Címke: Humor

  • Mark Twain: Idézetek

    „Az időjárás az az állapot, amire mindenki panaszkodik, de senki sem csinál semmit ez ügyben.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mark Twain: Idézet

    “Klasszikus: olyan könyv, amit az emberek magasztalnak, de sosem olvasnak.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája

    Tavaly delejes, dúsnövésű
    hajamban sercegett a fésű…
    Én nem tudom, hogy mi a titka,
    hajam ma gyöngeszálú, ritka,
    megtört, puha, mint ócska kelme
    szálakra szétnyűtt, satnya selyme
    s oly könnyen enged, símul, hajlik,
    oly szépen helyére hanyatlik,
    mint enyhe elmúlásra várván
    erőtlen nagybeteg a párnán.

    S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
    e gyatra fürt is egyre gyérül,
    olykor szálanként, majd sereggel
    tépi a fésű foga reggel.
    S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
    sápadtan ütközik a tar folt
    s orkán-seperte szikla-ormán
    nem sarjad új fa: ilyenformán
    terjed a tisztás köre szépen
    koponyám tarlott tetejében.

    Ami azelőtt lomb lehulltán
    fogott el, az ma idők múltán
    egy-egy hajszál hulltára támad:
    bizsergő, halk nyárvégi bánat –
    és lelkemet lankadtra fújja
    október lengő mélabúja:
    A tavaszvágy, mi régi költőt
    annyi epedő dallal töltött,
    hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
    nekem valami égi hajszesz.

    Nem is kutatom már, mi tette,
    hogy hajzatom ily gyér felette:
    talán a csókok lassú mérge?
    talán a gondok sunyi férge?
    Hiszen mindenki szíve voltam,
    minden sírhantra én hajoltam,
    minden bölcsőnél ottan álltam,
    minden porontyot én dajkáltam,
    én tanítottam, én neveltem,
    minden kunyhóban én teleltem.

    Míg mély alvókkal megrakottan
    ment a hajó, én virrasztottam,
    úgy dohogott, suhant előre,
    hogy egymagamban voltam őre:
    az utasoknak mindahánya
    helyett aggódó kapitánya.
    Én jártam mindig minden útban,
    én szerettem és haragudtam,
    én éltem, sírtam, én daloltam
    mindenki helyett. Költő voltam.

    …Most is, amíg e verset írom,
    egy hajszál pihen a papíron,
    minden kecses, japáni rajznál
    finomabb rajzú, vékony hajszál.
    Hever halottként odalent és
    bennem készül a gyászjelentés:
    Félévet élt. A színe barna.
    Kitépte gyilkos végzet karma,
    nem használt kenőcs, villany, éther…
    Szegény, alig öt centiméter.

    Görbült ágacska. Lágyan ível
    finom hajlással, bájos ívvel,
    akár eső után a márvány-
    eres felhőkön a szivárvány.
    Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
    hogy kis koboldok könnyed íjja,
    amelynek húrja-közepéről,
    sóhajból sodrott idegéről
    fürge pillanat-nyilvesszőkben
    az ifjúság, mi tovaszökken.

    Nekem e hajszál most az újság,
    sűrített, mély élet-tanulság,
    egyetlen kérdés, nagy dilemma,
    nekem ez a történelem ma:
    ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
    s – nem segít orvos – megöregszünk.

    Ó be szomorú, jaj be félek!
    Vigasztalj verssel, örök lélek,
    életen túlnéző mesékkel,
    bizarr, bolondos bölcseséggel.

    Higyjem, tündérek hada száll át,
    amerre jártam s hullott szálát
    hajamnak sorra felkutatják,
    síma fürtökbe símogatják,
    gömbölyű arccal, fitos orral
    fújják be fénylő gyémántporral,
    egy gyökerét is el nem vesztik,
    ápolgatják és megnövesztik,
    egyenként gyűjtik s összeadják
    s mikor meghalok, visszaadják.

    Fürtjei a Sámson-erőnek
    fejemre szépen visszanőnek
    s mint vágtató musztáng sörénye
    vagy üstökös lángcsóva-fénye
    lobog utánam majd az égen,
    a messzeségen, mindenségen,
    amerre végtelenbe tágult
    szellemem zúgva végigszáguld
    és seprő hajam sűrű hossza,
    a csillagokat csiklandozza.

    S mikor az iramlást megúnván,
    szendergek habos fellegdunnán,
    érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
    körmét erős hajamba túrja,
    úgy elvész benne, meg se látszik,
    borzolgat, babrálgatva játszik,
    kemény bozontját szétzilálja,
    belemarkol és megcibálja,
    mint régen, régen. S én a boldog
    jó fájdalomtól felsikoltok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Romhányi József: Hogyha nap volnék…

    Hogyha nap volnék,
    csak teérted kelnék…
    Hogyha madár volnék,
    neked énekelnék!
    Hogyha szellő volnék,
    muzsikálnék lágyan!
    Hogyha virág volnék,
    illat volna vágyam!
    Ha méhecske volnék,
    édes mézet hoznék néked eleségül!
    S hogyha őrült volnék,
    elvennélek feleségül.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Darvas Szilárd: Legenda a Nő teremtéséről

    Amit mondok, nem ma történt,
    sok millió év előtt,
    elmesélem, hogy az Isten
    valamikor réges-régen
    hogy teremtette a nőt.
    E legenda őse hindu,
    s oly igaz, hogy aki hallja,
    nem lehet, hogy meg nem indul.

    Szóval az Úr legelőször
    férfiembert alkotott,
    ezzel teltek hosszú évek,
    nappalok és alkonyok,
    ami szép volt, ami jó volt,
    mindent ebbe fektete,
    ő maga is megcsodálta,
    mire készen lett vele:
    domború mell, magas homlok,
    sziklát görgető karok
    és a többi. . . részletezni
    nem is nagyon akarok,
    szeme, füle, lépe, mája,
    lába is, hogy lépne rája,
    hogy így visszagondolok,
    csupa, csupa jó dolog.

    No de közben hiba történt:
    elfogyott a nyersanyag,
    míg a férfi ily remek lett,
    a szegény nő megfeneklett,
    rá már semmi sem maradt.
    Ám az Isten azért Isten,
    véghetetlen bölcsessége
    mindig jó dolgokra inti,
    tudja, hogy ha segít magán,
    az isten is megsegíti.
    Hogy ily nagy volt a probléma,
    csak merészebb lett ő attól,
    és nekiállt nőt csinálni
    – ahogy azt ma mondanátok-
    mindenféle műanyagból.
    Volt abban a nőben minden,
    bizony nem lesz könnyű dolgom
    véges-végig elsorolnom.

    Az ezüsthold kereksége,
    pálma sudár merevsége,
    őszi felhő mélabúja,
    mélyhegedű néma húrja,
    őzikének kecsessége,
    majmok csacsi fecsegése,
    május üde tavaszsága,
    csörgőkígyó ravaszsága,
    fák közt nyögő szél fuvalma,
    bősz rémuralma,
    páva tolla, pulyka mérge,
    gyáva nyúlnak rettegése,
    kis verébnek puha pelyhe,
    illatozó rózsa kelyhe,
    mérges fullánk kis darázsba’,
    felparázsló tűz varázsa,
    csorgatott méz édes íze,
    szomjúság a tiszta vízre,
    nyári zápor, rét keserve
    tél dühétől szétseperve,
    bátor .tigris vad haragja,
    kis pacsirta trilla-hangja
    és a többi, és a többi,
    az is, ami ki lett hagyva.

    Nem volt már a férfi árva,
    mert az Úr az új teremtményt
    nekiadta, illetőleg
    rásózta az ő nyakára.

    Nem telt bele alig pár nap,
    hát az Úrhoz mén a férfi,
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti.

    Uram! – így szól- kezed mért ver?
    Rettenetes egy teremtmény,
    akit adtál, az a némber.
    Szája be nem áll, ha fecseg,
    egyszer nyűgös, másszor beteg,
    minden semmiségért zokog,
    és veszélyes és szeszélyes,
    hogyha egy kis öleléshez
    néhanapján hozzáfogok,
    máskor… hogyismondjam… mohó!
    Izzik, mint a tüzes kohó,
    kábít, bódít, mint az óbor,
    csak az a baj, sose jókor…
    Elpusztulok vele élve,
    így könyörgök; vedd őt vissza!
    Nincs szükségem feleségre!

    Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
    látom nincs belőle hasznod,
    nem erőszak a disznótor,
    visszaveszem én az asszonyt!

    Nem telt bele alig pár nap,
    s hát megint csak jön a férfi,
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti:
    Uram! – így szól- én se értem,
    de hiányzik az a némber,
    ettől vagyok én most bajba’,
    hiányzik a dalos ajka,
    milyen kedves, mikor fecseg,
    megható, ha néha beteg,
    hogyha szenved, hogyha zokog,
    s milyen hálás, milyen boldog,
    hogyha egy kis öleléshez néhanapján hozzáfogok…
    Mámorító, mikor mohó,
    izzik, mint a tüzes kohó,
    kábít, bódít, mint az óbor,
    sose rosszkor, mindig jókor,
    nincs öröm, csak vele élve!
    így könyörgök: add őt vissza,
    szükség van a feleségre!

    Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
    látom, látod már a hasznod,
    visszaadom hát az asszonyt!

    Nem telt bele alig pár nap,
    s hát csak újra jön a férfi
    s panaszkodik, azt remélve,
    hogy az isten csak megérti:
    Uram! – így szól – én se értem,
    de csak némber az a némber,
    sok bosszúság, kevés öröm,
    és a csóknál több a köröm,
    köröm, karom, fecsej, szitok,
    ha úgy látja jónak, kidob,
    minden bajért engem okol,
    vele élnem tüzes pokol,
    így könyörgök, legyen vége,
    vedd őt vissza, sose lássam,
    nincs szükségem feleségre!

    Ez már sok volt az Istennek,
    nagyot ütött az asztalra:
    Volt időd, hogy kiismerjed,
    nekem is van egy kis eszem,
    többé vissza sosem veszem,
    oktalanságodon okulj,
    ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
    ezt a mérget hordanod kell,
    akárhogyan éget is,
    vidd az asszonyt, mert különben
    beszüntetlek téged is!

    Sok millió éve ennek,
    de semmi se változott,
    ma is így vagyunk a nővel,
    hol áldott, hol átkozott,
    nyögünk, hogyha velünk van és
    hogyha elhagy, akkor is,
    ezt csináljuk, amíg élünk,
    így jön el az aggkor is,
    amíg ez a világ világ,
    össze sosem békülünk,
    tragédiánk egy mondatban:
    sem velük, sem nélkülük!

    Legenda a nő teremtéséről – Haumann Péter

    Forrás: Válassz verset

  • Robert Burns: A jó sör, ó

    Nagy László fordítása

    A jó sör, ó, jön is, megy is.
    Sebaj, ha rongyom rámegy is.
    Culám, cipőm is eladó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    Hat ökröm volt, de kitűnő,
    ami a fő: ugartörő!
    Elolvad áruk, mint a hó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    Nyakam töröm, csak jöjj söröm,
    a konyhatündért gyömködöm,
    s jöhet a szégyenpad s bitó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    A jó sör, ó, jön is, megy is.
    Sebaj, ha rongyom rámegy is.
    Culám, cipőm is eladó –
    A jó sör, ó, a búra jó.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Romhányi József: Szomorú esőben

    Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
    sáros a városom, nyálasan rám csettint.
    Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
    locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.

    Mogorván morogva csüggeteg szavakat
    ugrálok keresztül undok kis tavakat.
    Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
    ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.

    Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
    ellenben drága volt nekem ez a csizma.
    Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
    Ugrásnál esendő testemet rád bízom!

    Így futok neki, és magasba lendülök:
    csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szerényi Gábor: Macska vagyok

    Nem tudom, te hogy vagy vele, én imádom magamat.
    Tőled is ezt várom.
    (Mármint, hogy ne magadat, hanem engem szeress.)
    Rajongva!
    Ennél lejjebb nem adhatom.
    A rang kötelez.
    Én ugyanis arisztokrata vagyok.
    Tudhatod, hogy az őseimet az ókori egyiptomiak istenként tisztelték.
    Pedig ezért a rangért ők se csináltak többet, mint én.
    Gyakorlatilag semmittevők vagyunk.
    A munka ugyanis alacsonyrendű dolog, – közönséges kutyáknak való – meg is látszik rajtuk.
    Mi, macskák – velük szemben – sosem alázkodunk meg.
    Dobhatsz botot – eszünk ágában sincs visszahozni.
    Házat nem őrzünk, nem ugatunk portás módra, egyáltalán nem csinálunk se rendészt, se lakájt magunkból, kár is erőlködni.
    Egeret is csak úri passzióból, saját akaratunkból fogunk – ha úgy tetszik.
    Ne tedd ide a kezedet se, úgyse nyalom meg.
    Na, jó.

    Önimádatom ellenére olykor kegyes vagyok.
    Modellkedem, tehát lerajzolhatsz, de jobbára csak ha alszom, mert egyébként – már ne is haragudj! – de rengeteg izegni-mozogni valóm van.
    Ja, és rajzfilmekben is szoktam szerepelni: különös lelki alkatom jutalomjátékot jelent minden magára valamit is adó művésznek.
    Szeretnéd tudni, hogy mi a titkom, ugye?
    Hát azt lesheted!
    Minél többet nézel, annál rejtélyesebbnek hatok.
    Azt sem érted, hogyan lehet ennyit lustálkodni, anélkül, hogy ráunnék.
    Ti, emberek a tevékenység bűvöletében éltek.
    Állandóan reszkettek, hogy lemaradtok valami fontos dologról.
    Folyton ide-odafutkostok, idegeskedtek.
    Úrnak képzelitek magatokat, de csak zaklatott rabszolgái vagytok vágyaitoknak.
    Sosem jó nektek semmi igazán.
    Mi, macskák – például én – ezzel szemben megvetően tudomást sem veszünk erről a “kába ribillióról”, amiben betegen vergődtök.
    Nem elegáns az emberi élet.
    Szó se róla, azért nem akarok igazságtalan lenni.
    Vannak előnyei is a mi kapcsolatunknak.

    Te, aki gazdámnak tartod magad, tényleg dícséretesen viselkedsz.
    Adsz enni, ez rendes tőled, hiszen tudod, hogy sosem köszönöm meg.
    (Ellenben sürgetően nyivákolok, ha késlekedsz a szokott időben.)
    Hálás sem vagyok, ne is próbálj üzletelni érzelmeimmel!
    Amint befejeztem az étkezést, nyomban eloldalgok, sürgős pihenni valóm támad ilyenkor.
    Kérlek, ne is traktálj se magán-, se közügyekkel, egyszerűen nem ér-de-kel!
    Nna.
    Azt nem bánom, ha gyönyörködsz bennem.
    Tényleg, elég helyes pofácskám van!
    És úgy! de úgy tudok nézni azokkal a cicaszemeimmel!
    Azonkívül a testem sem kutya!
    (Már bocsánat az eb-hasonlatért, tudom hogy nem sportszerű, de annyira felkínálja magát.)
    Én is kínálgatom magam, mert – ezt elismerem – gyengém a gyöngédség.
    Simogass, cirógass, becézgess, cirmizzél – ezt nem tudom megúnni!
    Látod milyen nagyvonalú vagyok.
    Annyira élvezem a szeretgetést, hogy ez már neked is örömet okoz, hogy magadat ilyen jónak tarthatod.
    Ez az én raffinált, okos önzésem!
    Ismered csalfaságom, állhatatlan mivoltom.
    Mégis mindig bedőlsz dorombolásomnak.
    (Ebben még a kandúr is milyen nőies!)
    Van, aki utálja a macskát, mint ahogy vannak nőgyűlölő emberek is.
    Ezek önmagukat minősítik.
    Ők csak az észben, a világos, tiszta gondolkodásban hisznek.
    Tudományukkal azonban semmit sem tudnak kezdeni egy holdfényes éjjelen, amikor mi, macskák a holddal kokettálunk, az okosak bosszantására.
    Tudjuk, amit tudunk.

    Persze kikérdezni nem hagyjuk magunkat.
    Higgyék, hogy mi is csak állatok vagyunk, mint a többiek.
    Lustán hempergő, céltalan vadak.
    Akik csak esznek, alszanak és a szerelmi életük is pofonegyszerű.
    Látszólag igen.
    (Ráhagyjuk az etológusokra szakszerű véleményüket.)
    Nem vitatkozunk, az nem macska tulajdonság.
    Tisztában vagyunk rangunkkal, fenséges mivoltunkkal.
    Kergethetnek, utálkozva hajszolhatnak, de királyságunk velünk marad a száműzetésben is…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Amikor szakács voltam a fogságban

    Gázok és gőzök
    köztük főzök.
    Körülöttem füstös üstök:
    készül a früstök!
    Izmaim már merevek,
    úgy kavarok-keverek.
    És sűrű cseppet izzadok,
    hogy hízzatok!
    Lassan rotyog az üstben a kása.
    Fenyegető tűzhányónak mása.
    Most még belekóstolok,
    – Nem jó a túl sós dolog.
    S azt sem tűrik szótlan,
    ha az étel sótlan.
    Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
    mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
    Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
    mert magam is megéheztem.
    Nagy jellemem lássátok:
    nem eszem a kásátok!
    A konyhába bemegyek,
    kis kenyérkét leszelek.
    S remélem, hogy nem látszik a falon át:
    vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Adam Mickiewicz: Látogatás

    Csak most jöttem, s alig válthattunk szót mi ketten,
    a csengő rám riaszt, a halk inas belép:
    látogatója jött… Üdvözletek… Beszéd…
    Búcsú… S aztán megint más jön… S így megy – szünetlen.
    Már tüskés láncokat feszítenék, de menten!
    S mély farkasvermeket, csapdákat rejtenék,
    s ha csapda, lánc, verem nem volna mind elég,
    futnék a Styx mögé, hogy az védjen meg engem!
    Te átkozott pimasz! Én tüzes tűkön állok,
    mint elítélt, akit már szólít a bakó,
    te meg csak fecseged a tegnapesti bálod.
    No most… kesztyűt veszel… s a kalapodat, ó!
    A szívem földobog, – remélek, lángra gyúlva…
    S, Egek! Ez a barom… nem letelepszik újra?!

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig