Sosem találkoztunk,
s mégis már évek óta hordozlak némán.
Sosem beszélgettünk,
mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.
Mindig találkozunk,
szavaid bennem találnak végállomásra.
Mindig beszélgetünk,
én leszek válaszod szerelmi vallomása.
Őrizd meg önmagad –
vigyázz rá, csak nekem.
Őrizd meg a szirmaid,
s én üveg mögé teszem.
Rejtsük el még egymást,
várjunk még a hajnalig.
Én megküzdök majd teérted is,
megharcolom harcaid.
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: „Szeretlek.”
S te ennyit: „Ó, úgy, mint bárki más!”
Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s „menjünk haza” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
„Igen? s hová?”
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
„Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
„Ó, semmi – mondanád –
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
Azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
„Hová?” „Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek,
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.”
Végh György fordítása
szerelem, vágyakozás, találkozás
Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé – –
Különben maradj Krisztus uradé – –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény – –?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.
1937
Tudja a jó Isten,
Én megházasodnám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.
De mind csak hiába,
Mert én szerény ember
Nem kérek, és hozzám
Jőni senki nem mer.
Ünnepélyes módra,
Lánykák, kijelentem:
Ki hozzám bepillant
S szép, azt elveendem.
Szépségéhez illik
Lelki tisztasága,
S ehhez még, ha lehet,
Holmi kis jószága.
Mint tollrágó írnok
Mindig nem élhetek,
Pacsirtákkal lenni
Sokkal jobb szeretek.
Ottan a virágok
Csöndes országában,
Nem lesz bilincselve
Az én kezem, lábam.
Nem zúg ott a gondnak
Halálmadár-serge,
Nem marja szívemet
A búbánat férge.
Ott feleségemnek
Százszor lágy kebelén
Leszen az én fejem
Legigazabb helyén.
Ott még a viszály is
Boldogságból ered,
Ott ki gyűlöl, az csak
Túlságosan szeret.
Ott mi boldog leszek,
Mindenem már sejti,
S e sejtelmet erős
Szívem híven rejti.
Híven rejti, amíg
Végre kibocsátja,
Ha édesanyját: a
Teljesülést látja.
Szerelmem szerelme,
Ragyogó reményem,
Angyalom, ó, mondd meg,
Mikor karolsz engem?
Hol jársz? Hol születtél?
Meddig lész még távol?
Mikor hárul üdv rám
Lelked forrásából?
Szóval: mikor leszen,
Mikor leszen nékem
Lelkem? Kit úgy hívok:
„Édes feleségem.”
Forrás: Vers mindenkinek
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
Forrás: Vers mindenkinek
A kert ölén sötétlik, mint a bánat
az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
tükrén az első csillag fénye bágyad.
Sötét, magas apáca árnya lebben,
az angelusztól megcsendül a táj,
a jázminoknak dús illata fáj,
porladó álmok nyílnak ki a kertben.
S a bús klarissza, ráboruló éjben
elmélázgat az áloélevélen,
melynek virágát látta még a gyermek.
S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
szirmát is bontja, illatát is ontja
jövendő ifjúságnak, szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
hogy színes álom csak, amit szeretnék?
Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
hogy többre vágyom, mint amit tehetnék…
Mondd, szabad-e engedni a vágyat
beférkőzni mélyen a szívembe,
ha eszem tudja, hogy nem is várhat
majd változást, akármit szeretne?
Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
érezve és tudva: mást szeretsz,
és álmodni gyönyörű meséket,
amiket te meg úgysem tehetsz?
Mondd, szabad-e így, verseket írva
kergetni ily csalfa ábrándokat,
s éjjel, arcom a párnámba fúrva
zokogva irigyelni másokat?
Forrás: Szeretem a verseket
Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
És régi hegedűk sírása fájt,
– Ó, kékszalagos majális-emlékem –
Megint elkezdjük az örök talányt?
„Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó, erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?
Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyről álmodsz majd egy élet alatt?
Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kéklő égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, –
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét…
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet…
Forrás: Lélektől lélekig
A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.
Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
