esernyők nyílnak
fölénk borul zordan a szürkület
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet
elemelkedünk
testünk könnyű, akár a kósza szél
hajunk csupa víz
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
táncol az ernyő
alattunk összemennek a házak
aprócska folyók
mint kék erek a bőr alatt futnak
ázik a világ
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
észre se vesszük
s már a világ tetején állunk
ránk néz a Nap
arcunk meleg mosolyában fürdik
alig hisszük el
hogy odalent órák óta esik
maradni kéne
gyöngéden átkarol az örök-kék
könnyű elhinni
hogy idefent lehet az öröklét
Forrás: Lélektől lélekig
