Kategória: Versek,

  • P. Pálffy Julianna: Emlékké szépülnek a pillanatok

    Emlékké szépülnek a pillanatok,
    hiába fogytak el a percek,
    nem lettek hónapok és évek,
    mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
    szomjat oltó nedű,
    vad éhet csillapító étek.

    Balzsam voltál a szívemen, fényem,
    visszaragyogtál rám, csillagom,
    csak néha folyhatott titkon érted
    könny az arcomon,
    mert úgy szerettelek,
    gyengéden féltve –
    óvtalak magamban is –
    s nem vártam semmit cserébe.

    Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
    magányod metsző hidegét
    sütötte felém
    börtönbe zárt vágyad,
    és te szikrázni hívtál,
    lángoló örvényben,
    mámortól édes édenben élni,
    ahol megtanítottál engem –
    vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
    csókdallamokkal szerelemzenélni…

    Forrás: Facebook

  • Gáti Kovács István: Szerelmes lány ráolvasása alvó kedvesére

    Jaj, ha egyszer is megunnál,
    másik szívben sátoroznál,
    más szobában, másik ágyban,
    más szerelem faodvában.

    Legelőször nézz tükörbe,
    közben csöndben járjál körbe –
    lábujjhegyen, finom-halkan,
    amíg végképp meg nem haltam!

    Aztán állj az ablak elé,
    a szél elé, a nap elé!
    Engem rólad letépjenek,
    szagomból kiégessenek!

    Mikor tőlem megkönnyültél,
    poklos tüzemből kihűltél,
    akkor szállhatsz mással ágyba,
    akkor dőlhetsz mással nászba!

    De addig még fogj magadhoz,
    szorítsd arcod az arcomhoz,
    szerelem harangja kondulj,
    szép szívemből ki ne fordulj!

    Forrás: Facebook

  • Kun Magdolna: Sebzett szív

    Az én szívem is sebzett,
    foltoztatni kéne,
    hát elviszem a szabóhoz,
    gyógyulást remélve,

    hátha megfoltozva
    nem is venném észre,
    hány és hány ember volt,
    aki nem kímélte.

    Ha új szívet kérhetnék,
    talán könnyebb lenne,
    de hát a régi az,
    amiben a múlt is el van rejtve,

    az a múlt, amely
    bár sokszor megsebezte,
    de mellette az életem
    is gyönyörűvé tette.

    Forrás: Facebook

  • Liebe Attila: Játssz el egy dalt

    Amikor nem simogatnak a napsugarak,
    mert lustábban kel fel a Nap,
    amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
    mert fakóbban zöldell a fű:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van.

    Amikor nem csengetnek rád a barátok,
    mert kihűltek már a régi álmok,
    amikor ürességtől hideg az ágyad,
    mert ellustultak benned a vágyak:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van.

    Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
    mert por rakódott rá a jóra,
    amikor eleged van magad körül mindenből,
    mert csak a neheze jut az életből:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van.

    Amikor már csak feledés az élet,
    s nem férnek bele lázadó remények,
    mikor mindenki mást mond, mint amit gondol,
    s lelkedben a meg nem értés tombol:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
    mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
    amikor nem férsz bele abba a körbe,
    ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
    s már reggel az esti gondokkal keltél,
    amikor már nem emlékszel arra a napra,
    mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
    szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
    amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
    testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
    elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
    amikor magadra maradsz a magad igazával,
    s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával:
    játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    segít elfeledni, hogy valahol baj van…

    Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
    játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
    játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
    játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni.

    Játssz koldust vagy királyfit,
    játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít,
    játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
    játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik,
    játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz,
    játszd, hogy még lesz…

    Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,
    játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!

    Forrás: Facebook

  • József Attila: Csak a tenger jött el

    Melled két pólusa közt a kék sugár –
    A kötéltáncos álma áll azon.
    A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
    És én már túlsokat kerestelek –
    Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
    S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
    S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
    Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S az Úr
    Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott áll az útjuk végén…
    De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
    Csak a tenger jött el a küszöbömig.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Laokoon

    Sötét időkben árnyékát idézted,
    s most benned lüktet vér és test szerint.
    Arcod görcsébe írja már a végzet
    a Laokoon-vonású férfi-kínt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csanádi Imre: Örök vallomás

    Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
    asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
    a nő és férfi egymásért hevül,
    hallgatják egymást végtelenül.

    Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
    de mindkettő egyazon tűzben ég.
    Cifra mezükre rásüt bár a por –
    a szerelem azon is áthatol.

    A szerelem ha kell a kőben él,
    a szerelem régebb a réginél,
    mint örökség apáról fiúra száll,
    anyjától kapja kölcsönbe a lány.

    Nem ismer kort, és nem ismer határt.
    leküzd mesésen minden akadályt.
    öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
    egy nemzedék másiknak adja át.

    Egy érzés elvész, mint a rohanó
    patak egy cseppjét viszi a folyó,
    az óceán is, ahogy hömpölyög,
    régire újat, habot habra lök.

    Régi tüzeket váltják új tüzek,
    régi vizekre csapnak új vizek,
    de mint sziget a tenger közepén,
    itt, formát öltve két szerelem él.

    Ezzel a hullám nem görgött tova,
    el nem födözte múlt idők moha,
    nem is fakítja fényét megszokás –
    ez tartós, igéző lobogás.

    A férfi beszél, az arc és a szem
    elevenen sugárzik – tüzesen.
    Szemét lesüti, elpirul a nő,
    s oly ügyetlen ügyes a legyező.

    Keblét szorítja keze, mintha csak
    szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
    szív: itt is a gipszköntösön belül,
    kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.

    Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
    végigkötődnek napot-éjszakát.
    Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
    az ő szerelmük máig ég, vakít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: A szememet csókold

    Inségemből hozzád
    fohászkodom sírással,
    akarod, hogy jó legyek?
    A szememet csókold,
    hadd lássam a mélyben
    az elásott kincseket.

    Álomban szegődött
    hozzánk és kék lángokkal
    lobogott a szent arany.
    Te adtad az álmot.
    Merre az arany-mély?
    Mutasd meg, hogy merre van.

    Ha meg nem találjuk,
    ha csak fázva didergünk,
    lesz-e nekünk szent napunk?
    A szememet csókold,
    hadd lássak, hadd lássak,
    mert bizony elkárhozunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

    v

  • Leleszi Balázs Károly: Szívdobbanás egy ház előtt

    És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.

    Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
    úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról
    érkeztek
    és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba.

    Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben,
    kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
    karjaimban ringatlak
    és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
    amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.

    Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.

    Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt?
    Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
    kékje fölverje az üres teret?

    Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolyogsz rám.
    És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
    álmukat aludták.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tótfalusy István: A gubbiói farkas éneke

    Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt.
    Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez.
    Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát.
    Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe.
    Milyen jó hallgatni szíve dobogását –
    meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.

    Eddig nem értettem magamat.
    Nem értettem, mi az az erő,
    az a kéjekre szomjas vad erő,
    ami űz, hajt az emberek ellen.

    Most már tudom.

    Azért harcoltam eddig mindenki ellen,
    mert azt akartam, hogy legyőzzenek.
    Azért szaggattam ízekre annyi embert,
    mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.

    De a testük nem volt elég meleg ahhoz,
    hogy odabújjak mellé,
    és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,
    hogy megnyalogassam,
    és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,
    hogy megbabonázzon,
    És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,
    hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.

    Megöltem őket,
    mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.
    Megöltem őket,
    mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.

    És én úgy szeretek megalázkodni.

    Forrás: Lélektől lélekig