Hatlábú csikót láttam álmomban,
topogott, patája döngött; forogtam ágyamban.
Sima, fekete szőre fénylett, kedves szemét látom.
Lerogyott a sújtó kéz; félem a bátorságom.
Épp a halál elől menekültem,
az üldözők hordája jött felém;
moccanatlan gyökér lett a lábam,
s megnyugodtam: a pusztulás elér.
A görcsös céltalanság fagya ellep,
a szív kihagy, a tüdő ritmusa ernyed,
s a végső percben megjelent mint lángnyelv:
a hatlábú mén.
Egész teste úgy ringott, mintha vergődne lárva:
ízenként vékonyodva, dagadozva púposodott,
s röpült mint madár az éjszakában.
Fölébredtem, kint borongós őszi nap,
hűvös világ; az értelem néma marad:
menekülök tüzes csikómon a halál elől,
a csillagok alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
