Címke: emberi természet

Van lélek, amely fényével beragyog
zord erdőt, folyókat, az egész életed.

Szárnyaló gyermek, megfáradt vándor,
gondjait, titkát halkan osztja meg veled.

Szikrázó hévvel örökkön élni vágy,
szava álom és mindig tiszta láng.

Nem tud bántani, haragja nincs,
amerre lép, nyomában ott a kincs.

Van lélek, amely csapongó, szertelen,
szelíd vagy vad, mégsem árt soha neked.

Vannak napsugárral átszőtt lelkek is,
melyek melege átjárja a te szíved is.

Kik a mosolyuk mögött könnyet ejtenek,
s halvány csillagon keresnek helyet.

Vannak lelkek, kik halkan zümmögők,
nektárt gyűjtenek, s nem tudod, kik ők.

Van lélek, amely egy láthatatlan kéz,
ha elesel, fölemel, s többé nem félsz.

Van lélek, melynek végtelen sikolya
szívedbe mar és nem enged el soha.

Van lélek, amely álnok, hitszegő és hazug,
éget, mint zsarátnok, ha egyszer bajba jut.

Van lélek, mely éhesen kóborol, s ha enni, inni
adsz neki, akkor is menekül, mint a farkasok.

Van lélek, ki a dicsőség mezején
kardot kirántva győztesen előre tör,

s nem látja senki: mellén a csillag
más harcosok vérétől tündököl.

Ember!
Te, ki kóbor és gyarló lelkekkel találkozol,
hibázol, ha gyűlölsz, ítélsz vagy csodálkozol.

Csak tudnod kell:
van lélek, amelyben látod az eget,
s van, amelyben pokol tüze fenyeget,

van, mely a sötét éjben utat mutatva neked ragyog,
s van, amely villanó fényével egyetlen csapással
halálra sújt!

Forrás: Lélektől lélekig