már nincs erőm,
az utolsó órákat élem itt
fáradtan, kizsigerelten
és mégis elégedetten,
amit szerettem volna,
végül is megcsináltam,
úgy, ahogy futotta
szorgalmamból és
képességeimből,
hogy ez mire elég,
nem tudom,
már nem is érdekel,
ez vagyok,
most ilyen vagyok,
ha rossz is, vállalom,
irgalmazzon nekem az Isten
Forrás: Lélektől lélekig
ez egy olyan nap,
amikor semmi sem sikerül,
amikor gonoszakká válnak a tárgyak,
amikor eltávolodnak a dolgok,
amikor a szomszédaidat se érted,
amikor a barátaid is zavarnak,
amikor már a jó bor se ízlik,
amikor mindenütt fölösleges vagy,
amikor a legjobb volna bezárkózni
egy félreeső, sötét szobába,
és e rémséges órákat átaludni,
amikor a fejed búbjáig elborít
a nyugtalanság, s nem kímél,
amikor hiába vársz a föloldásra,
igen, ez egy olyan nap
Forrás: Lélektől lélekig
Szobában
Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
mondanék igent, vagy mondanék nemet.
Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
mit nyernék, ha ölni mernék?
Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
hordalék kincse feslő, színes kacat:
végig hadartam a halálomat,
s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.
Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?
Az idők mélyén sarjad a törvény:
dárdáit a nap az oldalamba vágja,
s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
Menekvő lelkem nem kell senkinek;
nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
s nem marad csak a bódult csönd utánam.
Ülök a szobámban; nézem a falat.
Várom míg végigég a cigaretta;
aztán fekszem majd hanyatt.
Egyedül; most már mindig csak magam;
úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.
Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.
Nem láttam csak a pusztulást,
nem láttam soha mást.
Mi végre születtem?
Mit ért a lázadás?
Az emberek közt tehetetlen voltam;
egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
Nem értettem meg senkit és semmit;
mi haszna hát a zokogásnak?
Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
A szégyen mardos: miért is szerettelek?
Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.
Ülök a szobámban; nézem a falat.
A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
A fájdalomtól lüktet a szem:
hűségem is hasztalan.
S mégis élni szeretnék;
lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
és várok, és nem adhatom meg magam;
bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.
Forrás: Parancs János versei.
valamivel most könnyebb,
lepattant a vasabroncs szivemről,
sétáltam kint, a fák alatt,
lestem a halakat a tóban,
figyeltem a különféle, apró madarakat,
szarvasok nyomát nézegettem,
mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
a fecskék röptében gyönyörködtem,
mintha először vagy utoljára látnám
cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
ideges, kusza rajzolatot a porban,
és mégis, akkor már az se bántott,
csak sajogva együtt rángott, harcolt,
ujjongva velük szárnyalt a szívem
Forrás: Lélektől lélekig
magyar költészet
mintha most kezdődne el az életem
választanom úgy kellene
pedig lassan már véget ér
itt állok ismét az utak kezdetén
leköpdösve kifosztva üres kézzel
öregedve is álmodozó balga kamasz
elhiszem amit hitetve mondanak
a keserű tapasztalatok dacára
őrzöm a csenevész lángot
etetem a tűz falánk kutyáit
a csontjaimat mardosó mohó pofákat
nem tudom mi végre mást nem tehetek
attól tartok erősebb akarat ez nálam
hiába választanék más célt más utat
általa ismét csak ide jutnék
nélküle még ijesztőbb jégvilágba
Forrás: Lélektől lélekig
Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
ha elmondanám, mire nincs is szavam?
Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
A test reménye, a vágy köszönt.
Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
az önzés, a szégyen összegabalyodva.
A fuldokló lélek a gyászra hajolva
néma és reménytelen.
Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
ideges bőröd, a karod, a lábad,
halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
S akkor nem kell tőled a szó sem;
nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.
Forrás: Lélektől lélekig
csak félig figyeltem oda
úgy látszik
tényleg öregszem
szűkülő körben élek
látszólag figyelek
s közben saját rögeszméimet
gondolataimat rendezem
hogy előadhatók legyenek
ilyesféle önzést
magamnál még nem tapasztaltam
a jövőben
jobban kell ügyelnem erre
nehogy észrevegyék
nehogy megharagudjanak
hiszen ők nem tudhatják
hogy ösztönösen cselekszem
mintegy az akaratom ellenére
kihagy az agyam
képzelődöm és fecsegek
felelek akkor is
ha nem kérdeznek
pedig tudom a választ
bizonyság lehet rá
az egész életem
nem tudom hol rontottam el
annyira vigyáztam pedig
megfontoltam minden szavam
a semmibe hulló magyarázatokat
nem értem nem értem
miről beszélnek
noha együtt vagyok velük
az örömben és a bajban
csak újabban
nagyon fáradékony lettem
délutánonként alszom
kicsiny ideig pihenek
aztán mindenem odaadnám
megosztanám velük
de senki se kéri
unottan félre fordulnak
másról beszélgetnek
mintha ott sem lennék
önfeledten nevetgélnek
mondanám végre
hogy kiért és miért éltem
ám ez a kutyát sem érdekli
csak félig figyelnek oda
Forrás: Lélektől lélekig
saját kicsinységünk tudatát
jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
nehéz elviselni
mindenki kitalál valamit
ettől oly változatos a világ
ettől oly reménytelenül unalmas
pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
bizonygatásra panaszra mindig van ok
nagyszerűségünk elhitetni
másokat félrevezetni
mások otromba hibáit leleplezni
sokáig lehet a többiek rovására élni
az ember hiszékeny állat
s tartozni szeretne valahová
görcsösen kapaszkodni valakibe
többnyire hálás az odafigyelésért
a fenyítő kezet is megcsókolja
csak komolyan foglalkozzanak vele
csak ne hagyják egyedül
csak ne gyötörjék a szorongás démonai
ilyen nyomorultak vagyunk
dróton rángatott bábuk
szakadatlanul megalázott páriák
az erőszakos rögeszmék rabságában
a kaméleonként változó köznapi létben
nem lelhetünk mi soha nyugalomra
se itt se ott se másutt az ég alatt
csak a lelkünk rejtekén
a belső tér háborgásait lecsendesítve
csak a vereséget elfogadva győzhetünk
csak ha mindent elveszítünk
úgy nyerhetjük el a békét
a hiszékenység öntelt vámszedőit
kicselezve a legfőbb jutalmat
a gyámolító boldog halál után
az enyhet adó semmi perzselő ölelését
Forrás: Lélektől lélekig
Parázsló vágy szakított, meg a féltékeny tűz.
Értem patakzott a könny, s csak a gőg
taszított tőled egyre messzebb.
Eleven kút, buzgó forrás hol talállak?
Retteg nélküled a lélek, a test: kínzó árvaságban.
Fullasztó némaság az éjszakában: nincs vigasz!
Y-King: balgaságok könyve.
Keserű füst száll az égre, csavarodik.
A lét parancsa: két karodba vágyom,
tavasz nélkül sorvad ifjúságom.
A pusztulás ha fojtogat majd,
légy velem a végső órán;
izzó rettenetről fordítsd el orcám;
ne bukjak magányosan, háborodva!
Forrás: Lélektől lélekig
Ötven felé kivetjük önmagunkból
mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
olyan hideg és kongó, mint a templom.
Kosztolányi Dezső: Ötven felé
Akárhogyan kanyarog az út
lehet emelkedő lehet völgymenet
a végső megaláztatáson kívül
sok meglepetést
számunkra már nem tartogat
Mégis mindenki másként fogadja
az ismerős maskarákat
a kísértő démonokat az unt helyzeteket
Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
s újabb tizedelések felé közeledve
Védjük és óvjuk ami még menthető
ami ideig-óráig még becsülhető
egy-egy önzetlen jótanácsot
kéretlenül kapott emberi gesztust
A hamis prófétákat alantas céljaikról
előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
hiába varázsolnak a semmiből
egyszarvút galambot és bárányt
kavargó színes káprázatokat
Akik a világi hatalomra törnek
gyorsan lelepleződnek
Akik önös érdekeikért föláldozzák
a többiek életét és sorsát
a vesztükbe rohannak
Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
pedig tudván tudjuk
az ember irányítható és gyarló
s az élete mint szélben a mécsláng
kioltható egyetlen fuvintásra
És mégis csodákra képes
ha önmagán túláradva egyszer
teremtő képzeletére bízza magát
ha elfogadja és vállalja a szabadságát
A lét esélyét a gazdátlan reményt
táplálni és megőrizni kevés a szó
s most már a mi feladatunk volna
botcsinálta fogadatlan prókátoroké
imbolygó és botladozó pasasoké
Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
hogy az előttünk járók példáját követve
átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
a gyanúsítgatások és a vádak poklain
a hiúságunk szakadékos vak homályán
Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
az életünk árán is védelmezni amíg lehet
hogy sértetlenül világoljon akkor is
mikor már nem leszünk
Forrás: Lélektől lélekig
