Tart még a karom fiam sebeid lüktetnek szívemen, ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni, kínban ölni lelkemet látni téged így: azt felelném: akarom! Tart még, tested nem teher, kezem közt lüktet minden álmod, én hoztalak e létre, és én is viszlek el. Csak nézem húnyt szemed, csókom sem ébreszt, de látom: győztes vagy a létben, győztes a halálon, csak én hajlok föléd zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon. Még tartalak fiam, nem enged kezem, csodát kapott a világ, de mi maradt nekem? Hajlott hátam sújtaná bár korbács, testeden ne húzna éket ütése, gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors, neked még élned, élned kéne! Fájdalmad tűrném, viselném, adná az ég, mennyire szeretném! Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda még egyszer tenném, ha megtehetném! Még tartalak, még ölellek gyermekem, fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még, hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed, adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak egy embert, egy igazt. Viszed bűnöm drága kincsem, te feloldottad a világot bűneiért, de én vagyok ki látva, szeretve, féltve, s siratva téged mindért vezekeltem.
Fogad között fakó panasz, magányosság vacog, lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod, lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély, csillagcsoportokat terel a partalan szeszély elámuló szivedre: állsz tünődve és hagyod, belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok.
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. „Vendég lesz az” – így tűnődtem – „azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?”
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, – Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: „Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár. Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?”
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S „Uram”, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra!” – halk, sovár Hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Szél lesz az, más semmi már!”
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár – Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár – S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?” S szólt a Holló: „Soha már.”
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, Kinek neve: „Soha már.”
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sohajtva: „Majd csak elmegy, messzi száll, Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll”, S szólt a Holló: „Soha már!”
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó – „Úgy lesz”, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: „Soha – soha már!”
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem; mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: „Soha már”?
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár Nem nyomja – soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; „Bús szív”, búgtam, „ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!” S szólt a Holló: „Soha már!”
„Látnok!”, nyögtem, „szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár Van… van balzsam Gíleádban?… Mondd meg – lelkem esdve vár…” S szólt a Holló: „Soha már!”
„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?” S szólt a Holló: „Soha már!”
„Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!” S szólt a Holló: „Soha már!”
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár! Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen – soha már!
Forrás: Arcanum
Edgar Allan Poe, amerikai költő, A holló, Tóth Árpád fordítás, halál, gyász, lélek
Babits Mihály: A HOLLÓ
A HOLLÓ
Egyszer – unt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen, fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan, mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: “Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
– az lehet, más semmisem.”
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen. Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
– itt lenn nincs már neve sem.
S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: “Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem – késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem
– az lehet, más semmisem.”
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: “Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan: s amint könnyű lépte dobban – koppan ottkünn csöndesen, szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:
– künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem; de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!” – kedvesem neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang – más semmisem.
Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába – ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. “Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára: rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam – meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
– csak a szél, más semmisem… “
S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn – ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült – és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. “Bár megtépve, zord kóborló – szóltam – te se vagy utolsó, éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem: hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott s válaszolt szavamra – bárha nem is túl-értelmesen: meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen – ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
– és a neve: “Sohasem”!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; s nyögtem: “Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem: majdcsak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz: “Persze – mondtam – ennyi ennek kincse tára összesen; tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem- holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
– mint hogy: ‘Soha – sohasem’.”
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem; s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen – ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: “Sohasem.”
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam a madárhoz – s már szivembe furt a két fém-élü szem. Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán, melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.
Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: “Bús sziv! – nyögtem – égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem: idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!” – Szólt a Holló: “Sohasem.”
Jós! – hörögtem – választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! – Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen: van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Jós! – hörögtem – választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Legyen hát e szód utolsó! – szöktem föl – sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!”
– Szólt a Holló: – “Sohasem!”
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló, míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
veszítve lettem névtelen sorsot cserélve védtelen hittem hogy hordok magzatot hittem hogy te én vagyok helyetted meghalhatok sorsod halántékon ért lettem életre ítélt ettől és eddig írt és élt ülünk ítélet utáni csendben halál utáni szerelemben egymás mellett a fallal szemben
Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyulé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallgattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegnek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szivemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem, még ma sem értem én; hogy pár kavics mindörökre bezárhat, hogy föld alatt a hazád és a házad, ugyan hogy érteném. Tizennyolc évet égtél, te parányi, te vézna testbe ágyalt szeretet: hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek, és ellebbent könnyű lehelleted? Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység szelíd szíved szapora lüktetését, s ha száradó torokkal elkiáltom egyetlenegy birtokod a világon, ártatlan nevedet, hogy soha-soha nem jön felelet? Mindig velem jártál, nem nélkülem, most elbújtál a mélybe. Odaadtad futásod, a vizet, a nyári szélben ingó neszeket, a zizzenést, a zöld fellegeket, szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el a mosolygásomat, s most ketten vagytok lenn az ideges bokor alatt? Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál, hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál, s itt botlom régi útjaink kövén? Felelj, te hűtlen, vársz-e rám, sietsz-e majd felém, ha nyugtalan sorsom betelt, vezetsz-e lenge fény? Beszélj, ott van a régi ház, az arany venyigék, ahol te vagy? Oda süllyedt a fiatal vidék? Hallasz? Úgy mérjem léptemet, úgy járjam utamat, hogy a füled még rám figyel a nedves föld alatt? Beszélj! Hallod a hangomat, csak nem szabad felelned? És én? Hallom még hangodat, felel majd fürge nyelved? Mindenkit hozzád mérek én, hogy úgy szeret-e, mint te; gurul a hónap és az év, szegény emlékeimbe kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj, ha rám mosolyog a halál, s levél legyez felettem.
Mióta visszaköltöztem a házba, mindenütt látlak, ülve, állva, együtt terítjük meg az asztalt, mely annyi estét felmagasztalt, kedvenc tányérod ott van a helyén, és ott a többi, jól megszokott edény, a tál, amiből a leveskét adod, mert így becézted, mint családtagot, látlak, ahogy a barna karosszékben cigarettára gyújtasz éppen, kéjjel fújod a kedves mérget, oldva kissé a feszültséget, mely cikázó idegeid csapdában tartja, de jólesik, nem hagyod abba, a nevetésed még ott a falban, s már visszamosolygok rád magamban, cinkosod voltam és vagyok, kicselezzük az anyagot, ja, elfoglaltam a padot, ahol verselned adatott, a fűzfa alatt, kint a kertben, ott írok, most, hogy írni mertem, s bár él a fa, kopaszodott, megőrizte az apa-szagot, és együtt hallgatunk zenét, halott társaid üzenetét, az örök Wohltemperiertest, nem élőben, de tudtuk, így lesz, tehát a CD-be gravírozott klaviert, ahogy kerülve minden manírt, a pravoszláv Szvjatoszláv Richter játssza nagy, igaz protestáns hittel, s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat, amin már túl vagy, a Passiókat, és nem emel fel semmi se úgy, mint a h-moll mise, csak mondom, ez szólt a temetéseden, érted szólt, bár nem hallottad te sem, de arra intettél, hogy legyek józan, s most a megszokott, hanyag pózban csücsörítesz, jól van ez, jól van.
Mikor az erdőn, a lélekerdőn, már félve lapul egy őszi sejtelem, s a legelső leröppenő levél ravatalozva áll a lelkeden, és eltemeted néma döbbenettel: (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!) ezt megsirathatod, hiszen ez a legelső halott, lelkednek első igaz bánata. Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind aranylombját a régi fáknak, mesélheted az unokáknak: „napról-napra úgy gyöngült a fény…” – mesélheted – „halálra táncolta magát a Napsugár lombhullás ünnepén!”
A bohóc sírógörcsöt kapott. Könnye tompán kopogott a deszkán, a deszka feketére volt festve, festve volt, álarcban volt, kényszerű részvét-álarc mögé rejtette gyalultfa-közönyét, dehogy akart ő fekete lenni, pácolt, meleg fényű, berakásos, tükrös diófa-szekrény lett volna legszívesebben, de egyszerű asztal is inkább lett volna, viaszosvászonnal borított konyhaasztal, mint fekete, fekete deszka, melynek vaslakk-részvétét nem hatották meg a bohóc könnyei, a sírógörcsbe menekült bohócéi, aki most nem volt álarcban, lemosta magáról a púdert, a rúzst, lemosta a hahotát, a vigyort, a röhejt, lemosta, és most sírt, zokogott, vörössé pöffedő szemhéja mögött látta az artistát, látta a kötélen, amint ott lépked délceg-magabiztosan, s látta, látta a porond porában, szájából iramló vér-kígyóval, látta, amint tört testét kiviszik, s ő, a bohóc, már ott volt, hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét, vigyorgott, hahotázott, hasra esett ezerszer, aztán rosszul lett az öltözőben, percekig öklendezett a mosdó fölött – – mindezt látta most vörössé pöffedő szemhéja mögött, mindezt látta a bohóc, a sírógörcsbe menekült, aki mögött gyászhuszárok álltak, fekete álarcba merevült gyászhuszárok, dehogy akartak ők feketék lenni, parádés huszárok, nyalka testőrök lettek volna legszívesebben, vagy ha nem, hát inkább kardforgatók, káromkodó lovasok, mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok, akikből most feltartóztathatatlanul, ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés, nem tudni, miért, talán mert felismerték a bohócot és eszükbe jutott a sok hasraesés, talán ezért bukott fel belőlük a hahota, remegett a válluk, elakadt a lélegzetük, még a könnyük is megeredt. A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.
Egy pillanat múlva, a maguk-feledés csúcsán már semmi sem különböztette meg őket, a röhögőgörcsös gyászhuszárokat a sírógörcsös bohóctól, egy kívülálló talán észre sem vette volna, hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.
Pár pillanatig tartott csak, aztán lecsitultak, halk hüppögésbe fúlt az indulat, s lassan megindult a menet a komor koporsó mögött.
A bohóc a távolba nézett. Tudta, a vándorcirkusz lampionos sátra alatt friss fűrészporral most szórják fel a porondot.
Forrás: Lélektől lélekig
Ady Endre – A föl-földobott kő – Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János – Családi kör – Toldi estéje
Petőfi Sándor – Nemzeti dal – Szeptember végén – Anyám tyúkja
