A szentjánosbogarak csillagok
vidéki rokonai
fülig szerelmesek földszintes egükbe
mert így hallgathatják a szél énekét
amely csókként tapad foszforos fülükre
azzal a balsejtelemmel töltenek el
hogy senki sem repült még fel
csak mert fölnézett és kitárta karját
ha valakinek eszébe jut hogy lenézzen
már homlokával érinti az eget.
Fehér Ferenc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Szüntelen gyötrő vízió:
az álom hínáros partján érted hívom
a sűrűlő sötétet,
s érted a hajnali fényt is,
amelyben égsz.
Itt vagy. Egészen itt.
És eltűnsz rezgő fényhullámokon,
mielőtt megérintenélek.
Forrás: Lélektől lélekig
Köd vagyok. Körbeveszlek.
Elkísérlek. Merre jársz?
Látlak téged. És megértem.
Megértelek. Másra vársz.
Eső vagyok. Lázas-hideg.
Cseppnyi könny az ablakon.
Fáznál tőlem. És megértem.
Megértem, de fáj nagyon…
Érzés vagyok. Szavakon át,
Újra elmondom magam.
Csak suttogok. Én megértem.
Csak ne add fel magad!
Napfény vagyok. Bár ragyognék,
Csillagról rád, éjen át.
Harsány fényű napsütésnél
Hallanád az ő szavát.
Éjfél vagyok. Ébren talállak.
Olvasom kusza gondolatod.
És nem óvsz meg az éjszakától
Megtört és fáradt vagyok.
Csak csend vagyok. Minden hallgatással
Egyre többet mondhatok…
Mágnes vagy. Minden másnál
Jobban vonzol, tél-titok.
Forrás: Lélektől lélekig
Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok –
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
Forrás: Lélektől lélekig
A fű zölden kiált,
kéken suttog az ég;
mint hívó trombiták
harsog a messzeség.
S az erdők felszakadt
sötétzöld sóhaja;
a hegyek bágyatag,
kékellő kórusa!
A szél, a lágy vonó,
hegedül csábítón
a halkan dúdoló
nyírfa-ág húrokon.
És ellágyul a föld,
amerre elmegyek,
elém omlik a rög,
csendben peregni kezd.
Előttem fű fakad,
a nyomomban virág;
a föld is meghasad,
ha várok még soká!
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor elmégy,
gondolj a nyárra,
utak homlokán
lázrózsa-fákra.
Arcunk éjjelére
egy legendás nyárban,
elszánt ölelésre
egy kipróbált ágyban.
Tudod, hogy félek.
Fáznak a fák is.
Tudom, hogy gyűlölsz.
Te vagy a Másik.
Hiszed, nem hiszed,
így élek régen:
neved suttogom
térdeplős éjben.
Forrás: Szeretem a verseket
Senkiért vagyok és mégis valakiért.
Annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Ha megcsodálnál, ahogy a csillagot…
Az messze van! Messze!
De én most itt vagyok!
Fonj be a csendeddel, mint őszi délután
lehulló levelek a földet kicsit bután.
Legyél rajtam szín, legyél harmatfogó
legéltetőbb kincsem, a legszentebb takaró!
Bújjúnk a melegbe, míg megdermed a világ!
Meneküljünk mélyre! Így vigyázzak rád!
És tavasszal, ha megint roppannak az egek,
akkor engedj csak el!
Akkor majd elmegyek.
Mert senkiért vagyok itt és mégis valakiért.
És annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Forrás: Lélektől lélekig
Most néha-néha álmodozni szoktam
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.
Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
vagy meglát Téged amint csendben jössz
és mondjuk sír is éjnek idején.
Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
megcsókolom lágyan a kezed
vagy néha-néha megcsókollak szájon
bolond, bús kis álmocskák ezek.
És ránkborul az éjjel édesen
és látom, hogy nekünk mindent lehet
az ilyenek nem álmok, kis szivem,
ez már egy bódult, lázas őrület.
Forrás: Szeretem a verseket
Hunyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: verpeletamk.lapunk.hu
