Kategória: Márai Sándor

  • Márai Sándor: Idézet a Füves könyvből

    „Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: »Vétkeztél.« Vagy: »Jól van.« A többi köd, füst, semmiség.”

    Forrás: Márai Sándor: Füves könyv; Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Hegyek, erdők

    Milyen
    ilyesztő egymagadban ilyen
    merev fák, merevebb
    hegyek
    között.

    A zöld
    szentjánost meg ne öld
    mert isten világít
    rád itt –
    ne fuss előle.

    Dőre
    ostoba szóra ajkad ne nyisd
    szitál az égi liszt
    a köd
    a csönd.

    Örök
    s tökéletes vagy egymagadban
    s a két karod
    az erők
    eredője.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: A levél

    Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézet

    „Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben,
    mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét,
    a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt,
    vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai.
    Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy
    a megtérés…”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézetek

    „Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézetek

    „Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre…

    Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: »Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg.«”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Vándorúton

    Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést
    és ordas sziklákon csodák világa felé űzött a vágyam,
    járom az utat külső és belső törvény parancsa szerint;
    porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam,
    de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam,
    sorsot terelő járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.

    Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával,
    társaim lettek a csönd, a döccenő gödrök, az örvénylő gond,
    az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
    a gyermekkor fényeitől háborúk halálmenet űzött,
    hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust,
    hörgő üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.

    Végigtiportam az évek semmibe vesző útjait rendre,
    elvergődtem a vak tilalmak lélekvesztő zegzugain át
    a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
    mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,
    innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt
    minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.

    Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan:
    a tejízű reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este,
    a fésűs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;
    és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust,
    elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort,
    és tévelygés nélkül, dudorászva előre megyek, csak megyek.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Zsoltár

    A gyönyör fáj,
    kéjes a bánat,
    erős sodrával
    örökre árad.

    Ha elhord messze,
    visszahoz egyszer,
    mély folyóteste
    úgyse ereszt el.

    Partok dalolnak,
    a fák jó zöldek,
    ne bántsd a csöndet.

    Ki gondja a holnap?

    Karikakörbe útját
    e görbe pályán
    tán járja a Föld,
    talán nem.

    A célt ne kérdjed.
    A Nap talán áll.

    Az élet régibb
    a halálnál.

    Ámen.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Egy kisgyermek halálára

    Mi is maradt belőle? A neve,
    hajának illata a hajkefén,
    egy Micimackó, halottlevele,
    egy véres rongy és ez a költemény.

    A világ hatalom és értelem,
    nem értem, miért tették ezt velem.

    Nem pörölök. Élek és hallgatok.
    Most angyal, ha vannak angyalok.

    De itt lenn minden únt és ostoba.
    Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

    Forrás: meglepetesvers.hu