Címke: gyász

  • Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Eljár-e hozzád olyan suhanó,
    Nesztelen léptekkel, mint életében?
    Érzed-e édességét közelének?
    Barna haját,
    Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
    Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
    Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
    Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
    Álmodban látod-e?

    S azt a nehány apró, keserű ráncot,
    Miket az elfojtott betegség,
    S övéiért örök aggodalom
    Olyan korán szántogatott
    Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
    Hát ritka mosolygását látod-e?
    S még ritkább nevetését,
    Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
    Mintha mondaná:
    Nevetés közben is fáj a szív –?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Álmodnod kellene.
    Hiszen vele élted az életed.
    Feleséged volt, életed fele.
    S szeretted,
    Szeretted százszor erősebben nálam.
    Mert bírtad, s merted életedhez kötni
    Életét, ahogy férfimódra kell.
    S boldog voltál, és boldog volt veled – – …

    Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
    Aki nem mertem karjaimba vonni,
    Mert tudtam: nem lehetek semmije,
    Álmok szőnyegét teregethetem csak
    Szegény, megfáradt lábai elé?

    Álmodj róla!
    Álmodnod kellene!
    Éltél hiszen annyit a közelében!
    Lényének ezer apró részletét
    Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
    Tudtál ezer nem-sejtett édességet
    S lelke rejtett, pókhálós zugait,
    Hol mégis őszi napfény bujdosott
    S a pókfonálon csillogott a harmat
    S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
    Te tudhattad talán csak – egymagad.

    Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
    Vajjon e pár vonal volt lényege?
    Nekem freskó volt – neked mozaik.
    Álmaidban még összerakhatod.

    Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
    Gazdagok lehetnek az álmaid!
    Az álmaidban még gazdag lehetsz!
    Láttad annyi drága hétköznapon,
    S jóban-rosszban oly bensőségesen
    Osztozkodtál vele…

    Osztoztam én is, ó igaz,
    De csak kivételes nagy ünnepen.
    Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
    A két karomba zárni.
    Féltettem összhangját a szíveinknek,
    Féltettem őt az élet vad kezétől,
    S féltettem kényes, önző magamat.
    Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
    Mint pók a fonalat –:
    Helyette – róla szőtt álmaimat!

    Álmodsz-e róla, mondd?

    Én, amíg bús fölénnyel
    És képzelt diadallal
    Csak hagytam peregni az életet –
    Álmodtam róla szakadatlanul
    Tündéri szépeket.
    S kiálmodtam magam.
    És most nincsenek többé álmaim.
    Se nappal nincsenek, se éjjelente.

    Mit nem adnék pedig,
    Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
    Érezném édességét közelének!
    Barna haját, vadgesztenye-szemét,
    Mellyel most játsznak őszi angyalok –
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Egy-egy barázdát arca drága földjén,
    Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
    Ha érezném forrón kezemre hullni!
    Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
    S fájna szívünk nevetés közben is!

    Álmodtam róla egész életemben,
    Kiálmodtam lelkemet, magamat.
    S álmaimban most meg nem látogat
    Soha, soha!

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
    Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

  • Nagy István Attila: Végtelen csend

    Lángoló virágok a temetőben.
    Bemutattál a mindent látó,
    egyforma sorsú, kicsi halottnak,
    s aztán hosszan hallgattuk
    a csönd kiabálását.

    Talán minden lehet még,
    amit eltakart az öröm,
    de most látszanak
    a szilánkosra tört csontok,
    amelyek átfúrták a remény
    gyönyörű testét.

    A benned lévő két ember közül
    csak az egyik lehet az enyém,
    a másik elkóborolt a szívem közeléből,
    homokot szór a véremre,
    vagy fölitatja a mohó bánattal.

    Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
    Itt vagyok a nemlét közelében,
    ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
    s nem lehet mást sejteni,
    csak azt, hogy megadja magát
    a végtelen csendnek
    az utolsó szívdobbanás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gulyás Pál: Somodi Borbála

    Hej Birike,
    Birike,
    Somodi Borbála,
    hív immár az estike
    kesznyéteni bálba,
    estike illatozik
    nemsoká fölötted,
    menyasszonyi koszorúdat
    feketén kötözted,
    feketébe öltözött
    piruló hótested,
    menyasszonyi viganódat
    koporsóba tetted,
    éjfekete koporsódat
    fekete föld várja,
    hej Birike,
    Birike,
    Somodi Borbála!

    Feketévé változott
    pártádon a kendő,
    ugri-szőke kontyodon
    hetvennyolc esztendő.
    Messze van a Hortobágytól
    szőke Tisza partja,
    messze van a bűdi báltól
    ravatalod talpa,
    messze táncolnak fejfádtól
    a dobi legények,
    messze dalol nyoszolyádtól
    az eltáncolt élet.

    Elszálltak a csillagok,
    a Tiszába estek,
    pici piros topánkádra
    harmat vet keresztet.
    Hideg harmat alatt virul
    szemed violája,
    hej Birike,
    Birike,
    Somodi Borbála!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Csoóri Sándor: Verssel vigasztal valaki

    Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,
    vigasztal halottaimért,
    magamért,
    havazást ígér homlokomra,
    havat a közös fekhelyünkre,
    ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé
    s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,
    hol földarabolt szilvafatuskók
    égnek majd lobogva,
    az asztalon bor lesz,
    kenyér
    és vöröshagyma,
    éles kés fénye, mint a túlvilágé
    s az időtlen, fehér pincefalon
    a jövő századok felé vonul
    egy seregétől elszakadt hangya.

    Hallod? amit mond, neked is mondja:
    nagy, fekete szárnyakkal
    ne csapkodj bele az éjszakába,
    gyászba, koromba,
    nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,
    egy édes ország egyetlen lakója vagy,
    halálraítélten is az enyém!
    a kontyod csuklómra
    zuhan minden este
    s hátaddal együtt fordulok
    az északi csillag felé –
    Nézhet ránk holnap fegyver is,
    bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,
    nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:
    mindent megéltünk, ami élet,
    mindent, ami korai haldoklók gondja –
    Nézd: szállong is már a megígért hó
    párban haladó lábnyomunkra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Kiskutyám halála

    Kiskutyám, hogy vergődtél az ólban,
    már bomlottan félig. De ha szóltam,
    megismertél. És vártad és kérted,
    hogy segítsek. Nem tettem meg érted.

    És reggelre a halál megváltott
    és rámhagytál egy bús tanulságot:
    annak szabad csak nagyon szeretni,
    aki ölni is tud és temetni.

    Kapuban már nem várnak, vigyáznak.
    Üdvözlete jött elém a háznak,
    ha te jöttél. Lelke és hűsége
    és szerelme. Most már vége, vége.

    Gyanakodva fordulok be, fázva
    a közömbös, néma, hűtlen házba.
    És az ajtót lassabban teszem be.
    Ha bejönnél, az jutott eszembe.

    Kiskutyám, hogy sajnáltalak, látod,
    hogy oly lentről nézed a világot.
    De azóta te vagy magasabban.
    Nagyranőttél. Mert én hiszek abban.

    Szabadultál a furcsa hüvelyből,
    nagy hűséged a kis kutyafejből.
    Bejöhetsz az ajtón, elkísérhetsz
    a kapun túl. És hozzám is érhetsz.

    Kóborkutyák járnak és az éjek
    oly ijesztők néha. De nem félek.
    Nekem mindegy. Járom a világot
    és nem félek. Csak neked kiáltok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: A költő halála

    Meghalt a költő! Tisztasága
    rabját, gonosz szó fente be,
    bosszús szívét golyó találta,
    aláhorgadt nemes feje!…
    S mert alantas sértés, gyalázat
    nagy lelkén nem száradhatott,
    mint annyiszor már, maga lázadt
    a világ ellen – s most halott!
    Halott!… Mivégre a dicséret,
    a jajongás, a nagy szavak,
    a dadogó, szánalmas érvek?
    Hiszen a sorsa telt be csak.
    Ti hajszoltátok fenekedve
    a béklyótlan, merész zsenit,
    szítottátok fel – kényetekre!
    a hunyó tűzvész üszkeit.
    Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
    gyötrettetést nem bírta el:
    kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
    koszorúja porban hever.

    Gaz gyilkosa – nem volt menekvés!
    pontosan és hidegen ölt.
    Nem reszketett a fegyveres kéz,
    üres a szív – jól működött.
    És nincs is mit csodálni: messze
    országból jött, mint annyi más
    szerencselovag, pénzvadász,
    s a sorsa épp hozzánk vetette.
    Dölyfösen járt köztünk – kinek
    nincs köze földhöz és beszédhez,
    dicsőségünkre fel nem érez,
    nem is tudhatta, ama véres
    percben mire emel kezet!…

    S meghalt – s fekszik sötét verembe,
    mint ama dalnok, kedves, ismeretlen,
    ki vak féltés prédája lett,
    kit ő zengett csodás erejü versben,
    s kit, mint őt, hidegen egy kéz leteritett.

    Mért hogy az egyszerű barátság, enyhe béke
    világát ez irigy világgal felcserélte,
    mely fojtogat szabad szivet, lángszenvedélyt?
    Miért adott kezet hitvány rágalmazóknak,
    hazug szónak miért hitt, s alamuszi jóknak,
    ő, ki az embert jól ismerte rég?…

    És ők koszoruját letépték, és helyette
    babérral befont töviskoronát
    kapott, mely durván felsebezte
    fenséges, büszke homlokát.
    Utolsó perceit keserítette méreg:
    álnok fülbesugók, gonosz tudatlanok,
    s meghalt, s mardosta fullánkos remények
    tüntén keserű kín, s bosszút nem állhatott.

    Elnémult a gyönyörű ének,
    s nem zendül többé soha már.
    Lelt szűk, iszonyú menedéket,
    s pecsét alatt hallgat a száj.

    Elfajzott, korcs kevélyek,
    vétkükről hírneves atyák utódai,
    kegyetlen sorsszeszély sújtotta nemzedékek
    rabszolga-lelkű megtiprói, ti!

    Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,
    szabadság-, szellem- és dicsőség-gyilkosok!
    Törvényetek oltalmat ád tinektek,
    igazság, jog nem fog ki rajtatok.
    De van egy más biró, s minden bűnök tudói,
    rettentő lesz ítélete!
    Aranyatok nem fog megóvni,
    szándékot, tetteket ismer ő eleve.
    S nem óv ott rágalom! Mind meglakol bűnéért,
    irgalmat ne reméljetek!
    Mert nem moshatja le a költő tiszta vérét
    pokolfekete véretek!

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Sírfelirat

    Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
    És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
    Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
    Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.

    Forrás: Citatum

  • Safárik Gabriella: Édesanyámnak

    Szavak szárnya gondolataimba beakad
    visszaránt minden régvolt pillanat
    leül a félelem – elfordul a csoda mérgesen

    szólnál hozzám
    de nem szabad

    szólnék hozzád
    de nem bírok

    szólnál –
    de szavad lépte hangtalan
    fájdalom szorít s vinnyogás
    akiben világ lángja volt simogatás

    félek?

    olyan mélyről jön a csend
    hozzád rohan – s eltemet
    egyedül sír a félelem –

    benned jár a végtelen
    szédülnek a képsorok
    odamennék
    de nem tudok
    sírnék az alvó éjeken
    torkom szorítja életem

    engedj

    virágot szedni sírokon
    hóként belep a fájdalom
    liliom fehérsége nő a dombokon
    emlékeim szívemben leporolom

    ne menj el
    nem mehetsz

    itt sír könnyeden a vad képzelet
    letörli a földet
    hóförgeteg
    kitemet a szeretet
    gyere vissza – adj újra életet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Lajkó

    Erdő mellett, puszta szélén,
    Ponyvasátor barna mélyén
    Cigányvajda felesége
    Sírva néz a siket éjbe.

    Könnye szakad szakadatlan
    S enyhet lelni nem tud abban,
    Haja fürtit szétzilálja
    S „Lajkó, Lajkó!” kiabálja.

    Hívja vissza szegény Lajkót,
    Reggel óta, a kis rajkót,
    Kit temettek ma hajnalba
    Vadszegfüves domboldalba.

    Sírba tettek véle együtt
    Kis hegedűt, kis nyirettyűt, –
    „Jaj, mit ér az?” – anyja jajgat,
    Vak sötétben vajda hallgat.

    Egyszerre csak valamerrűl
    Odafentrül zene zendűl,
    Mintha az éj muzsikálna,
    Mintha az ég földre szállna.

    Szól a vajda: „Fent repülnek.”
    Szól az asszony: „Hegedülnek.”
    Szól a vajda: „Madaracskák.”
    Szól az asszony: „Angyalocskák.”

    Vajda búsan félrefordul
    S szól, bár titkon könnye csordúl:
    „Minek hát a sírás-rívás?
    Köztük ő lett, ládd, a prímás.”

    1913

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A kiránduló társ emléke

    Ha kiértünk a szép, szabad mezőre,
    nagyot kurjantott, mint a pásztorok.
    Most a hegyen néma bazalt az őre,
    s szabad hegyekre néző sír-sorok.

    Forrás: Lélektől lélekig