https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Mészáros Ferenc: A végzetes pillanat, a végzet pillanata

    (Ravel Boleróját hallgatva)

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném
    lüktető aurádat, mielőtt
    megnyílna a láthatatlan csatorna,
    ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből
    dallam épül, a te dallamod,
    az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan
    áradni kezd szerte,
    mélységben, magasságban, lágyan,
    puhán, aztán egyre emelkedve,
    messzi fehér fellegekbe,
    szikrázva fényben, éteri kékben úszva…

    Még a pillanat előtt,
    mikor a sejtem még nem sejt semmit,
    csak elindul az ismeretlen vonzás felé,
    érintés-sóvárgón, s
    útján vezeti valami,
    aminek nem tudja okát még, csak sejti,
    hogy valami várja, várja valaki…
    Egy másik sejt, ami
    éppúgy nem sejt semmit,
    csak várja, hogy érkezik valaki…
    talán a párja…

    Már az előtt, hogy a sejtek
    megérintik az érkezőt, már
    azelőtt a pillanat előtt
    ott vagy egészben rejtőzve, mégis
    tisztán, érezhetőn, már
    az első a pillanat előtt…

    Már előtte elkezdődik a tánc,
    pedig lábad még nem
    mozdul, karod még nem ölel,
    arcod nem ragyog fel
    örömmel a nászi táncban,
    már ott vagy velem
    összesimulva, végtelen rezgéseken úszva…
    Már azelőtt…

    Már az első hang előtt
    kondul a harang, üdvözlőn,
    érkezésünket ünnepelve,
    majd üdvözítőn, mikor elvisz ismét
    a végtelenbe, felfűzve az időre,
    amit nem tudunk előre,
    aminek hossza örök talány…
    Már az első pillanat előtt
    sejtjük a sejthetőt, a rejtélyt, a dallamot,
    még az előtt, hogy
    a karmester pálcáját emelné,
    s előadná újabb művét az égi
    zenekar… Már az első intés előtt
    tudja a karmester, mit akar…

    Már akkor tudja,
    mikor emelkedünk fénybe, fellegekbe,
    mikor süllyedünk kéngőzös pokolra…
    Előtte ott a kotta…

    Ott van a partitúra,
    hogy zajlik majd ez a földi túra?

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnál, látnálak, mielőtt
    érintené sejted a sejtem…

    Az első pillanat előtti pillanat:
    innen indulunk, s ide hoz
    vissza az utunk, ide vezet
    az utolsó elhaló hang. Elhalkul a
    harang és csak, a csend marad.

    A csend, a rejtélyes ének,
    a pillanat előtti pillanat, a tánc,
    a Boleró, amint lebegünk
    körbe-körbe, ölelkezve
    mindörökre…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Virág fehérlik…

    Virág fehérlik új, szeles tavaszban,
    s a hóember gyanakvón körbenéz:
    mily állomás jött fényben és időben?
    Valóság ez – vagy álom az egész?

    A hó elolvad. Indul a madárdal.
    Fel a kékségbe nagy, zöld hinta száll.
    A táj szikrázó ékszer és aranyló
    barnán meleg a felszántott határ.

    Pacsirtahang csillog, felejthetetlen.
    A szélben piros kakasszó ragyog,
    s a ház körül munkába menekülnek
    kis dolgos lelkek, félénk holnapok.

    A táj – szikrázó ékszer – gyönyörű lett,
    mégis bánat-könnycseppet gyújt a szem.
    Fent száll a hinták lengő fényvarázsa.
    Árnyék sötétlik lent a szíveken.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fábri Péter: Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
    szeretni bárkit is, kivel
    e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
    arcodba néz, kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.
    Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár, csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gellért Oszkár: Félbemaradt, örök vers

    És nincsen könny, ami elsírhatatlan
    És nincsen vers, ami megírhatatlan.
    Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
    Ha elkezdtem, még folytatom talán.

    Majd ha a szőlő érik a gerezden,
    Majd drága ősszel tán még újra kezdem.

    S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
    Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
    S nagy ég, a seb még mindig eleven!
    Játszam tovább? Most nem ér a nevem.

    Ezerkilencszáztizenhat telén,
    Kerültek újra e sorok elém.

    S csak kóválygok százéves avaron.
    Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
    Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
    Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
    A napokat is összezavarom.

    Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
    Tán ezredek repültek el felettem.
    Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: A kertből soha nem ment el a nyár

    A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
    elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
    a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
    s fölfüggesztette egy égi toronyba
    a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
    lehunyt szemhéjunk mögött
    és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

    s a robbanásra időzített rózsák
    látod ez mind az örökkévalóság

    Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
    hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
    és épségben maradt benned az élet szertelensége
    hogy fölkiálts ha rejtegetve is
    mikor szobádba lép karcsún újra a fény
    kontyba szorítva laza haját
    és arcod fölé hajol

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Verseghy Ferenc: 189. Ének szent István király’ jobbjáról

    Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
    nemzetünknek szent reménye,

    kútforrása létünknek,
    hű dajkája hitünknek;

    légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak.

    Oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    A’ pogányok vakságából,
    a’ vadságnak rút sorsából

    a’ magyarnak hajnala,
    ah! te voltál angyala,

    hogy tanítsák a’ gyarlókat,
    gyámolítsák a’ habzókat,

    te rendeltél véneket,
    te egyházi rendeket.

    A’ ki félvén a’ hívságtól,
    búcsút vett az ál világtól,

    annak bátor szent fokot,
    te szerzettél klastromot.

    Akkor is, ha tán Rómába
    vagy Jézusnak szent honába

    jámborságból vándorolt,
    a’ magyarra gondod volt.

    Hány özvegynek gyámolója,
    hány árvának pártfogója

    volt hazánkban irgalmad,
    szünhetetlen szorgalmad!

    A’ betegnek, éhezőnek,
    mindenféle szenvedőnek

    te nyujtottál orvoslást,
    köntöst, ételt, ápolást.

    Végre, hogy köz boldogságunk,
    fenn maradjon bátorságunk,

    Isten’ annya pártfogónk
    általad lett gyámolónk.

    Néki adtad koronánkat,
    ő rá bíztad új hazánkat,

    hogy földünknek népeit
    óvja úgy, mint híveit.

    Illy felséges tetteidnek,
    illy tündöklő érdemidnek

    bére az, hogy Tégedet
    rothadás nem sérthetett.

    Bére az, hogy több csudával,
    mint dücsődnek zálogával,

    mellyért áldja nemzetünk,
    fényesnek tett Istenünk.

    Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
    szól Ragúza több lelkekről,

    kikkel érted az Egek
    sok jeles jót tettenek.

    Hogy Mohácsnál megrontattunk,
    Tőled is, óh! megfosztattunk,

    nyűgben sírtak népeink,
    árván nyögtek szíveink.

    Ámde háza Ausztriának
    megtérítvén a’ hazának

    mind az eltünt díszeket,
    visszaszerzett Tégedet.

    Áldd meg Isten! jóvoltáért,
    és Te szent kéz, a’ hazáért

    légy e háznak csillaga,
    légy hűségünk’ záloga.

    És ha tán köz-ellenségünk
    rajtunk üt, vagy más inségünk,

    oh terjedgy ki Te reánk,
    hogy megszánnyon köz Atyánk.

    Intsd meg szívét a’ magyarnak,
    kit balságok megzavarnak,

    tűrje mennyért séreit,
    ’s várja értök béreit!

    Köss közöttük egyességet,
    tartsd fel a’ köz békességet,

    hogy mint egy test éllyenek,
    ’s mindig eggyet értsenek.

    Emlékeztesd itt léteddel
    ’s visszatérő ünnepeddel,

    hogy egy tőnek ágai,
    egy egésznek tagjai.

    ’S a’ ki végén életének
    búcsut mond elhült testének,

    vidd az Isten’ színéhez,
    hogy feljusson béréhez!

    Légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak,

    oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    (1821–1822)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Balogh József: Mit kívánok

    Kívánok én hitet, kedvet,
    szép szerelmet, hű türelmet,
    utakhoz fényt, csodát, álmot,
    békességes boldogságot,
    magyar szót és égre kéket,
    emberarcú emberséget,
    verseket, célt, igazságot,
    daltól derűs jobb világot,
    bokrok mellé társnak fákat,
    napfényt, amely el nem fárad,
    tekintetet szembe nézve,
    éjt meg nappalt soha félve,
    kézfogásos tiszta csöndet,
    és mosolyból minél többet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Tavaszi csengő

    A téli árnyak
    alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
    tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
    s a messzeségben szél-feszítő szárnyak.

    A téli csöndben
    jó menni tavaszt megsejtő örömben,
    sejtő örömben, fehér hó-örömben,
    s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.

    A téli erdő
    útja már mind új csillagért esengő,
    csillagtavaszért, új égért esengő
    és cseng a szívben szépséghangú csengő.

    A téli varjak,
    tudom, kísérnek és velem maradnak,
    át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
    múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.

    Tündérkönny cseppen
    ágak közé lopakodó melegben,
    tavaszmelegben, ébresztő melegben
    – és szól a csengő, egyre bűvösebben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Zárt teherkocsi

    Kattog a négy kerék.
    Azt kérded, hova visznek?
    Mondhatnám: szinte mindegy.
    Függélyesből vízszintes.
    Négy kattogó keréken
    odavezet a sín,
    ahol levél nem ér el,
    hol nem vagy név, se cím.

    Tán negyvenen vagyunk.
    Azok ott már többéves
    rabok, halálfehérek,
    nyugodtak, csendesek;
    mi új rabok vagyunk,
    akiknek inge véres,
    ne nézd a különbséget:
    rab és rab egyremegy.

    Mért gubbasztok ily búsan?
    Szökőkút volt a kedvem,
    hány ágyban hemperegtem,
    és hány tengerben úsztam!
    Ami tortát megettem:
    vagy harminc emelet.
    Kár, hogy be nem fejeztem
    még minden versemet.

    Hogy Alfred de Musset-nek
    szebben virult a nyár?
    E század gyermekének
    rosszabb mahorka jár.
    Nem nősz magasra itten.
    Kattogni kezd a sín.
    Mit elmulasztott Hitler,
    behozza azt Sztálin.

    (1950 őszén)

    Forrás: Arcanum

  •   Ratkó József: Szégyentelenül

    Mert szólnom kell a fűről is,

    a fémről és a kőről is,

    a menekülő fényről is,

    a férfiról, a nőről is,

    és mindent el kell mondanom,

    igazhoz igazítanom,

    hát ezért kell olyan nagyon

    a szabadság, a nyugalom!

    .

    Mióta élek, dolgozom

    Parasznyán, Pesten, Putnokon,

    mindig a nehezét fogom,

    még sincs egy rendes bútorom.

    Kis gondjaim közt guggolok,

    felmagasodni nem tudok.

    .

    Segítsetek, ne hagyjatok!

    könyvet, kenyeret adjatok!

    Semmiből se kell sok nekem.

    Barátom, ha hiszed, ha nem:

    egy harapásnyi kenyeren

    éltem le fele életem.

    De már kevés ez nem elég

    huszonhét havi maradék.

    Éléskamrám az üres ég

    csillaga morzsányi ebéd.

    .

    S míg ezt a verset hadarom,

    tucatnyi édes haverom

    él ilyen egérkebajon

    gondjai közt hallgatagon.

    Én szólok fakír nem vagyok,

    aki bár lelkéig vacog,

    mégis forró verset dadog,

    hogy gőzölögnek a sorok!

    .

    Költő vagyok hát tudom én,

    hogy hivatásom a remény,

    és tudok hinni is kemény

    gyémánt-jövőnkben bízom én.

    De ugrik, illan a hitem,

    naponta meg kell védenem,

    mert ez a kétéltű jelen

    hol ellenem van, hol velem.

    .

    Pedighát apám a veszélyt

    nem nagypofájú hősökért

    vállalta, izgatott, beszélt

    értem, értük, mindenkiért!

    S ha én szólok sem magamért,

    kollektív bánatért, bajért,

    rontott hitű parasztokért,

    kemény, egyforma életért.

    .

    S mert szólnom kell a fűről is,

    a fémről és a kőről is, a menekülő fényről is,

    a férfiról, a nőről is,

    és mindent el kell mondanom,

    igazhoz igazítanom

    hát ezért kell olyan nagyon

    a szabadság, a nyugalom!

    .

    Mint aki pénzért hegedül,

    s száján lágy, kérő mosoly ül,

    sürög a vendégek körül

    szótlanul, szégyentelenül,

    úgy kérem én is a kegyet:

    adjatok könyvet, kenyeret,

    szorítsatok egy kis helyet

    végre nekem is köztetek!

    Forrás: Szeretem a verseket