Címke: reménytelenség

  • Gyóni Géza: Menekülés

    Első szeretőm: a szomoruság,

    Akihez egyszer hűtelen lettem,

    Most visszatér

    És visszakéri pünkösdi kedvem.

    Sápadt asszonyom fekete leplét,

    Amibe síró szivem takartam,

    Lebbenni látom

    És elsápasztja mosolygó ajkam.

    Ó régi, régi a mi szerelmünk,

    Víg bálakon és hűs templomokban

    Egymásé voltunk.

    Sosem szerette senkise jobban.

    S egy sötét este mégis elhagytam.

    Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.

    Azóta keres,

    Azóta futok előle a ködben.

    Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.

    Jaj, vissza-visszanézni se mertem.

    Mindjárt utólér,

    Fekete leple suhog megettem.

    Ha most a kezem valaki fogná.

    Messze a tisztás, a napos, a fényes.

    De odaérnénk,

    Ha szivem fogná, édesem, édes.

    Ha szivem fogná… Erdőben, ködben

    Futok halálig, futok lihegve.

    S jaj, ha megállok,

    Megöl és betakar fekete leple.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Nagy István Attila: Végtelen csend

    Lángoló virágok a temetőben.
    Bemutattál a mindent látó,
    egyforma sorsú, kicsi halottnak,
    s aztán hosszan hallgattuk
    a csönd kiabálását.

    Talán minden lehet még,
    amit eltakart az öröm,
    de most látszanak
    a szilánkosra tört csontok,
    amelyek átfúrták a remény
    gyönyörű testét.

    A benned lévő két ember közül
    csak az egyik lehet az enyém,
    a másik elkóborolt a szívem közeléből,
    homokot szór a véremre,
    vagy fölitatja a mohó bánattal.

    Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
    Itt vagyok a nemlét közelében,
    ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
    s nem lehet mást sejteni,
    csak azt, hogy megadja magát
    a végtelen csendnek
    az utolsó szívdobbanás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Találós kérdés

    Csak az él, ki társra talál.
    (Hervay Gizella)

    Összegző imára kulcsolom a kezem,
    de nem tudom a szöveget,
    mert hiszékenyen sodródtam a világban,
    s többet hittem, mint rendelve volt.

    Csak egyet kellett volna,
    akkor most nem hajlanék a bárd alá.
    Nem tudom, mi volt velem,
    valaha még elhittem:
    értelmet kaphat a létezés
    abban a formában is,
    ahogy én gondoltam.

    Sokszor becsapódtam,
    vagy magamnak hazudtam.
    Most itt vagyok
    imához készülő tenyerekkel,
    remegő szívvel,
    s nem tudom, kitől kérjem
    az utolsó szavakat,
    amelyeket rábízhatok
    erre a márciusi éjszakára,
    amely végleg kifosztja belőlem,
    aki valaha voltam,
    aki még lehettem volna.

    A szerelem kitépte a nyelvemet,
    engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
    A boncmesterek talán megfejtik
    ezt a találós kérdést is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Utószó

    Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.

    De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

    Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.

    – Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.

    Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.

    – Elég lesz a halálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az utolsó szavak

    Többre már nincs időm.
    Módosítani, javítani,
    a mérlegserpenyők állását
    megváltoztatni nincs erőm.
    Ahogy van, most már
    minden úgy marad.
    Voltam, aki voltam:
    vakon tájékozódó,
    mulatságosan képzelődő,
    boldogtalan reménykedés,
    szárnyatlan madár a porban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Harminc év

    Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
    A szeretet s a gyűlölet,
    melynek száz keze épített,
    alszik vagy meg is halt köröttem.

    Ki javítja meg, ami gyenge?
    Talán nincs is rajtam födél,
    hisz túl sok az eső s a tél
    nagyon is bejár életembe.

    Sötétben nézem magamat:
    valami mindig törik-omlik.
    Tégla? üres dísz? – nem tudom,

    de tanulságnak megmarad,
    hogy az épülő ház s a rom
    egymáshoz mennyire hasonlít.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk

    Milyen beteg – szinte köhécsel
    ez a rozsdamart délután
    s a béna fák tátogva nyúlnak
    az ég a fény után

    tátogva, mint akváriumban
    a tépett pikkelyű halak:
    várva, hogy a zord plafonon
    átsüt talán a nap…

    Csak egy pillanatra törné át
    acélburkát az őszi Nap:
    úgy hullna alá a rozsda, mint
    az öreg vakolat

    s micsoda pírral égne a város!
    s hulló hajuk kibontanák
    a körút koldus leányai,
    a járdaszéli fák.

    Csak pillanatra… de nincs vigasz.
    Vacognak a sikátorok
    s a morcos Ég esőt jósolva
    szakállába morog.

    Fénytelen múlik el napunk! Már
    setteng az éj az ormokon
    s a nyögő ágakat belepi
    az estéli korom.

    Haldokló ejti úgy le karját,
    ahogy aláhull most a galy,
    Sóhajt a város – s a Földeken
    szárnyra kél az avar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Hátrabukfenc

    Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
    És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
    Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
    torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
    A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
    durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
    De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
    mint győztes, öntudatos, vad ember,
    mint akinek nincs veszteni valója,
    s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.

    Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
    hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
    dobjon fel egészen az Ég ölébe!
    Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
    S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
    hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.

    Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
    már külön nem létezel, csak együtt velem.
    A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
    Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
    Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
    a hajnali fénytörésben mindig látlak,
    velem vagy, a kereszt terhét megosztva
    fuldokló mosolyomba zárlak.

    Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
    és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
    életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
    szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
    Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.

    Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
    A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
    Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
    Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
    Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
    Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Csönd, halál

    A szél se jár. A Nap se ég.
    Halott sivatagvidék.
    Sebző kövek. Fekete ég.
    Elég a kín. El az öröm.
    Ellobbannak a csillagok.
    Csönd, halál minden délkörön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Kihűlt világ

    E világ nem az én világom,
    csupán a testem kényszere,
    hogy egyre beljebb, mint a féreg
    furakodom beleibe.

    Így táplálkozom a halállal,
    és így lakik jól ő velem;
    az életem rég nem enyém már,
    vadhúsként nő a szivemen.

    Minden teremtett elevenből
    kijózanodva a szemét
    így ütközik ki, leplezetlen
    föladva hiú szégyenét.

    A mindörökre ismeretlen
    végül is így lesz otthonos.
    Mint hervadás az őszi lombot,
    a pusztulás bebalzsamoz.

    Kihűlt világ ez, senki földje!
    S mint tetejébe hajitott
    ócskavasak, holtan merednek
    reményeink, a csillagok.

    Forrás: DIA