Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.
Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból –
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.
Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.
Forrás: Lélektől lélekig
De az a víz még itt folyik
és meghalsz majd te is;
áthömpölyög fogunk között a sár,
ínyünk helyén a víz –
de az a víz még itt folyik
lábunk előtt,
itt gőzölög.
Madár zökken rá,
mint kifutópályák betonjára a gép,
ló gázol bele szügyig
s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
üzenettel a tengerig;
városok lábafejét mossa,
mint Magdolna Krisztusét –
de az a víz még mi vagyunk:
szerelem,
Majd meghalok
hűtlenség,
harag,
villámokat elnyelő aranylap,
halak játszótere,
gyereket mosdató mosoly,
óceánok harmatos ága –
de az a víz még mi vagyunk:
nyárnak levelesláda,
tükre a repülőknek,
a fönnröpködő háborúknak –
nézheti bennünk magát a világ,
mert nem múlik el:
a halálnak háttal élők
nézhetik földi arcukat.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Erdőszél. Porhó indult virradóra.
Zizegve száll, mint a futóhomok.
Friss fátylakat borít a régi hóra.
Erre valaki járt már. Friss nyomok.
Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel –
vagy egymással? Sok a tiprás jele.
Itt a halál vitt valakit az éjjel.
Nem akart menni, birkózott vele.
Forrás: Lélektől lélekig
pusztámba betolakodott
pihenőhelyem füvét letaposta
fáim alá csalétket rakott ki
ágak közül magaslesből lesett rám
első napon kitértem előle
másodnapon és harmadnapon is
nem gyávaságból csak mert undorított
kitértem még három hosszú napig
de a hetedik napon ráuntam
hitványságára a lesből lesőnek
és a felkelő nappal együtt
a fák közül a tisztásra kiléptem
szemvillanásnyi szembenézés
ráökrendtem halálos undorom
arra aki meghúzta a ravaszt
mozdulata s a dörrenés között
az a másodperc volt az életem
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sünfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Soltész János emlékének
Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok
régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
hiába instálnád őt, hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
1935
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a por-e holtak,
mint lakói a szélnek, s esti holdnak;
míg csontvázuk letisztogatva korhad,
csillag gyúl ki könyökökön, s lábfejen;
ki elveszti eszét, majd észre tér;
ki tengerbe vész, ismét partra ér;
szeretők halnak, él a szerelem;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
kínpadra vonva, hol az ín szakad,
s a kerékre kötve, meg nem törhetők;
kezük között kettéhasad a hit,
s orszarvú bűnök testüket átdöfik;
minden széthull, de ellenállnak ők;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtörő hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az esős szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s a nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!
Forrás: Szeretem a verseket
Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.
Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
Próteuszként változom és elomlok,
mint síma hab. Óh változom s elomlok
míg élek, s minden marokból kisiklom.
De ha meghalok, kikelek mezítlen
koporsómból, sírom fölé örökre
szobornak állni s maradva örökre
láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.
Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.
Forrás: saját gyűjtés
