Lángoló virágok a temetőben.
Bemutattál a mindent látó,
egyforma sorsú, kicsi halottnak,
s aztán hosszan hallgattuk
a csönd kiabálását.
Talán minden lehet még,
amit eltakart az öröm,
de most látszanak
a szilánkosra tört csontok,
amelyek átfúrták a remény
gyönyörű testét.
A benned lévő két ember közül
csak az egyik lehet az enyém,
a másik elkóborolt a szívem közeléből,
homokot szór a véremre,
vagy fölitatja a mohó bánattal.
Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
Itt vagyok a nemlét közelében,
ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
s nem lehet mást sejteni,
csak azt, hogy megadja magát
a végtelen csendnek
az utolsó szívdobbanás.
Forrás: Lélektől lélekig
