Az 1956-os forradalom további verseit és prózai írásait találjátok az 1956 Magyarok Világszövetsége gyűjteményében. Érdemes tovább böngészni: ismert és ritkábban olvasható szerzők művei idézik fel a forradalom napjait, reményét és tragédiáját.
Kategória: Versek
-
Ismeretlen költő: Budapest ifjúságának
Mint vészharangok sürgető szavát,
Mely őszi estén felriasztva száll,
Hallottuk hangod pesti ifjúság,
És vádló hangod szívünkbe talál.Veszprém tornyából tekintünk feléd,
Hős Pest felé, hol vörös most az ég,
Hol lángoló és vérző szívetektől
Most minden régi, szennyes rongy elég.Nem hallgatunk, a budapesti szózat
Ajkunkon hívón, zengőn száll tovább,
Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont.
Támadj fel, ébredj Magyar Ifjúság!És talpon állunk, énekelve járunk,
Mindent betölt a szabadság szava,
Már véget ér halálos, szörnyű álmunk,
S lehull az éjjel zsarnok csillaga.Az őszi szélben a veszprémi tornyon
Megint a magyar zászlót lengetik.
Amíg élünk, míg vízzé nem lesz vérünk,
A magyar zászlót le nem vehetik!Budapest népe, hősök, katonák!
Nem éltetek és haltatok hiába.
Isten velünk és Veletek megyünk,
Szabad életbe vagy a hős halálba!1956. október 30.
Aláírás: Veszprém ifjúság
-
1956. október 23. – Emlékezés versekkel
Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét nemcsak a történelemkönyvek, hanem a költészet is őrzi. A szabadságvágy, a remény, az áldozat és az emlékezés sok költőt ihletett meg, és ma is születnek versek, amelyek ötvenhat eseményeit idézik fel.
A Verskuckóban olvasható művek mellett szeretettel ajánlom a kortárs költészet iránt érdeklődőknek a Poet.hu oldalán megjelent alkotásokat is, főleg az 1956. és az október 23 címszavaknál.
-
Fábián Zita: akkor
akkor majd csak próbálok levegőt venni,
némán hallgatni ahogy az eső vájatokban
csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint
olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró
reménysugár cirógatja végig a félénk,
hidegtől terrorizált rügyeket, úgy
bontogatom érzékeimet, próbálgatom
érzéseimet rajtad, veled és néha
nélküled, míg lecseppen az utolsó
esőcsepp, aranylón hintázik az ablak-
párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy
folyik le a fákról, a hirtelen köddé
váló, akaratos idő testet ölt egymás
karjában, mint sosem tapasztalt vágy
és én csak próbálok levegőt venni, hogy
élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem
megfogalmazni sem megmagyarázni,
sem elüldözni nem tudok, nem lehet -
Gyulai Pál: Margit szigetén
Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
És nyájasan behajlik ablakomba;
Derüs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott künn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündérsziget.
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt.
Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,
Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet –
A jókedv meg nem illet engemet
S ki tudja: vaj’ lesz-e még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott…
Hallom zendülni csalogány dalát,
Szivem egy édes emlék hatja át!
Ébrednek újra eltünt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen…
Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,
A fűben ott futkosnak, enyelegnek.
Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
Mikor még ti is kicsinyek valátok
S így játsztatok!… Az alkony elborul.
Sötétedik; szemembe könny tolul,
De szél fuvall s a lombok zúdulása,
Csapongó hullám méla mormolása,
Gőzös robajja, közbe távol ének
S tört hangjai el-elhaló zenének:
Elrengetik az éber álmu főt,
Mint dajkaszó a síró csecsemőt.Forrás: Vers mindenkinek
-
Kölcsey Ferenc: A szerető
Óh Lotti! Lotti, higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?
Nem messze egy patakhoz
Űltem a minap,
A nimfák énekeltek,
Lopva hallgatám –
Mosolygva énekelték
Ámor hatalmát,
Ámornak élnek ők is,
S hordják láncait.
Óh a szelíd kis istent
Ki nem szeretné?
Nélkűle életünket
Ki boldogítná?
Gyötrődni édesen, és
Égni édesen,
Gond nélkül sírni, lánc közt
Nem lenni rabnak,
Ez sorsa annak, aki
Ámor barátja –
Ó Lotti, Lotti higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?Debrecen, 1808 nyarán
Forrás: Vers mindenkinek
-
Fazekas Mihály: Az újj bor
Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Guggon, tudod, be jó vólt
Csipegetni zsenge szőlőt,
De levét ezerszer is jobb
Dúdolva szürcsölésznünk.
S eszemadta kis kezedből
Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj, gyerek bor!
Nőttön neveld tüzünket.
Ámor, te is! ki nádcsőn
Szopatsz velünk szerelmet.Forrás: Vers mindenkinek
-
Szabolcsi Erzsébet (Zsóka): Változatok a csendre
Valaki megszólalt, és a csend
apró szilánkokra hullott.
Most óvatosan lépkedünk,
Nehogy megsebezzenek
az éles szavak.
Napfény, ne nézz rám,
szellő, ne simogass,
patak, ne dalolj nekem…
ma néma vagyok,
csendem keresem…
Néma tisztaság.
Betűk helye papíron:
Fehéren fehér.
…. s belém hasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen.Forrás: Lélektől lélekig
-
Mészáros Ferenc: Anyunak
A lélek dalosát ringattad öledben,
akinek mindig égett a talpa,
s minden álma láng volt.
Nappal is álmodott: borult
égre napfényt, szívekbe csillagot,
Mind-mind magába zárta,
örvénylő templomába, ahol
a harangok csendesen kondultak,
lélek mélyén zúgtak.
És ahogy nőttek, osztódtak a szavak,
úgy feszültek, repedtek a falak.
A réseken kisurrant, hunyorogva,
negyvenöt év féken tartott álma,
fényfürdőzni a nap színpadára.Forrás: Lélektől lélekig
-
Hervay Gizella: LEVÉL HELYETT
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük. Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj… De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
