Vonatról láttam rétünket s a fát:
megint ott voltunk, megint égetett
égő szád és megint öleltelek
s kétségbeesve bontottam ruhád
s kétségbeesve engedtél tovább
s akkor már jó volt: megnyíló szíved
selyemcsókokba zárta szívemet
és fölgyúlt és kialudt a világ.
Fordult a táj. Örjöngő szememet
rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.
Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.
Ültem, sírtam, könny nélkül, mozdulatlan.
Száz felől jöttél, száz felé szakadtam.
Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!
Forrás: Lélektől lélekig
