Mikor az élet mámoros királya
kékes palástot öltve elhaladt,
rejtelmes, égő kelyheit kitárja
a rózsaszínű őszi alkonyat.
Ó délibábos alkonyati rózsák …
Ó őszbe szálló, szép álom – hajó …
szökött napunkat újra visszahozzák,
csak hinni kell, csak hinni, hogy való …
Mikor a fátylas őszi hervadásra
reá-lehel az alkonyat varázsa,
a múlt nyaránál fényesebb a fény …
Az elmúlást ki sohasem csodálta,
akinek nincs egy délibábos álma:
Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény …
Forrás: Lélektől lélekig
Mi vagyunk a szelíd fiúk,
kik a légynek sem ártunk,
szerények, csöppet sem hiúk,
mindég egy rímre vártunk.
A versek csillogó hada,
egy megpendülő ballada,
egy puha, kedves ábránd,
egy gondolat tovább ránt.
Nekünk a józanság a rút,
s a bölcs nem a barátunk,
de mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.
Hagyjátok rá, hogy mit szeret,
az árva rímelőre,
az álma rózsálló keret,
onnan tekint előre!
Poétás szívvel őgyeleg,
a méla, tévedő gyerek,
s mindazt, mi nem művészi,
szabódva-félve nézi.
Számunkra nincs egyéb kiút,
csak az, ha verset gyártunk…
Mert mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.
Nem tudjuk, hányadán vagyunk,
de sohasem alélunk.
Forrong-zsibong hívő agyunk,
s az álom az a célunk.
Keressük a halk kerteket,
mert durván visszavertetek,
a gőgre dölyf a válasz…
S harcba nem száll az,
aki kegyes, szeretni tud,
az fogja a mi pártunk!
Hisz mi vagyunk a jó fiúk,
kik a légynek sem ártunk.
Kosztolányi Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
szemem láttára lesz belőled zene, dallam,
s már lát a fülem is, éppúgy, mint a szemem.
Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor lehunyod két csillag -szemed
Amikor párnádra hajtod a fejed
Amikor gondod a holnapra hagyod
Amikor álmodsz – én Veled vagyok
Amikor lépted rossz útra téved
Amikor sorsod nehéznek érzed
Amikor egyedül maradtál végleg
Amikor nincs más – vezetlek Téged
Amikor sírnál – de elfogyott könnyed
Amikor érzed – a szavak is ölnek
Amikor a sötét elnyelne Téged
Amikor fény kell – én gyújtok Neked
Amikor könnyed patakként árad
Amikor örök vendég a bánat
Amikor felhők ültek a szemedre
Amikor sírsz – mosolyogj szemembe…
Álmodj patakot, virágzó rétet
Őzet, pacsirtát, fürge menyétet
Álmodj napot, szellőt – fényeket
Csillagok vándora – élj életet…
Forrás: Lélektől lélekig
“Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Felülről csillagfény záporozik,
alul csobognak a habok.
Fantasztikus virág-hajóban
ketten ülünk. Boldog vagyok.
Csónakunk sárkány-alakú
könnyensikló kínai dzsunka;
kirzantémos mennyezete
sziromesőt szór a hajunkra.
Boldog vízeken halkan siklik.
Messziről szent esti varázs
elénk muzsikál a partokról
s egy-egy dal minden csobbanás.
Mi már nem is vagyunk a térben,
minket már semmi meg nem ölhet.
Egymásra nézünk s eleresztjük,
vízbe dobjuk az evezőket.
Menjünk! Ezen a szép vízen
nincsen zátony és nincsen torlasz –
Átölellek és néha-néha
csókomtól halkan felsikoltasz.
Lelankadunk a csónak-aljra
fehér tébolyban üdvöt nyerve…
Alszunk… Most már lehet akármi.
Vihet a nagy víz akármerre.
Forrás: Lélektől lélekig
Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.
Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé teríteném magam
Lábtörőképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Éjfélkor jön az álom-fickó,
Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
Dobol egy fekete koporsón,
Táncol bolondul a kezein
S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”
És jön a másik, jön a többi,
Forognak, mint az ördög-orsók.
Csak a szemük néz mindig engem
S akit reszketve lovagolok,
Ezt a titokzatos koporsót.
A bal kezemben véres kantár,
Suhogó ostor van a jobban.
Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
A fickó-had zúg, kereng, röhög
S a szívem csak nagy néha dobban.
És tótágast állnak a fickók,
Sötét van és kén-lángok égnek
S adnak, íme, újabb parancsot,
Tréfásat, vigat és iszonyút,
Ezek a kegyetlen legények.
„Kacagj, amíg a hajnal eljön,
Vágtass azzal a táltos-lóval.”
És én kacagva nyargalászok
Vérvevő álom-fickók között
Paripámmal, a koporsóval.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
Forrás: Lélektől lélekig
