https://verskucko.com

Kategória: Parancs János

  • Parancs János: Balga képzelgés és számvetés borotválkozás közben

    emberi számítás szerint
    még élhetek húsz-huszonöt évet,
    álmodozhatom persze többről is,
    de meglepetést az sem okozna,
    ha meghalnék félóra múlva

    most ilyen prózaian látom,
    mintha valaki másról elmélkednék,
    akihez nincsen semmi közöm –
    kíváncsian fürkészem arcom a tükörben,
    mintha valami jelre, válaszra várnék

    de nincsen semmi visszajelzés,
    a kissé püffedt arc a pusztulás
    vitathatatlan nyomaival is rejtélyes:
    az elkerülhetetlen leolvasható róla,
    ám határidejét egyelőre még rejtegeti

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Egy aktuális kérdésre

    Olyan egyformán vagyok.
    Józanul és kétségbeesetten nézem
    a kavargó áradást, a tülekvő
    pozíció-harcot. A zavarosban halászó
    ügyeskedőket, a jobbra érdemes
    pályatársak balga rögtönzéseit.
    A ravaszkodást és a kényszerű
    magalkuvások torz eredőit:
    a sehová se vezető utak gubancát.

    Álmodozni lehet,
    de ahogy én látom,
    mindig a húsos fazekaktól távol
    lobog salaktalanul a láng,
    amit őrizni kell,
    amit táplálni a mi feladatunk.
    A többi szófia beszéd.

    Ha nyomorultan és szükségben,
    megalázott páriaként élünk,
    napról-napra, ahogy a gyerekkorban,
    akkor is gyönyörű ez a világ.
    Semmit se kértem, mégis itt vagyok,
    s örülök annak, hogy megcsodálhatom
    ezernyi titkát e talányos káprázatnak.
    Bárcsak elmondhatnám majd a búcsuzáskor:
    sosem akartam igazán birtokolni én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Gyávák bére

    Mint horkanó vad a végső gyötrelemben,
    vicsorgó pofával, hogy a szív már-már beledöbben,
    látom és tudom a sorsom, a sorsunk;
    szédítő mélység fölé hajoltunk.
    Lengő tőrök közt, útvesztők mélyén
    a hajszolt test pörög, imbolyog;
    a múltat éljük, a fegyver csöve mindig ránk forog.
    Gyávák bére; a holt mozdulatlan, néma.

    Átsző mindent az emlék, a képek egyre élesebbek,
    a lét határán ringnak, emlékeznek;
    szívünkig rágnak át, a csontok fájnak.
    Reménytelen a tűz: a tipró halálnak
    lepedéke födi az arcunk.
    Egykedvűen, hisz minden mozgás céltalan,
    élünk az iszonyatban fuldokolva, társtalanul.
    Szétzúzatott mint szőlő a testünk.

    Ránkszakadó térben fojtó, sűrű köd.
    Vágytalan ki élhet?: a rabság örökre köt.
    Reményünk: nyugtató menedék,
    pihentető csönd. Fölöttünk üres ég,
    villog a tél, a holtak harapása.
    …………………………………….
    Már megtanultuk: a lét sivár,
    s a gyilkos éj, e néma kolostor mindenünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A holnapokra várva

    Ki tudná biztosan, hogy
    elérkezett-e az idő?
    fölkészült-e már a lélek
    a váratlan fordulatokra?
    A megalázó helyzetekben
    vagy a szerep csapdájában
    harisnyaálarc torzítja el
    mindannyiunk vonásait.
    Negyvenes éveimtől búcsuzóban
    sem ismerem még a cselvetés
    ördögi bugyrát, indítékait.
    Nem hiszek annak, amit a két
    szememmel naponta látok:
    a nyerészkedő hazugságot
    s annak piszkos, kis üzelmeit.
    Még sincs semmi baj:
    engedelmes, ostoba birkának
    beállhat bárki közénk a sorba.
    Itt tartunk most, a holtidőben,
    a megpróbáltatások kezdetén,
    amikor a múlt aládúcolt és
    ingatag szerkezete összecsuklik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az idő vonulása

    Mint a bársonyos, érdes keserűség,
    mint az ecet, a tej és a méz
    különös keveréke, mint a forró,
    fogvacogtató, delejes alkohol,
    mint a föllobbanó és vakító,
    sziporkázó magnézium,
    mint a füstölgő kénszalag,
    a bódító tömjén, aceton,
    gyöngyvirág, ózon, rózsa,
    mint a szaggató fájdalom,
    a ki-nem-érdemelt öröm
    fékezhetetlen, kék áradása,
    mint a harag fojtogató füstje,
    amit gyors megbánás követ,
    de csak alaktalanul kavarog
    a torz hétköznapok zűrzavarában,
    mint a csodálatos, tavaszi bizalom,
    az a gyámoltalan és gyanútlan,
    zöld kitárulkozás,
    az az önfeledt,
    ujjongó, gyermeki hit,
    ami azonnal megrendít,
    még most is, annyi év után,
    a hiábavaló vergődések ellenére,
    szinte egyik pillanatról a másikra,
    s újra megkísért az esztelen remény,
    mint a sorvasztó láz,
    a csontig hasító hideglelés,
    a test bizsergése, remegése,
    mint a csillapíthatatlan szomjúság,
    amit nem enyhít semmi ital, csak a vér,
    csak a vér játékos, barbár zuhogása,
    csak a vadlovak dübörgő vágtatása,
    csatakos nyerítése, nyihogása az éjben,
    mint a suhogó zápor,
    a távolodó vihar,
    mint a szántóföldek fölött
    az ezüstösen csillogó pára,
    mint a kenyér és a bor,
    mint a só,
    a legegyszerűbb dolgok,
    egy fonnyadó test mulandó szépsége,
    egy mozdulat suta bája,
    ahogy elfogy lassan a levegő,
    egyre gyönyörűbb az idő vonulása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Fehér Julianna

    Az egykori arcképfestő alázatával,
    gyökérből, répából, vöröshagymából,
    illatos gyümölcsfüzérből, sarkantyú-
    virágból, büdöskéből és olajbogyóból
    próbálom összerakni arcodat,
    a romlandó anyagból a fonnyadó,
    pusztuló vonásokat, a pótolhatatlan
    és egyszeri remekét a világnak,
    de semmi eredménye nincs a kínlódásnak,
    hiába faggatom a föld gyümölcseit,
    szétmaszatolódik kezem alatt a kép,
    pedig tizenkilenc év távolából is hallom
    az egyetlen s utolsó telefonbeszélgetést:
    a suta kérdéseket, a tanácsokat, a sírást,
    amiből megérthettem volna hogy, de nem,
    én nem gyanakodtam akkor semmiféle búcsúzásra,
    nem ügyeltem az elfogódott hangra, az aggódásra,
    de ha rájöttem volna, mondd, te kedves árnyék,
    akkor elviselhetőbb lenne most hiányod?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Elvadult, magányos arcok

    Beszéljünk arról,
    ami van s ami nincs,
    a jelen időről,
    a gerincfájdalomról,
    a nikotinmérgezésről,
    az elkurvult barátokról,
    a kialvó érdeklődésről,
    erről a pocsolya létről,
    melyben nincsen áldozat,
    csak fürge gyilkosok,
    méregetjük egymást
    pojácák és balekok,
    farsangi maskarában,
    szerepet játszva, hazudozva
    egymás iránti megbecsülésről,
    közös célról, egyebekről,
    lányok szoknyája alá bekukkantva,
    szerelemről, örök hűségről,
    pedig minket is anya szült,
    s mielőtt még élve megbüdösödnénk,
    vagyis hát mielőtt a testszag,
    testünk szaga észrevétlenül
    s mégis rohamosan fölerősödne,
    szeretnénk találni vagy hallani
    valami elfogadható magyarázatot,
    valami hihető mesét,
    mint a kisgyerek egyedül,
    amikor fél a sötétben,
    de nincsen semmi megnyugtató,
    csak a mások szenvedése,
    önzése, ügyeskedése látható,
    csak az elvadult, magányos arcok
    úszkálnak ebben a közönyös forgatagban,
    távolodnak és közelednek egyre,
    csoportokba verődve hadonásznak,
    aztán szétválnak ismét reményüket vesztve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Búcsú

    Az idő bordái beszakadtak,
    és ömlik, és ömlik kint a zápor.
    Látod, a gyermeket is elfeledted,
    ki ájult mezőkről a nyárba vágyott.
    Tengerre szállt és ringott a habokon,
    majd elmerült. A vér párolog.
    Most iszap tapad a csontokon.

    Kényes voltál, önző, menthetetlen;
    ugráló bohóc érted nem lehettem.
    Sikoly tőre lendül, a homlokomra támad;
    van, kit a férgek megzabálnak,
    s az anyja közben öklendezni kezd.
    A lobogó kór észrevétlenül árad.

    Arcod roncsai,
    ostoba képek a falon.

    Kavarog, lassan mégis összeáll a test;
    a törmelékből fölbukik, villan mint a kés,
    majd rezegve megáll és figyel.

    Ringyó lettél, szentem? így a bánat.
    Combjaid közt tartod az eget,
    bókol a sunyi alázat.

    Árnyék zuhog, sűrű légy-felhő szakad,
    lépteid nyomán elhal a virág, az ének.
    Mint nyers húst a legyek…!
    Az átok torkomra fagy;
    s nézem, nézem fuldokolva
    amint árnyad magamra hagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Vége a közös nyaralásnak

    Tíz nap után most egyedül,
    egyedül mint a csont,
    egyedül mint az almacsutka,
    mintegy szemétre hányva,
    az ürességben kalimpálva,
    fejjel lefelé, zuhanva
    ama nevezetes csőben,
    a közöny bűzös, langy tavában,
    mint a lomha víziló, ásítozva,
    esztelenül, testi megváltásra várva,
    mint a gyermekek, a szelíd bolondok,
    mozdulatlanul, egyetlen pontra koncentrálva,
    mindent föladva, mindent felejtve,
    az érzékelés kapuit bezárva,
    s még mindig törekedve, akaratlanul
    a valaha áhított cél felé,
    mint az elhajított kő, tehetetlenül,
    semmi jót nem remélve, mint a sárkolonc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Te meg én

    óra kongat,
    sűrű mézben beteg őszi légy,
    úszódresszben, trombitával kerge pojáca,
    ismerős arcok pergése-kavargása,
    zuhanó kések zizzenése,
    dobok döngése, zengő zápor,
    te meg én, te meg én
    a közöny fókuszában,
    az aggódás szigetén,
    esetlenül és bátran
    az opálos ragyogásban,
    együtt a siralomházban,
    dobpergésben, gépfegyver-ropogásban,
    karunk akár a madarak szárnya
    a levegőt fölkavarja,
    röpít szédítő magasba,
    fénylik a csillagok bogárháta,
    tűzkeréken pörgünk fölfeszítve,
    lobogva és tündökölve, árván,
    tüzes nyíl vagyunk az éjszaka homályán,
    vergődő csontjainkon rózsa és bodzavirág

    Forrás: Lélektől lélekig