https://verskucko.com

Címke: gyász

  • Móra Ferenc: Lajkó

    Erdő mellett, puszta szélén,
    Ponyvasátor barna mélyén
    Cigányvajda felesége
    Sírva néz a siket éjbe.

    Könnye szakad szakadatlan
    S enyhet lelni nem tud abban,
    Haja fürtit szétzilálja
    S „Lajkó, Lajkó!” kiabálja.

    Hívja vissza szegény Lajkót,
    Reggel óta, a kis rajkót,
    Kit temettek ma hajnalba
    Vadszegfüves domboldalba.

    Sírba tettek véle együtt
    Kis hegedűt, kis nyirettyűt, –
    „Jaj, mit ér az?” – anyja jajgat,
    Vak sötétben vajda hallgat.

    Egyszerre csak valamerrűl
    Odafentrül zene zendűl,
    Mintha az éj muzsikálna,
    Mintha az ég földre szállna.

    Szól a vajda: „Fent repülnek.”
    Szól az asszony: „Hegedülnek.”
    Szól a vajda: „Madaracskák.”
    Szól az asszony: „Angyalocskák.”

    Vajda búsan félrefordul
    S szól, bár titkon könnye csordúl:
    „Minek hát a sírás-rívás?
    Köztük ő lett, ládd, a prímás.”

    1913

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A kiránduló társ emléke

    Ha kiértünk a szép, szabad mezőre,
    nagyot kurjantott, mint a pásztorok.
    Most a hegyen néma bazalt az őre,
    s szabad hegyekre néző sír-sorok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Végvári (Reményik Sándor): Gyűrűt készíttetek…

    Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
    Acélból, – dísztelent, keményet,
    És a dátumot belevésetem,
    Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
    S jusson eszembe, hogy az életem
    Egy kockára tettem föl mindenestől!

    Június 4. 1920.:
    Én megállok e sírkő-dátumon.
    Én nem megyek egy lépést se tovább.

    Eszembe jutnak Nyugat népei,
    A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
    A társtalanság komor bélyege
    A megalázott, széttépett hazán,
    Mohács, Majtény és Világos után:
    Neuilly és Versailles és a Trianon!

    Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
    Csak gyűlölni és megvetni tudom.
    A dalai, a csipkés-finomak,
    Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
    Nekem: káromló, rút rikácsolás,
    S én visszavetem néki, mint a rongyot!
    Remete-nemzet lesz a magyar nép,
    Mintha magányos szirten állana,
    Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
    S csak Istene lesz véle, s bánata.
    Eszembe jut a kettétörött kard,
    És lobogóink tépett erdeje,
    És néma, fagyott öblű kürtjeink, –
    A némaságuk mintha zengene!

    Eszembe jutnak elnyomóink itt:
    És árva testvéreink odakint;
    Június 4. 1920:
    E dátum lázít, fenyeget és int.

    Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
    Acélból, – dísztelent, keményet,
    És a dátumot belevésetem,
    Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
    S jusson eszembe, hogy az életem
    Egy kockára tettem föl mindenestől!

    1. június 8.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: Előszó

    Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
    ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
    ha elmondanám, mire nincs is szavam?
    Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
    rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
    Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
    A test reménye, a vágy köszönt.

    Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
    az önzés, a szégyen összegabalyodva.
    A fuldokló lélek a gyászra hajolva
    néma és reménytelen.

    Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
    Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
    Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
    nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
    Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
    a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
    ideges bőröd, a karod, a lábad,
    halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
    ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
    Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
    Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
    S akkor nem kell tőled a szó sem;
    nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Gáspár: Latinovits

    “Vándor, ki erre jársz,
    Sírj vagy nevess,
    Zokogó víz Balaton-
    szemes
    Fái görcsben a tóra
    hajolnak,
    Hatalmas nagy fia
    holtán
    Ki voltál
    Latinovits
    Zoltán.
    Pünkösdi lángnyelv
    júniusi szélben
    Lecsap a habokra,
    hazányi vakokra
    Boldog vagonokra.
    Napfogyatkozás
    egy júniusi éjben.

    Nagy Gáspár

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: A kertbe ment

    Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
    a virágosod és a pázsitod.
    Én nem tudom, virágok ültetését
    ágyásaidban hogy igazitod.

    Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
    júniusi vasárnap hajnalán,
    beteg lábával és beteg szivével
    bánatosan kertedbe ment anyám.

    Uram, tele volt immár félelemmel,
    sokszor riasztó árnyék lepte meg,
    de szigony-eres, érdes két kezével
    még gyomlálgatta volna kertemet.

    A kicsi teste csupa nyugtalanság,
    s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
    Virágosodban könyörülj meg rajta,
    hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

    Mezőiden ne csak virágmagot vess,
    virágaid közé vegyíts gyomot,
    hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
    asphodelosod és liliomod.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Márai Sándor: Egy kisgyermek halálára

    Mi is maradt belőle? A neve,
    hajának illata a hajkefén,
    egy Micimackó, halottlevele,
    egy véres rongy és ez a költemény.

    A világ hatalom és értelem,
    nem értem, miért tették ezt velem.

    Nem pörölök. Élek és hallgatok.
    Most angyal, ha vannak angyalok.

    De itt lenn minden únt és ostoba.
    Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Anyám

    Anyám a föld alatt van
    vigyázok, rá ne lépjek.
    Nem tudom, mily alakban,
    költi föl őt az élet.

    Könnyű, soványka teste
    nem tudom, hogy mivé lett.
    Bogárka, búza lett-e –
    vigyázok, rá ne lépjek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Sarkadi Imre halálára

    Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
    Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
    Önkéntelenül is pusztulást idéz
    e zöldbeforduló, korláttalan napon.

    Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
    mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
    Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
    széthasadt koponyád a semmi buboréka.

    Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
    Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
    nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

    A fák részegségét csodálja egy madár.
    Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
    csonton is átderengő értelme s víziója.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia