https://verskucko.com

Címke: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Üzenet, messzire

    Messze vagy, de foglak, elérlek.
    Legázolt kilométereken át
    ágyúk, gépek, villámok kezei
    viszik így, messzi, messziről
    a fényt és halált.

    Féltelek és fölragyogtatlak.
    A szivem fuldokló vihar.
    Vad varázsló, magamat bűvölöm,
    s megdermedek, míg megdermesztelek
    lelkem parancsaival.

    Messze vagy, de én nem eresztlek.
    Vágyaim éhes hadseregek.
    Vannak gépeim: leszögez a fény;
    ami enyém volt, mindig enyém
    és én sohasem feledek.

    Vannak gépeim: ami engem,
    az kell, hogy kössön téged is:
    nem segít szó, könny, semmi dac,
    ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
    és üdvözűl, aki hisz.

    Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz
    szemeim fényszórója alatt:
    legyőzött kilométereken át
    vakítva hullanak reád
    az örök sugarak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

    Először fecskék, később denevérek
    hasogatták az estét; a hegy is
    függönyözte kék arcát és a nádas
    eldajkálta a síró szeleket.
    Jött a sötétség… Reszkető keze
    megtapogatta kunyhóm falait,
    nagy árnyakat bontott ki és bemászott
    udvaromra a keritésen át.
    Ott megpihent; aztán anyagtalan
    testével óvatosan eltakarta
    az ablakokat, a kereszteket,
    s hogy megmérgezze csillogó vizét,
    vén kutunkba is leereszkedett…
    Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
    előgurult a Hold… S ím: a halott-
    fehér fényben fekete bivalyok
    ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Torzonborz, fekete állat

    Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal, fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
    aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
    aludtam, mint bennetek a rémület. Jobb volt, barátaim,

    jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni, testemnek örülni, ezer
    testemnek, medve-öntudattalan;
    már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő szeleket a lusta mezőkön,

    és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
    meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
    kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,
    tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

    Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
    torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
    hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
    millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
    millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egyedül

    Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
    fáj a nappal ezer ugráló szine;

    fáj, hogy annyian megszólítanak,
    de azért senki se simogatná meg homlokomat.

    Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
    és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

    Fehér galambok alszanak álmaimban:
    nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

    Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
    milyen irigy és hazug és civakodó.

    Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
    ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

    Sírok, –
    és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

    Sírok, –
    és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Úgy látszik

    Úgy látszik, fekete volt,
    amire azt mondtam: fehér;
    úgy látszik, rossz pap voltam én,
    ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
    úgy látszik, odavitt rossz szemem,
    ahová lábam nem akart;
    úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl
    s az én kardom szivemben ez a kard.

    Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
    s az én igazam sose látszik.

    Soká botorkáltam, vakon,
    és senki se nyújtott kezet;
    sirattam a szegényt, és elhagyott,
    s a gazdag kinevetett;
    iszonyú látni, hallani,
    mit akartam és mi lett;
    nem merek szólni, árvaság
    lettem és rémület.

    Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
    életemmel valaki játszik.

    Úgy látszik, barátom, a legjobb,
    még az se szeretett,
    úgy látszik, ő se látta meg
    igazi szívemet;
    úgy látszik, vezekelni kell
    egy varázsló gonoszért;
    úgy látszik, rossz csoda büntet,
    de miért? de miért? miért?

    Úgy látszik, minden játszik, játszik,
    s aki angyal, ördögnek látszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Magány

    Sok kétely és bűn a halálba láncol,
    de soktól néha már szabadulok.

    Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
    barátaim a fák s a farkasok.

    Az utak, melyek innen szertefolynak,
    erdőmön túl az égre fölhajolnak

    s minden virág, fű, óra, cserje, kő
    egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

    s annak fényébe szőve éjszakám
    istent szívembe lopja a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Alkalom

    Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
    Fáradt vagyok már… És, jaj, mi “igaz”?!
    A valóság egy darabig az…
    Tévedés? Szívem legszebb tévedése!
    Ha véletlen, bár ma is igézne!
    Ha látomás, tűntödben is vigasz!
    Akármi, minden veled sugaras:
    kettő kellett hozzá, a szívem és te.

    Rád vágyik vissza minden örömöm.
    A legnagyobbat neked köszönöm,
    s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.

    Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
    Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
    Alkalom, hogy sose felejtselek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc

    Titkos fájdalom

    Minden megingott, mikor az utolsó
    napon csók nélkül elhagytál: üres
    szalma lett kezeimben a kalász,
    lepkéim elszálltak s a hegyen is
    értelmetlenül felelt s otthagyott
    barátom, a szél… Ellenségesen
    hallgat ég s föld… Valaki kellene…
    Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
    a várakozásteljes alkonyat
    mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
    lesz-e még erőm emberek helyett
    isteneknek mesélni kínomat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Nyár

    Nézd csak, bolondul, karikázva
    hogy összecsap az a két sárga
    lepke! hogy kezd tündéri táncba!
    hogy gyúrja egymást, hogy forog!
    Négy szárnyuk százfelé lobog,
    pedig egyhelyben kavarog.

    Csókolóznak? vagy marakodnak?
    Most hirtelen egybefogóznak,
    s nyílegyenest fölfurakodnak.

    föl, föl, föl, ingó, lebegő
    tornyot húzva, mely repdeső
    útjuk nyomában égbe nő,

    függőlegesen rakéta: már a
    bükk magasában, már a nyárfa
    csúcsánál járnak: már a drága

    túlvilágban szikráznak a
    kék őrületben, ahova
    csak a szerelem mámora

    vagy az se emel! Ott repülnek!
    Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek…
    Magukkal vitték a szemünket!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

    A szíved majdnem megszakad,
    szólnál, de szavad elakad,
    szólnál, de görcs és fájdalom
    fuldoklik föl a torkodon,

    oly mélyről, mintha lelkedet,
    a recsegő idegeket
    húzná magával, úgy sajog
    szád felé néma sóhajod.

    S egyszerre oly gyönge leszel,
    hogy szárnyas szédülés ölel,
    fogaid közül valami
    sírás, valami állati

    nyöszörgés kinlódik elő
    s azt hiszed: a következő
    pillanat mindent, ami él,
    elfuj, mint pókhálót a szél.

    Forrás: Lélektől lélekig