Tüzes margaréta
lengedez hosszan, kéjjel.
Csalánok, vert világok
róla álmodni éjjel.
Villamos, arany vad,
sárkány-dereka csörren,
tükör a sáfrány-ablak,
benne a kert ring zölden.
Füves köldökéből
felnőtt fekete-meggyfa,
sorsodat kis gallyal
fölkapja, csillogtatja.
Forrás: Lélektől lélekig
természet, álom, sors
Lecsukva lát legjobban a szemem,
Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
De ha álmodom, terajtad pihen,
És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.
Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
Árny-képed, a még jobban ragyogó,
Ha másod csukott szemnek így tüzel!
Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
Nappal látva tégedet, ha halott
Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
Szép, vértelen képed így átlobog?
Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy mért hervadnak a virágok? –
Ne kivánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.
Hogy mért magányos minden lélek? –
Szived álmát ki érthetné meg!…
Mit láthatnál az izzó napban???
Örök, szent, a változhatatlan.
Szellőre megmozdúl a lég is. –
Te élsz, s boldog vagy még is, még is,
Hisz’ elkisér fanyar magányba
Lelked átlátszó, fehér álma.
Forrás: Vers mindenkinek
Nyírfa nem ringatja,
nyárfa nem rengeti.
Felhőkön alszik tán,
s csillag melengeti?
Éjszakon álmodik
titokzatos ágyban:
nagy havak párnáján,
a hold hamujában.
Az én halhatatlan
szerelmem alszik úgy.
Aludj, tündérálom,
úgyis tél van. Aludj.
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető,
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet,
az álmokban virág vall virágnak szerelmet,
az álmokban, ki van, mind angyalok,
fejükön fénylő tündérglória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés,
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám,
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök…
Az álmokban így van mind –
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! Újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!
Forrás: Lélektől lélekig
Hatlábú csikót láttam álmomban,
topogott, patája döngött; forogtam ágyamban.
Sima, fekete szőre fénylett, kedves szemét látom.
Lerogyott a sújtó kéz; félem a bátorságom.
Épp a halál elől menekültem,
az üldözők hordája jött felém;
moccanatlan gyökér lett a lábam,
s megnyugodtam: a pusztulás elér.
A görcsös céltalanság fagya ellep,
a szív kihagy, a tüdő ritmusa ernyed,
s a végső percben megjelent mint lángnyelv:
a hatlábú mén.
Egész teste úgy ringott, mintha vergődne lárva:
ízenként vékonyodva, dagadozva púposodott,
s röpült mint madár az éjszakában.
Fölébredtem, kint borongós őszi nap,
hűvös világ; az értelem néma marad:
menekülök tüzes csikómon a halál elől,
a csillagok alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.
Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend,
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.
Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.
Forrás: Lélektől lélekig
A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.
Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.
Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.
Forrás: Lélektől lélekig**
Kő, amelyből faragtalak,
mikor az éj az erdőket letarolta:
fának faragtalak,
s kérgül leghalkabb bájolóm
barnája borult rád.
Madár, a
leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
moccan lombként fölötted:
várj, míg szemek közt
egy homokszem neked föl nem parázslik,
egy szem homok,
mely álmot adott nekem,
mikor lebuktam a mélybe, érted –
Felé törekedsz gyökereddel,
s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
felmagasulsz,
s levélként szállok előtted én,
mely tudja, kapuk hol nyílnak.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
takarónk lassacskán lecsúszik.
Forrás: Lélektől lélekig
