Mikor már nincs előre út
és nem tudod, hová,
mikor rádöbbensz először,
hogy sehonnan sehová,
mikor a szomjúság
már elviselhetetlen,
mikor az öntudat
egyre kimerültebben,
mikor tudod, hogy hiába,
mégis ugrásra készen,
mikor a szenvedőkért
újra s újra a szégyen,
mikor a percnyi hatalom
megszállott pojácái,
mikor a komor gépezet –
ki merne protestálni? –,
mikor már nincs előre, és
nincs már hátra sem,
mikor minden por és hamu,
bármit, akkor sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ahogyan a féloldalára dőlt.
Ahogyan gyermeki bizalommal
kinyújtotta a kezét.
Ahogyan tehetetlenül.
Ahogyan magára hagyottan.
Ahogyan egyre nézte, várta.
Ahogyan végül megértette.
Ahogyan a kezét visszahúzta.
Ahogyan a sorsát elfogadta.
Forrás: Lélektől lélekig
Többé nem remélek. Jöhet
ellenség, barát,
jöhet bőkezű idegen: többé nem okoz csalódást
senki, semmi. Elég volt. Másoktól semmit se várok.
Az eljövendő korokra nem hivatkozom.
Magamat igazolni, fölmenteni nem törekszem.
Többé nem védem magam.
Nincs erőm naponta újra
kezdeni és csalódni
naponta újra. Meguntam az egyformaságot,
a változást, a világ csodáit. A hiábavaló küzdelmet
meguntam. Porszemek vagyunk, s a szenvedésnek
nincs határa a földön. A gondolkodás
fájdalmat okoz és annyit ér, mint a fohászkodás.
A barbár tűz így is, úgy is végigsöpör a világon,
és újra és újra elindul a hajtóvadászat,
visszatér a megaláztatás, az üldöztetés.
Legjobb meg sem születni,
vagy gyorsan
visszahanyatlani a porba. Öntudatlanul,
heverni álomtalanul? Sütkérezni mint gyík a napon?
Az állati lét is elviselhetetlen. A növényi lét is.
Szenved, a mozdulatlan, árva kő szenved a földön.
A kocsonyás űrben kettéhasadnak és szétfröccsennek
a száguldó elektronok, az ősi csillagzatok, spirálok,
a pörgő, alkalmi alakzatok, a mozdulatlan,
égi ábrák. A lét bizsergő, tépő fájdalom.
*
És mégis! Mi az, ami így
ujjong bennem?
Mi az, ami visszatart az önkéntes haláltól?
Torkomat sírás fojtogatja.
Miféle gyerekes áhitat űz csúfot belőlem?
Féltő buzgalommal figyelem a torz világot.
Minden s mindenki élni akar,
és jelt hagyni maga után.
Szétszóródnak a szélben az apró magvak,
és sziklák repedéseiben, kősivatagban
megerednek a fák. Lengenek, lombosodnak.
A gyönge virágok illatoznak, és,
gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű,
kiáltják a füvek. Mégis gyönyörű,
kiáltja lezuhanva a haldokló madár.
Mégis gyönyörű, kiáltom én is valahára.
A lét lebegő, könnyű pára,
gyorsan kioltható, kicsi láng.
Forrás: Lélektől lélekig
Légy, akire nem figyelnek!
Légy, aki az árnyékban oson!
Légy, akinek nem várják érkezését!
Légy, aki átjut a kapun!
Annyi hólyaggá fölfújt senkit,
öntelt akarnokot láttál már
erőtlenül a porba hullani,
akit évekig röptetett a szél.
Annyi páratlan tehetséget,
akit elbódított a könnyű siker.
Hitte, hatása mint a pezsgőé,
másnapra elszáll, feledhető.
Végül megkergült tőle teljesen.
Hosszútávú, halálig tartó verseny ez,
illetve nem is verseny: bajvívás az árnnyal.
Nem rókavadászat. Nem nyilvános árverés.
Aki leplezetlenül a külső nyerésre játszik,
kockáztatja tétjét. Veszít is többnyire.
Önkínzó vállalkozás ez, magányos expedíció.
Nem sebeket oszt, hanem sebeket kap közben
a merész utazó. És tanúk nélkül vonulva,
mert a döntő szakaszban nincsenek hiteles tanúk,
lerongyolódva, kábán, vaksin és betegen,
mielőtt leroskadna, még tesz néhány tétova lépést,
ám azt nem tudja már, hogy káprázatot lát-e,
vagy csakugyan az ígéret földjét, ahová eljutott.
Légy, akire nem figyelnek!
Légy, aki az árnyékban oson!
Légy, akinek nem várják érkezését!
Légy, aki átjut a kapun!
Forrás: Lélektől lélekig
El kell indulni bátran
hátra se nézve
berántani az ajtót magad után
akiket szeretsz
úgy is veled maradnak
egy ideig még bármit megtehetsz
legalábbis azt hiszed
a magad ura vagy
most még válogathatsz
a kacatok közül melyiket
viszed magaddal a vágyat
csaknem ötvenévesen
megtépázott sóvárgásodat
egy emberibb igaz világ iránt
ami egyre távolibb ködkép
mágnesként vonz mégis
hív és csalogat maga után
lódulj hát indulj el végre
ne lankadjon sohase reményed
hogy a halálban végül elérjed
Forrás: Lélektől lélekig
ha rád gondol,
a test remegése,
a kulcsolódó mozdulatok,
tompa és vak áramütések,
bizsergések és lüktetések
emléke tör fel a mélytudatból
ha rád gondol,
a torka kiszárad,
ringatják öklelő, puha hullámok,
melegvízű források, öblök,
sodorják mederfenéki áramlások,
forgó, veszedelmes örvénylések,
s a bolygó, varázslatos delej
rabul ejti ismét
ha rád gondol,
pörögni kezd és emelkedik,
elúszik messzire a civódások
mérges gőzei közül az ég
boltozata alatt, és álmában
méz csordul ajkán
Forrás: Lélektől lélekig
Mihez kezdenék nélküled?
Ugyanolyan társtalan lennék,
ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
mint voltam nyolc éven át,
egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
hiába menekülnék, beborítana a tűz,
körüllengnének az őrület sárga virágai.
∗
A többi lány is gyönyörű:
a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
el-elmerengve nézem őket,
a magánosokat s a tüzes szeretőket.
Némelyikük szebb, mint te vagy;
közöttük kedvesebb is biztos akad.
Egyetlen reményem mégis te vagy.
Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
Közeledben leomlanak a gyász
nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
S hiába kényszerít majd térdre a halál:
melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
bennünket már nem pusztíthat el egészen;
e boldog évszak örökre megmarad!
∗
Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
a csontokat hasogatja:
csikorognak a forgók, az izületek.
Hullafoltos felhők a fejünk felett.
Rángat és lökdös bennünket a szél;
előttünk a kietlen, nyirkos éj:
megpihenni nem lehet.
Innen csak menekülni lehet.
Rozsdabarna levelek
halomrahányva bűzlenek.
Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
a pusztulás elhaló hörgései,
rémítenek a lélek örvényei.
Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
s a hideg verejtéktől csapzottan
reszketek tüzes karodban.
Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
te vérszopó, gyapjas önkívület.
Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.
Forrás: Lélektől lélekig
Menetelnek a szentek a pokolba
Vigyorognak a kövirózsák
Eltévedt őzgida sírdogál
Magányosan
Az aranysárga erdőn
Futkosnak a százlábúak a kihaltak városában
Mézillatú bodza szagától
Kókadtan heverésznek a kígyók
A Tűzisten templom udvarán
A holtak szájából kankalin virágzik
Sárga kikerics nyílik a sokat látott szemekből
Sietve menekül a dögevő is
Fél inában vacogva
Forrás: Lélektől lélekig
Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.
Forrás: Lélektől lélekig
Hatlábú csikót láttam álmomban,
topogott, patája döngött; forogtam ágyamban.
Sima, fekete szőre fénylett, kedves szemét látom.
Lerogyott a sújtó kéz; félem a bátorságom.
Épp a halál elől menekültem,
az üldözők hordája jött felém;
moccanatlan gyökér lett a lábam,
s megnyugodtam: a pusztulás elér.
A görcsös céltalanság fagya ellep,
a szív kihagy, a tüdő ritmusa ernyed,
s a végső percben megjelent mint lángnyelv:
a hatlábú mén.
Egész teste úgy ringott, mintha vergődne lárva:
ízenként vékonyodva, dagadozva púposodott,
s röpült mint madár az éjszakában.
Fölébredtem, kint borongós őszi nap,
hűvös világ; az értelem néma marad:
menekülök tüzes csikómon a halál elől,
a csillagok alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
