutattad, mely enyém is.
    Ahogy egymást kerülték
    Fényeink. Ezüstfehér
    Arany, vörös és a kék.

    Forrás: Lélektől lélekig