ha nem tudtam más ajándékot hozni
ha nem tudlak mással megajándékozni
ha nem tudlak megajándékozni magammal
hajlítsd a csípőd köré szavaimat
ahogy a kezem körébe hajol
borítsd őket a melledre
ahogy az ajkam ráborul
szorítsd a lábaid közé
ahogy a combom közébük szorul
ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet
Forrás: Lélektől lélekig
Egy órányi őrület és gyönyör! Ó, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az, ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)
Ó, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
Ó, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket, gyermekeim,
tudatosan tinektek beszélek róluk, ó, vőlegény és menyasszony.)
Ó, átadom magamat neked, akárki vagy, és ó, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Ó, visszatérni a Paradicsomba! Ó, te, szégyenkező, te, asszony!
Ó, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!
Ó, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Ó, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!
Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sose-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!
Ó, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
Ó, úttalan utak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanúl és veszélyek között!
Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:
egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!
Fordította: Szabó Lőrinc
Alkonyodik,
füst és őszirózsa-illat kering a kertben,
az utcán szédülnek a lombkoronák –
két szememben orkán süvít végig,
csókförgeteg!
Emlékeink sokáig dörömbölnek,
játszanak velem,
nevetnek, sírnak, vigasztalnak!
Belém karmoltak a vágy tigriskarmai,
gyere, itt a szerelmes idő,
gyere szeretni!
Forrás: Lélektől lélekig
Vállad úgy érintem meg,
akár egy csengőt,
kulcscsontod pengeni hallom,
mintha a legfinomabb gitár szólna.
Mellkasodon szépen elalszom,
és karom keresztülvetem feszes derekadon.
Mint fiatal nyárfáé, olyan csípőd lengése –
hosszú lábszáraidat olyannak érzem,
mint az erdő indáinak szorítását.
Tested illatát dicsérem,
amikor mellettem vagy,
mintha az élő világ tükrébe néznék.
Áldom testedet ma,
és mindenkor áldani fogom karjaid, ujjaidat,
melyekben a ragaszkodás vérerei folydogálnak!
Mint az ananász íze, olyan szádé is,
fogaid fehérek és nevetéskor fényesek –
homlokodhoz gyakran úgy érek,
mintha ékszered volna,
és szemed olyan óriásnak látom,
mint a Holdat.
Szerelmesem,
szemöldököd fekete íve
egy kis rigómadár tollának formájához hasonló.
Orrod ékes és rugalmas, akár egy elefántcsontdísz,
füled kanyargói édes labirintok!
Bőröd alatt az izmok olyanok, mint a dróthuzalok,
és izzóak bőröd alatt a plazmák!
Nagyszerű harci dobok pergése az ágyékod!
Forrás: Lélektől lélekig
Vállad úgy érintem meg,
akár egy csengőt,
kulcscsontod pengeni hallom,
mintha a legfinomabb gitár szólna.
Mellkasodon szépen elalszom
és karom keresztülvetem feszes derekadon.
Mint fiatal nyárfáé, olyan csípőd lengése –
hosszú lábszáraidat olyannak érzem,
mint az erdő indáinak szorítását.
Tested illatát dicsérem,
amikor mellettem vagy,
mintha az élő világ tükrébe néznék.
Áldom testedet ma
és mindenkor áldani fogom karjaid, ujjaidat,
melyekben a ragaszkodás vérerei folydogálnak!
Mint az ananász íze, olyan szádé is,
fogaid fehérek és nevetéskor fényesek –
homlokodhoz gyakran úgy érek,
mintha ékszered volna
és szemed olyan óriásnak látom,
mint a Holdat.
Szerelmesem,
szemöldököd fekete íve
egy kis rigómadár tollának formájához hasonló.
Orrod ékes és rugalmas, akár egy elefántcsont-dísz,
füled kanyargói édes labirintok!
Bőröd alatt az izmok olyanok, mint a dróthuzalok,
és izzóak bőröd alatt a plazmák!
Nagyszerű harci dobok pergése az ágyékod!
Forrás: Lélektől lélekig
Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.
föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel! Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Fortélyos alakoskodás
kell, hogy a végén lángoló
meztelenséggel elfeküdjék
odaadó
eszközként karjaidban.
Mert mégse csak a test, a test…
A bőrön, véren, rostokon
átsüt egy másik, átsüt egy
fénylőbb izgalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Tüzes színekből összeszőtt ruhád
bűnös meleggel lepi be az arcom.
Izzó homokban, forró vérben alszom.
Hajamba hajad vad tüze fut át.
Egy forró szál tapad a szempillámra –
Most száll az alkony hónaposszobámra.
Most száll. A sápadt falakra suhan;
orozva testünk lázán átszűrődik,
mint hárfahúron rezdülő futam.
S az alkonyból az éjbe fúló sávok
vak démona úgy les, úgy őgyeleg…
Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!
Forrás: …Lélektől lélekig
(Babits Mihály fordítása)
Ott hagytak bennünket éjszakára, egy fehér,
terrászon, elaléltan a rózsák között. A meleg
izzadság csorgott mint a könnyek, kebleinkre
a hónunk alól. Nehéz gyönyör bíborozta hanyatt-
csukló fejeinket.
Négy fogoly galamb röpködött fölöttünk, négy-
féle illattal átitatva, csöndben. Szárnyaikról
cseppekben hullott a parfüm a meztelen nőkre.
Csupa írisz voltam.
Óh lanyhaság! Arcomat egy fiatal lány hasára
nyugtattam, aki nedves hajam frissességébe bur-
kolózott. Nyitott ajkamat megrészegítette sáfrányos
bőrének illata. Nyakamra zárta combjait.
Aludtam, de valami fárasztó álom felébresztett:
egy iynx, éjjeli vágyaknak madara, eszeveszetten
dalolt a távolban. Borzongva, felköhögtem.
Egy lankadó kar, mint egy virág, emelkedett a
légbe, lassan, a hold felé.
(Babits Mihály fordítása)
A kis házikó, ahol az ágya áll, legszebb
a föld kerekségén. Fák karjai tartják,
fala szikkadt vályog, a haja szalmahaj.
Nagyon megkedveltem: benne hálunk, mi-
óta hűsek az éjszakák; s minél inkább
hűsek, annál hosszabbak is. Mire a nap
fölkel, édes fáradtságot érzek.
Földön a matrácunk; két fekete gyapjú-
takaró takar be; s a testeink egymást
melengetik. Súlyos melle nyomja keble-
imet. Szívem hangosan ver…
Átfog, úgy szorít, hogy szinte össze-
tör, szegény gyönge kislányt. De ha
belém hatolt, nem tudok többé semmit
e világról, és levághatnák kezemet-
lábomat, mégsem ébrednék fel gyönyö-
rűségemből.
