A szél se jár. A Nap se ég.
Halott sivatagvidék.
Sebző kövek. Fekete ég.
Elég a kín. El az öröm.
Ellobbannak a csillagok.
Csönd, halál minden délkörön.
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: halál
-
Makay Ida: Csönd, halál
-
Beney Zsuzsa: Euridiké
Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
S te, lelkem társa, akiért a föld
kemény kérgét taposva elmerültem,
háromszor el a mélységes homályba –
te értem mennyi szenvedést viselsz el?A gyalázat torkából kilökötten
sivatagodnak naptalan fehér
izzó homokjából a sűrű tenger
sós-keserű árjába lemerültemszenvedésed elöntött, mint a tenger
és csontig mart halál és fájdalom.
A gyenge dal, fuvolád halk patakja
visszavezet? Hiszen téged sötét
halálom elborított, mint a tenger.Visszavezetsz-e? Élve a pokol
mélyére szálltál, engem elragadni,
gyenge dal láncán engem, aki érted
éltem, haltam, és benned elmerülteménértem mennyi szenvedést viselsz el?
Forrás: Lélektől lélekig
-
Fodor Ákos: RÉSZVÉT
hommage à K. D.
Gondolj arra is,
hogy a PARNASSOS TOURS-nál
ugyanannyit fizet be,
aki soha nem jut föl,
mint aki igen.Forrás: Szeretem a verseket
-
Petőfi Sándor: A hűtelenhez
Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,
Igy imádva téged kértelek;
„Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek.”Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
Szünjenek könyűid, bánatid.”Én ezáltal istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma! gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borultak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hófödözte bús ölén.Isten véled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű Múzsafid porát.Forrás: Meglepetésvers.hu
-
Juhász Ferenc: Ibolyaszemű
Ibolyaszemű kishúgommal
megüzentem, hogy hazamegyek,
rendbehozom a kerítést is,
bekötözöm a rózsafákat.Mondják, anyám kalácsot sütött,
összeszitált egy kicsike lisztet,
zsák aljából, fiók fenekéből,
lisztes kötényét leporolta.Az asztalra mosott terítőt tett,
bögrébe meleg kecsketejet,
fehér ingem fényesre vasaltan,
kiterítve várt az ágyon.Apám leveles dohányt vágott,
eregessek bodros füstöt,
kórót, faháncsot kosárba szedett,
befűtött, hogy ne dideregjek:
hidegtől nem véd fehér papiros.Már kora reggel a kapuba álltak,
toporogtak és köhögettek,
az eget nézték, az utca végét,
a csordás gyerekre ránevettek,
csokorba szedtek dermedt őszirózsát.S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
sóhajuk hullott csak zizegve,
fejükre sűrű zuzmót hintett
a bokrosodó őszi szél.Forrás: DIA
-
Várnai Zseni: Mert úgy szerettél élni…
Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
mikor kivülem nincs ott senkisem.Borús nap, a márciusi égen
nehéz fellegek ólmos árnya ült,
de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
az ég arca épp akkor földerült.Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
a holtak honán elömlött a fény,
s piros szekfűid kazla fölragyogva,
mint égő máglya, lobogott felém.Mert akkor még a virágaid éltek,
csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
és mégis ott sírodra ráborulva
nem láttam mást, csak élő alakod.Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
láttam a vég minden gyötrelmeit,
és éreztem: hiába már a könnyek
sós tengere… Terajtad nem segít.Mikor könnyeim végre elapadtak,
szemem magához vonzotta a fény,
s láttam a méhek százait zsibongni
virágos dombod tarka mezején.Körülzsongott ott is az élet árja,
mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
s akkor a rigók énekelni kezdtek
a sírod fölé hajló ágakon.Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
koszorúid pirosló selymeit,
s e hangok, színek különös zenéje
fölidézte szívemben verseid.„Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
Verseid élnek… nem lehetsz halott!
S bánatom jeges karmait kitépve,
a dal mámora furcsán elkapott.Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
ezért idézem itt e verseket.Mint erdők vadja ki égő sebére
fűben, fában gyógyító írt keres:
hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
segíts élni, tovább is Te vezess,mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
a rengeteg zord éjén egymagam…
Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
dobogjon szívem, szóljon a szavam!Forrás: Szeretem a verseket
-
Babits Mihály: REGGEL VAN, FÉNYES REGGEL
Reggel van, fényes reggel,
de látszik a holdvilág –
Mi tart még téged ébren,
miért nem tudsz meghalni, holdvilág?Csorg a fény, ád az Isten
még pár szép őszi napot:
s te ott fönn, halk kisértet,
az élet zaj-zenéjét hallgatod?Nem félsz az erős Napnak
féltékeny szemeitől,
aki minden sötétet
éltet és minden fényeset megöl?Nem bánt hogy a fű ujját,
a fa ezer tenyerét
s a virág szomjas arcát
felé fordítja mind és nem feléd?Tudod, hogy a halottnak
élnie rettenetes,
mégis sápadt világod
a földre néz és az életre les!Eredj vissza az árnyak
közé és add hírül ott,
hogy megyünk mind utánad,
megyünk bizony, megyünk, hisz itt se jobb…Forrás: Arcanum
-
Babits Mihály: A festő halála
Rippl-Rónai József emlékének
Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.1927. nov.
Nyugat, 1927. dec. 16.Forrás: Arcanum
-
V. Viszockij: Makrancos táltosok
A szakadék mentén, a mélység fölött a szirtperemen,
Ostorommal makacs lovaimat űzöm, hajtom, verem…
Kifulladok, nincs levegőm – szelet, ködöt szívom, nyelem,
Keserű lelkesedéssel érzem – végzetem, végzetem.
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …Végem – hisz tenyeréről pehelyként söpör le az orkán,
Szánra téve lovak vágtatnak velem reggel a havon –
Térjetek hát át lovaim, lassúbb menetre ezután,
Hogy utolsó utam, ha egy kicsit is, de tovább tartson!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …Időben értünk: az Úrhoz jőve nem szokás elkésni,
De mily hang ez, tán az angyalok dalolnak oly dühödten?!
Avagy a száncsengő megfáradt zokogását hallani,
Vagy én kiáltom a lovaknak, ne húzzák oly hevesen?!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Ha élni nem, e dalra időt hagyjatok!
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …Forrás: Lélektől lélekig
-
Kosztolányi Dezső: Icarus
Icarus a tüzes naphoz futott.
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz… Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült…
És így bukott alább.Forrás: Lélektől lélekig
