Címke: ég

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Örök-kék

    esernyők nyílnak
    fölénk borul zordan a szürkület
    szemünk lehunyva
    felhők fölé repül a képzelet
    elemelkedünk
    testünk könnyű, akár a kósza szél
    hajunk csupa víz
    kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
    táncol az ernyő
    alattunk összemennek a házak
    aprócska folyók
    mint kék erek a bőr alatt futnak
    ázik a világ
    míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
    észre se vesszük
    s már a világ tetején állunk
    ránk néz a Nap
    arcunk meleg mosolyában fürdik
    alig hisszük el
    hogy odalent órák óta esik
    maradni kéne
    gyöngéden átkarol az örök-kék
    könnyű elhinni
    hogy idefent lehet az öröklét

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Füstgomolyok szállnak

    (Там неба осветленный край)

    Füstgomolyok szállnak a tág,
    világos égre.
    Idehallik lármás libák
    beszéde.

    Szabad szívem nem üli bú.
    Mereng a messze:
    valami zengés, iszonyú,
    száll tünedezve.

    Piszkos tollal kereng az ősz.
    Hallani: egyre
    csattog a fejsze, dőlnek ős
    szálfák recsegve.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Országos eső

    Selyemfonálként
    lengedező
    millió lábán
    megjött az eső.

    A tenger küldte
    vagy Afrika,
    libbent az Alpok
    ormaira,
    de, mert ott fázott
    s reszketett,
    hamar a Dunáig
    ereszkedett,
    és, látni akarva
    a magyar hazát,
    mérföldeseket
    lépett, tovább,
    s éjfélkor a Nyurga
    Lengedező
    befutott Budapestre:
    a nyári eső!

    Most is felettünk
    ácsorog,
    de egész a Tiszáig
    szétcsorog:
    szapora, szapora
    tánca mezőn,
    kopog a, suhog a
    háztetőn,
    halakra kopog a
    Balatonon,
    úgy dobol, ahogy az
    ablakomon:
    mindenütt suhog
    és pereg
    a cérnavékony
    permeteg.

    Mindenütt pereg
    és suhog,
    s kortyolják füvek,
    állatok,
    a piros szamóca
    s az őzikék
    s ezüst pocsolyákból
    a veréb,
    és mind, a ribizli,
    az almafa,
    a búza, a krumpli,
    a kukorica,
    s a margaréta,
    a szarkaláb
    meg a csingilingi
    harangvirág,
    és mind, ami csak van,
    a paradicsom,
    és ráadásul az
    ezernyi gyom,
    a sok szegény gyom,
    a szép, szigorú
    szamártövis meg az
    útilapu.

    Millió nyurgán
    lengedező
    lábán így jár-kel az
    Országos Eső.

    De ha majd teleszívta
    magát a mező,
    lengén tovább megy a
    Lengedező:
    átlép a határokon,
    új hegyeken,
    s Erdély vagy a Tátra
    fölött terem,
    és szapora, szapora
    tánca mezőn,
    dobol és suhog ott is
    a háztetőn.

    Vagy gondol egyet
    a könnyű legény
    s kezd fölfele mászni
    ezer kötelén,
    millió cérna-
    fonalán, föl, oda,
    hol mindig aranylik
    a Nap sugara:
    felhő-szigetéről
    egy darabig
    lóbálja tűnő
    lábait.
    De, mint azok, ő is
    párolog, és
    fejest fölugorva
    hipp-hopp, belevész
    abba a roppant
    lenge-kék
    fény-óceánba,
    aminek neve Ég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Égi változatok

    Előbb fekete viharfelleg,
    Mennykövek méhe.
    Aztán hamuszín borulat,
    Záporok anyja.
    Aztán szakadozott Isten-palást,
    Foszlányok az Úr álöltözetéből.

    Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
    Halkan hullámzó zarándokcsapat.
    Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
    Istenhozzádot intve messziről.
    És aztán semmi más,
    Csak a tiszta ég titkos tengere.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Jégtánc

    A jég
    meg az ég
    szikrázva simul össze,
    a szél
    se beszél:
    por-hóval kergetődzve
    játszanak
    – mert szabad…
    E fényes-boldog pusztaságban
    nincs hazug szó: tisztaság van;
    senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
    itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!

    Égnek
    és jégnek
    kristály síkjai közt suhan a lélek…
    a levegő penge-éles és szesz-tömény,
    itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
    röpülve, zuhanva,
    pörögve, suhanva
    szótlanul mond hálát jégnek és égnek
    a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

    Oly jó:
    erre nincs szó!
    S ha vége a dalnak és fárad a láb:
    a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
    némán begyógyítja a szűz hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Amikor a földön

    Amikor a földön
    Gyermekek zokognak,
    Az ég angyalkái
    Mind elszomorodnak.
    Vidám kacajuknak
    Megszegül a szárnya,
    Felhőt borítanak
    Az ég ablakára,
    Bánatos szemükből
    Könnyek harmatoznak,
    Amikor a földön
    Gyermekek zokognak.

    Amikor a földön
    Gyermekek nevetnek,
    Nagy az öröm kéklő
    Mezején a mennynek.
    Jókedvű angyalkák
    Le-lekukucskálnak,
    Fellegek nyílásán
    Csókokat dobálnak,
    Szivárványszalagból
    Csokrot kötögetnek,
    Amikor a földön
    Gyermekek nevetnek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gergely Ágnes: Az alabástrom út

    boglyas felhők sietnek a Hold előtt
    (Weöres Sándor)

    Jártál-e peremén az égnek,
    hol rád vár a farönk?
    Csapódott fel mögötted árnyék?
    Csapódott fel göröngy?

    Álltál-e peremén az égnek,
    hol odavész a nyom?
    S a kényszerített feledéssel
    kiég az irgalom?

    Láttad-e, peremén az égnek,
    hogy légvár az erőd?
    S boglyas felhők is elvetélnek
    a vércse hold előtt?

    Érted-e, peremén az égnek,
    a jég miért rian?
    S mért tátognak a rockzenészek
    a tolókocsiban?

    Mert lépni kell, mint hold a vízre,
    s a mélység ágboga,
    a hullám nekiront a partnak –
    de ki küldte oda?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bede Anna: Álom

    Egy asztallap választ csak el
    tőle, fa-göcsörtjeivel,
    ág-bogak sebhelyeivel…
    Nem kérdez, de felelni kell,
    én felelnék, de nem merek,
    a fát látom a szirt felett,
    sok vizek zúgnak lent vadul,
    a látomás örvénybe hull,
    veszejtő zűrzavarba fúl,
    elvész föltarthatatlanul…

    Most őt látom, csupa zene,
    madárhang, örvény a szeme,
    szirten lángragyúl a jég,
    tűzzuhatag a szakadék,
    csak zuhatag és jajgatás,
    aztán örök hallgatás;
    borít szakadt fátyolt reám
    a lágy, közömbös óceán,
    volt sorsok, elmerült nevek
    között halálba süllyedek,
    de fölnézek egy percre még,
    és ő az ég, és ő az ég.

    Forrás: Szívzuhogás