Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.
Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.
Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.
Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig
a friss ablaküvegek is
saját szobádat tükrözik:
befelé nyílnak, mint az álmok
– mutatva, mekkora a világod
Forrás: Lélektől lélekig
Állj meg! Ne szaladj,
úgyis álmodunk.
Megfoghatom virágszín nyakad.
Mert álomban, úgy-e, mindent szabad?
Állj meg! Ne szaladj,
árok közelít.
S álomban az ember nagyot esik.
Állj meg! Ne szaladj,
ülj a fűbe le,
dicsérd meg, hogy kibújt a feje,
s zöld selyem köténye simogat!
Csiklandva, puhán, akár a hajad.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervadt a gyűlölet.
Forrás: Lélektől lélekig
(Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban)
Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban.
Aludjon végre minden, szerelem, munka, bánat.
Forog nagy, láthatatlan kerekein az éjjel.
Oly tiszta vagy mellettem, mint álmodó borostyán.
Soha már más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Együtt úszunk mi ketten az idő folyamában.
Soha más senki nem jön velem, mikor sötét van,
csak te, örökkön-élő, te örök-hold, örök-nap.
Kezed már kinyitotta kényes öklét,
lágy puha csillagok hullanak ki belőle,
s a szemed, két szürke szárny, magára zárult,
míg én a vízen úszom, mit sodorsz, s mely visz engem:
az éj, a szél, a föld teszik, ami a tisztük,
s én már nem is vagyok más talán, csak a te álmod.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Rigófüttyökre ébredek,
mosolygok.
Álmomban iskolásgyerek
voltam, együgyű, boldog,
ki rongylabdát köt, pandúr-rablót játszik,
s a szilvafák
sötétkék ágai alatt
rikolt egy óriásit.
A mosoly
még lelkemen remeg:
fűszálakon fénylő harmat –
Drága fűszál, nem merek
hozzád érni, hiszen
abban a pillanatban
leverem
fejed díszét, a gyönge harmatot.
Csak nézlek.
Gyönyörködöm
és hallgatok.
Forrás: Lélektől lélekig
Tüzes margaréta
lengedez hosszan, kéjjel.
Csalánok, vert világok
róla álmodni éjjel.
Villamos, arany vad,
sárkány-dereka csörren,
tükör a sáfrány-ablak,
benne a kert ring zölden.
Füves köldökéből
felnőtt fekete-meggyfa,
sorsodat kis gallyal
fölkapja, csillogtatja.
Forrás: Lélektől lélekig
természet, álom, sors
Lecsukva lát legjobban a szemem,
Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
De ha álmodom, terajtad pihen,
És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.
Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
Árny-képed, a még jobban ragyogó,
Ha másod csukott szemnek így tüzel!
Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
Nappal látva tégedet, ha halott
Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
Szép, vértelen képed így átlobog?
Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy mért hervadnak a virágok? –
Ne kivánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.
Hogy mért magányos minden lélek? –
Szived álmát ki érthetné meg!…
Mit láthatnál az izzó napban???
Örök, szent, a változhatatlan.
Szellőre megmozdúl a lég is. –
Te élsz, s boldog vagy még is, még is,
Hisz’ elkisér fanyar magányba
Lelked átlátszó, fehér álma.
Forrás: Vers mindenkinek
Nyírfa nem ringatja,
nyárfa nem rengeti.
Felhőkön alszik tán,
s csillag melengeti?
Éjszakon álmodik
titokzatos ágyban:
nagy havak párnáján,
a hold hamujában.
Az én halhatatlan
szerelmem alszik úgy.
Aludj, tündérálom,
úgyis tél van. Aludj.
Forrás: Lélektől lélekig
