Címke: gyász

  • Érsek Zsuzsanna: Amikor elmentél

    Akkor elkezdtek zokogni a fák.
    Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
    Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.

    Akkor hirtelen hideg lett a szél.
    Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
    Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

    Akkor egy pillanattá vált az idő,
    és a másodpercmutató
    remegve indult tovább,
    hogy mutasson valami jelent, jövőt,
    hogy a fájdalom lélegzete
    képes legyen elhagyni a tüdőt,
    hogy a szív ritmusa
    tűrje a vonat zaját,
    hogy könnyed legyen
    harmat a réteken,
    hogy mosolyod legyen
    a tündöklő napsütés,
    hogy hangod legyen
    az örök dallam…

    Mart a nélküledtudat
    könyörtelen kínpadján égve
    nincs más vigasz…

    Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
    akkor a síró fák közt megjelent a tél,
    akkor megnémult a ketyegő idő,
    amikor mosolyogva mentél
    a fénylő tavaszon át
    egy másik végtelenbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Erdélyi piéta

    Szervátiusz Tiborhoz

    Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tartja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…

    Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…

    Benne laknak a keresztek és az álmok és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzáérne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…

    A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… Nyílik a csöndes ölelésre vulkános, forró méhe…

    Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?

    Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…

    Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…

    Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…

    Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… Valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… Valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa Mihály: Síremlék

    Pihenj, fiam! Nem áll ugyan
    Kevély márvány álmad felett;
    De bús anyád, fájdalmival,
    Sírodnak élő szobra lett.

    Szívemre írva fel neved
    A vesztés gyászbetűivel;
    A vándornak, ki alszik itt?
    Sírkő helyett én mondom el!

    És elvirasztva napjaim:
    Veled majd együtt pihenek;
    Hol nincs gyermektelen szüle,
    Hol nincs árván maradt gyerek!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

    In memoriam G. Gy.

    Nincsenek emlékeim,

    és ha vannak, sem őrzöm őket.

    Sohasem koslatom a temetőket,
    nem rendít meg a szerves kémia.

    De néha úgy november táján,
    ha köd van és a nyirkos ablakok

    mögött levegő után kapkodok,
    anélkül, hogy alakod látni tudnám,

    a vegetatív emlékezés útján
    fel-felszivárog egy mozdulatod.

    Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
    termosz forog és rossz konzervnyitó,

    zsebkés és tátott szájú hátizsák,
    meleg alsónemű és imakönyv,

    s a súlytalan teher alatt a hátad
    ropogva eszmél rá, hogy bírja még.

    Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
    sohase mész, csak indulsz,

    nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
    visszajövök, hamar, bólintod, mutatod

    (másnap lett volna a születésnapod)

    és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
    és integetsz – hogy integetsz!

    Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
    a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,

    a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
    vak képzelés csak mind, elmeszülemény,

    hiszen hazudtam, látni szoktalak,
    a novemberi fojtó ég alatt

    velem indulsz, lélegzel, könnyeid
    az én torkomat szorítják, és én hagyom,

    s ott fönn, ahová elrepült,
    az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta

    tizennyolc éve ég egy csillagon.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Árva gyerek karácsonya

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Sosem láttad az apádat.
    Kora sírján Dnyeszter síkján
    Csúf fekete varjak hálnak.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Mit üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Sosem láttad az apádat.
    Anyád csókján, kis cókmókján
    Kozák rablók kockát hánynak.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Mit üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Ki ne dugd most gyönge lábad:
    Ajtó előtt nekifutnál
    Zsoldos rabló szuronyának.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Hogy üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Kis szívedben mi a vágyad?
    Hogy téged is neveljen fel
    Boldog alvók gyilkosának?
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Mit üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Húzd fejedre paplankádat.
    Gyönge ajkad imádságát
    Tán elviszik angyalszárnyak.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Üzend meg a Jézuskának:

    „Árva gyerek, árva gyerek…
    Kik megölték az apámat,
    Rabló népség minden léptét
    Gyász borítsa és gyalázat.
    S ne essen meg soha-soha
    Szíve rajt a Jézuskának.”

    Krasznojarszk, 1916.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: A megfagyott gyermek

    Ily késő éjtszaka ki jár
    Ott kinn a temetőn?
    Az óra már éjfélt ütött,
    A föld már néma lőn.

    Egy árva gyermek andalog,
    Szivét bú tölti el;
    Hisz az, ki őt szerette még,
    Többé már fel nem kel.

    Anyja sírjára űl, zokog
    Az árva kis fiú:
    „Anyám, oh kedves jó anyám!
    Szivem beh szomorú!

    Mióta eltemettek itt,
    Azóta bús fiad.
    Nincs a faluban senki most,
    Ki néki csókot ad;

    Nincs senki, a ki mondaná:
    Szeretlek gyermekem!
    Puszta a ház, hideg szobám,
    Nem fűtenek nekem.

    Melléd temetve én is itt
    Miért nem nyughatom?
    Szegény és elhagyott vagyok,
    Hideg a tél nagyon!”

    Az árva búsan zengi így
    Kinos panaszait;
    Felelve rá a téli szél
    Üvöltve felsivít.

    A gyermek fázik, könnyei
    Elállnak arczain;
    Borzadva néz körűl, de itt
    A holtak hantjain

    Mély nyúgalom uralkodik;
    A csend irtóztató,
    Csak szél sohajt a fákon át,
    Sziszegve hull a hó.

    Fölkelne, jaj! de nincs erő;
    Lankadva visszadűl
    A kedves dombra, – felsohajt,
    S mély álomba merűl.

    És ím az árva boldogúl,
    Jól érzi most magát:
    Elmúltak minden gondjai;
    Az álom hív barát.

    Szive még egyszer feldobog,
    Mosolygnak ajkai;
    Csöndes-nyugodva alszik ott –
    Meghaltak kínjai.

    1833.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rákos Sándor: Konok szív

    In memoriam Szabó Lőrinc

    1

    neked is csak egyetlen életed volt
    ötvenhét kurta év de százszoros
    hatványát csikartad ki az időtől
    utazások könyvek és nők hatványán

    ismertelek? démoni mester
    incselkedő Mefisztó-Szókratész
    bár simogatni is tudtál (írásban)
    lektoromként: „rendkívüli tehetség”

    nem is lehettél volna távolibb
    azért éreztelek olyan közel
    hogy a szíved torkomban dobogott
    idegen csillag úgy csodáltalak
    meg is fagytam föl is forrtam jegedtől
    dermesztett-égetett a hidege

    2

    caplattál velem majd fél napon át
    a rommá lőtt városban mert féltettél
    „kapzsi kalmár keze közé” kerülök
    s kiforgat a kilónyi szűzdohányból

    voltál akkor testvér-barátom
    nagydiák-bátyja faluról jött öccsnek
    okítottál alattomos csapdákból
    ép bőrrel hogyan szabaduljak

    mikor olvasom keménykopogású
    verseidet s fölrémlenek előttem
    életed tüskés történetei

    fogadott öcséd majd fél napon át
    emlékezem szíved ez a konok szív
    dobszólónál ismert lágyabb zenét is

    3

    énekeltük (hitetlenül) a zsoltárt
    s röggé hulló hantok hullámverése
    ringatta a koporsót ötvenhétben
    (egyidős voltál a századdal) ősszel

    királyi vad elestén köröz úgy a
    tetem fölött gyászra riadt madárraj
    sírod köré ahogy sötét csapattá
    költők és asszonyok siratni gyűltek

    fény-árny-váltó ideges nap sütötte
    a süllyedő Kháron-ladik-szűk ládát
    míg megindult s rádzuhogott a föld
    fekete óceánja tachikardiásan
    a kozmosz szíve akkor ütemnyi el-
    botló dobbanást kihagyott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Három angyal

    Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
    Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
    Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
    mint egy könny szemből, a szívbe, nedvesen és nehezen.

    Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
    ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
    hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
    rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?

    Óh jaj, késő! már az első hószín angyal csupa folt!
    és a másik messze szállott, aki olyan könnyű volt!
    Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
    mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    angyal, veszteség, gyász

  • Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Eljár-e hozzád olyan suhanó,
    Nesztelen léptekkel, mint életében?
    Érzed-e édességét közelének?
    Barna haját,
    Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
    Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
    Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
    Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
    Álmodban látod-e?

    S azt a nehány apró, keserű ráncot,
    Miket az elfojtott betegség,
    S övéiért örök aggodalom
    Olyan korán szántogatott
    Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
    Hát ritka mosolygását látod-e?
    S még ritkább nevetését,
    Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
    Mintha mondaná:
    Nevetés közben is fáj a szív –?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Álmodnod kellene.
    Hiszen vele élted az életed.
    Feleséged volt, életed fele.
    S szeretted,
    Szeretted százszor erősebben nálam.
    Mert bírtad, s merted életedhez kötni
    Életét, ahogy férfimódra kell.
    S boldog voltál, és boldog volt veled – – …

    Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
    Aki nem mertem karjaimba vonni,
    Mert tudtam: nem lehetek semmije,
    Álmok szőnyegét teregethetem csak
    Szegény, megfáradt lábai elé?

    Álmodj róla!
    Álmodnod kellene!
    Éltél hiszen annyit a közelében!
    Lényének ezer apró részletét
    Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
    Tudtál ezer nem-sejtett édességet
    S lelke rejtett, pókhálós zugait,
    Hol mégis őszi napfény bujdosott
    S a pókfonálon csillogott a harmat
    S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
    Te tudhattad talán csak – egymagad.

    Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
    Vajjon e pár vonal volt lényege?
    Nekem freskó volt – neked mozaik.
    Álmaidban még összerakhatod.

    Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
    Gazdagok lehetnek az álmaid!
    Az álmaidban még gazdag lehetsz!
    Láttad annyi drága hétköznapon,
    S jóban-rosszban oly bensőségesen
    Osztozkodtál vele…

    Osztoztam én is, ó igaz,
    De csak kivételes nagy ünnepen.
    Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
    A két karomba zárni.
    Féltettem összhangját a szíveinknek,
    Féltettem őt az élet vad kezétől,
    S féltettem kényes, önző magamat.
    Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
    Mint pók a fonalat –:
    Helyette – róla szőtt álmaimat!

    Álmodsz-e róla, mondd?

    Én, amíg bús fölénnyel
    És képzelt diadallal
    Csak hagytam peregni az életet –
    Álmodtam róla szakadatlanul
    Tündéri szépeket.
    S kiálmodtam magam.
    És most nincsenek többé álmaim.
    Se nappal nincsenek, se éjjelente.

    Mit nem adnék pedig,
    Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
    Érezném édességét közelének!
    Barna haját, vadgesztenye-szemét,
    Mellyel most játsznak őszi angyalok –
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Egy-egy barázdát arca drága földjén,
    Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
    Ha érezném forrón kezemre hullni!
    Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
    S fájna szívünk nevetés közben is!

    Álmodtam róla egész életemben,
    Kiálmodtam lelkemet, magamat.
    S álmaimban most meg nem látogat
    Soha, soha!

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
    Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

  • Nagy István Attila: Végtelen csend

    Lángoló virágok a temetőben.
    Bemutattál a mindent látó,
    egyforma sorsú, kicsi halottnak,
    s aztán hosszan hallgattuk
    a csönd kiabálását.

    Talán minden lehet még,
    amit eltakart az öröm,
    de most látszanak
    a szilánkosra tört csontok,
    amelyek átfúrták a remény
    gyönyörű testét.

    A benned lévő két ember közül
    csak az egyik lehet az enyém,
    a másik elkóborolt a szívem közeléből,
    homokot szór a véremre,
    vagy fölitatja a mohó bánattal.

    Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
    Itt vagyok a nemlét közelében,
    ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
    s nem lehet mást sejteni,
    csak azt, hogy megadja magát
    a végtelen csendnek
    az utolsó szívdobbanás.

    Forrás: Lélektől lélekig