Erdő mellett, puszta szélén,
Ponyvasátor barna mélyén
Cigányvajda felesége
Sírva néz a siket éjbe.
Könnye szakad szakadatlan
S enyhet lelni nem tud abban,
Haja fürtit szétzilálja
S „Lajkó, Lajkó!” kiabálja.
Hívja vissza szegény Lajkót,
Reggel óta, a kis rajkót,
Kit temettek ma hajnalba
Vadszegfüves domboldalba.
Sírba tettek véle együtt
Kis hegedűt, kis nyirettyűt, –
„Jaj, mit ér az?” – anyja jajgat,
Vak sötétben vajda hallgat.
Egyszerre csak valamerrűl
Odafentrül zene zendűl,
Mintha az éj muzsikálna,
Mintha az ég földre szállna.
Szól a vajda: „Fent repülnek.”
Szól az asszony: „Hegedülnek.”
Szól a vajda: „Madaracskák.”
Szól az asszony: „Angyalocskák.”
Vajda búsan félrefordul
S szól, bár titkon könnye csordúl:
„Minek hát a sírás-rívás?
Köztük ő lett, ládd, a prímás.”
1913
Forrás: Lélektől lélekig
