https://verskucko.com

Címke: reménytelenség

  • Parancs János: Vége a közös nyaralásnak

    Tíz nap után most egyedül,
    egyedül mint a csont,
    egyedül mint az almacsutka,
    mintegy szemétre hányva,
    az ürességben kalimpálva,
    fejjel lefelé, zuhanva
    ama nevezetes csőben,
    a közöny bűzös, langy tavában,
    mint a lomha víziló, ásítozva,
    esztelenül, testi megváltásra várva,
    mint a gyermekek, a szelíd bolondok,
    mozdulatlanul, egyetlen pontra koncentrálva,
    mindent föladva, mindent felejtve,
    az érzékelés kapuit bezárva,
    s még mindig törekedve, akaratlanul
    a valaha áhított cél felé,
    mint az elhajított kő, tehetetlenül,
    semmi jót nem remélve, mint a sárkolonc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A Marson

    Testvérem, tegnap este,
    halló! de furcsa volt!
    Elindultam a Marsba,
    hopp! hogy zuhant a Hold!

    Jó gépem adamantin
    szárnyán zengett a drót,
    amikor lecsavartam
    a gravitációt.

    De, kérdem, ez az út is,
    ó, jaj, mire való?
    Megjöttem, rőt hegyek közt
    lassan szitált a hó.

    Fáztam. Nagy volt a csend, és
    körül a rozsdakék
    távolban újra láttam
    Örökegy tengerét

    az Űrnek, a nagy Pusztát,
    s rajta a sok, szelíd
    csillag-reménytelenség
    kis pásztortüzeit.

    A Földet is, ahonnan
    kószán és reszketeg
    üzent valami tört fény:
    tán Párizs lehetett?

    Vagy az én bús hazámnak
    könnyei? Nem tudom;
    már vissza se találtam
    gépemmel az úton.

    Szigetelő kesztyűim
    lehúztam csöndesen,
    és reggelre meghaltam
    egy villamos hegyen.

    1928

    Forrás: Vers mindenkinek

  • József Attila: Prologus

    Arany kalásztól duzzadt rónaságon
    – úgy véltem – visz keresztül az utam,
    madár trilláz gyümölcstől terhes ágon,
    s majd megpihenek egy kis faluban.

    Hogy útra keltem, pirkadott a hajnal,
    homály karolta félig át a tájt.
    Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal,
    s fölöttem őszi varju-horda szállt.

    Nincsen kalász a síró pusztaságon,
    s madár helyett a szárazlombú fákon
    sötét gond rakja barna fészkeit.

    A földje is oly bús, szivós, makacs,
    virágszál rajta sehol nem virít,
    csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.

    1922. június

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: A téli Magyarország

    Magyar síkon nagy iramban át,
    Ha nyargal a gőzös velem
    Havas, nagy téli éjjelen,
    Alusznak a tanyák.

    Olyan fehér és árva a sík,
    Fölötte álom-éneket
    Dúdolnak a hideg szelek.
    Vajjon mit álmodik?

    Álmodik-e, álma még maradt?
    Én most karácsonyra megyek,
    Régi, vén, falusi gyerek.
    De lelkem hó alatt.

    S ahogy futok síkon, telen át,
    Úgy érzem, halottak vagyunk
    És álom nélkül álmodunk,
    Én s a magyar tanyák.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • József Attila: Prológus

    Arany kalásztól duzzadt rónaságon
    – Úgy véltem – visz keresztül az utam.
    Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon,
    S majd megpihenek egy kis faluban.

    Hogy útra keltem, pirkadott a hajnal,
    Homály karolta félig át a tájt.
    Az Ég szeméből hullt a könnyű halkkal,
    S fölöttem őszi varjú-horda szállt.

    Nincsen kalász a síró pusztaságon,
    S madár helyett a szárazlombú fákon
    Sötét gond rakja barna fészkeit.

    A földje is oly bús, szívós, makacs,
    Virágszál rajta sehol nem virít,
    Csak itt-ott egy-egy vérszínű pipacs.

    1922. június

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Somlyó Zoltán: Ha már a kínok függönyét…

    Ha már a kínok függönyét
    a sors fejünk köré csavarta,
    világosság lesz a sötét
    és szánalom a bosszú kardja.

    A hold is nappá változik.
    S mint meggyilkolt szívet, siratjuk
    a napot, ha leáldozik.
    És búsan sírkövünkre iratjuk:

    hogy éltünk, amíg lehetett,
    hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
    S a tovasodró ár felett
    csak úsztunk. És nem értünk partot…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Parancs János: De profundis

    csillapíthatatlan éhség
    és szomjúság

    valami végzetes félreértés vezérli
    egymás felé tapogatódzó lépéseinket
    és nincs föloldás: nem értjük egymást
    külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
    ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
    tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
    tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
    istent teremtettem a saját képemre és
    hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
    gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
    tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
    földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    az egymásnak ellentmondó
    magyarázatok közt

    tévetegen járok üres az elmém üres a szívem
    ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
    követni talán már erőm se kedvem se lenne
    nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
    csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
    ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
    sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
    amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
    ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
    senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
    mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
    az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    egymás nélkül mégsem
    élhetünk

    szükségünk van a másik test melegére
    az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra
    szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
    szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
    a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
    lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
    a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
    hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
    mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
    micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
    micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
    s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt,
    a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.

    Kezünk fejszét nem foghatott,
    se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.

    Lábunkon rongyos a cipő,
    fagyott ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat,
    vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.

    Csönd üli meg a kerteket,
    valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    1933.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Thomas Hardy: Nélküled

    Eső dobol, ajtó recseg,
    villám, zöld fényű ég –
    én itt vagyok, te meg amott,
    s köztünk a messzeség.

    Bár ezer mérföld lenne csak
    s a vad, villamos ég,
    ami közénk áll – akkor, ó,
    remény is lenne még.

    De hogy azt átalérje, már
    a vágyunk sem elég,
    jaj, több az, mint villám, vihar,
    több, mint a messzeség.

    Fordította: Tótfalusi István

    Forrás: Lélektől lélekig

    Világlíra, angol, távolság, vágyakozás, reménytelenség

  • Gyóni Géza: Menekülés

    Első szeretőm: a szomoruság,

    Akihez egyszer hűtelen lettem,

    Most visszatér

    És visszakéri pünkösdi kedvem.

    Sápadt asszonyom fekete leplét,

    Amibe síró szivem takartam,

    Lebbenni látom

    És elsápasztja mosolygó ajkam.

    Ó régi, régi a mi szerelmünk,

    Víg bálakon és hűs templomokban

    Egymásé voltunk.

    Sosem szerette senkise jobban.

    S egy sötét este mégis elhagytam.

    Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.

    Azóta keres,

    Azóta futok előle a ködben.

    Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.

    Jaj, vissza-visszanézni se mertem.

    Mindjárt utólér,

    Fekete leple suhog megettem.

    Ha most a kezem valaki fogná.

    Messze a tisztás, a napos, a fényes.

    De odaérnénk,

    Ha szivem fogná, édesem, édes.

    Ha szivem fogná… Erdőben, ködben

    Futok halálig, futok lihegve.

    S jaj, ha megállok,

    Megöl és betakar fekete leple.

    Forrás: Vers mindenkinek