(1900. március 31., Miskolc – 1957. október 3., Budapest)
Foglalkozás: költő, műfordító
Anyja: Nagy Erzsébet
Múzsa: Korzáti Erzsébet
Érzékeny, vívódó lélek, aki nem félt kimondani az emberi ellentmondásokat.
Költészetében szerelem, hűség, bűntudat és önvizsgálat fonódik össze, mintha a józan és a szenvedélyes hang beszélgetne.
A „Te meg a világ” az őszinte önboncolás egyik csúcsa a magyar lírában.
Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg,
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,
egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadatlan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyesül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,
egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:
hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldog hullámok a
szerelmes tengeren.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Láthatatlanok és
puhák e különös falak,
de az örök elrendelés
építette kapcsaikat.
Puhán és testtelen
állnak az életem körül,
de ős eresztékeiken
áttörni sohse sikerűl.
Mi lehet odakint?!
Csak börtönöm magánya kong.
Úgy ugrálhatok benne, mint
gumicellában a bolond.
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő
langyosodik,
a felhő
rongyosodik,
itt is, ott
is lyukakat
éget már
rajta a nap
s bár közben
zúg az eső,
mindnyájan
tudjuk, ez ő,
ez már az
új hatalom,
a legszebb
forradalom,
mely gyógyít
és kicserél
s mindennek
jó, ami él:
az áldott,
drága tavasz
vonul most
a sugaras
körúton
és a kofa
standjáról
kék ibolya
integet
és kikerics
s a nárcisz
is kivirít,
és oly jó
ez a csodás,
párába-
szőtt ragyogás,
hogy szinte
szédülök és
mint mikor
angyali szép
jelenést
lát a gyerek,
karácsony-
fát: nevetek,
s köröttem
már remegő
gyöngyzene
csak az eső
s ég és föld
éneke mint
a vér friss
üteme ring
s egyszerre
semmi se fáj,
hisz meghalt,
meg, a halál,
és nincsen
szomorúság
és boldog
lett a világ,
mindenki
gazdagodott
és a nők
fiatalok, –
pedig csak
az az egész,
hogy nézem
az eget, és
az idő
langyosodik,
a veréb
hangosodik,
a felhőn
kék lyukakat
szakítva
perzsel a nap –
s én kezdem jól érezni magamat.
Forrás: Lélektől lélekig
Magányom szétnéz, szól és szava büntet:
– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesen felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban és másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.
Ahová lépek, mégis minden büntet:
letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverzem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:
vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
I.
Másvilág
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
ez a föld, ez az ég, meg a domb,
ahol heverek;
zöld szálak előttem: a fű ring,
a lepke, a nap, gyönyörű mind;
virágok arca mögött a táj
idevillog a bokrok alatt,
nézem, a szöcske merre száll,
nézem, a hernyó hogy harap.
Harap a szív is odabent
s harapja szomjuság;
a szem kószál, örök gyerek,
de a lélek befele rág.
Úgy kellene, kellene, kellene már
valami nyugalom, valami
gyönyörű feledés,
amelyben ujra örűlhet a
csalódás és keresés!
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
minden odaki;
szemem madárként járja a fényt
s a színt csokorba köti.
Mi a hegy, vagy az ég neki?
Mintha csak odanyujtanám, vagy
mintha egész elválna, el:
leszalad játszva a völgybe s az ég
kék rétjén hosszan elhever.
Kint szép a világ: Másvilág!
Tűzcsipke a napban a rongy!
Bent sorvadoz a perzselő
szomoru, szomoru szomj.
Halott a szépség idebenn.
Igazi vigasznak már csak a
halál lehetne elég;
de mit ér a halál nyugalma, ha
nem érzem majd gyönyörét?
Kábúlt, pirosfekete bogarak
hevernek a bodza fehér
virágernyőjén, lelküket
altatja nehéz, buta kéj.
Kis testvéreim, nektek is
szomorú volt az ég, a föld?
Unt gyászt fed minden tarka kép?
Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
s a Másvilág csak kifele szép?
Bár volnék részeg, mint virág-
sírjukban a bogarak itt;
vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
aki sír és ujjászületik!
A fekete ég kibőgi magát
s utána ragyog a csend:
de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
s az egész világ odabent?
II.
Virágok közt
Csupa virág a hegyoldal
csupa virág a hegy,
a nyár csillagszemü népe
csókolja a térdemet.
Szöcskék rebbennek; a lepke
lila szirmon kis lila láng;
száraz kóró a kezemben,
nyakazom a csalánt.
A virágok törpe népe
oly gyönge, alázatos:
bókol, ha nem éri a lábam,
törik, ha rátapos.
Ugye, óriás vagyok én itt?
– mondjátok, gyerekek!
És mégis én, az ember,
búcsúzom tőletek.
Ti vagytok az örök élet,
ti vagytok a föld szemei,
melyekkel a fekete
isten a napot nézegeti.
A vak isten a fekete mélyből
maga fölé kilát,
látja, hogy elszakadtam
s lettem külön világ.
Virágok, az én világom
be magányos, be kicsi!
Még itt vagyok; de jön egy nyár,
s kibujtok, föld szemei,
kinéz veletek a vak föld,
az élő, isteni por,
s megviszitek ősszel a hírt, hogy
már nem vagyok sehol.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
Forrás: Lélektől lélekig
Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
(Csak nem szabad egészen odanézni!)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
A szeretet s a gyűlölet,
melynek száz keze épített,
alszik vagy meg is halt köröttem.
Ki javítja meg, ami gyenge?
Talán nincs is rajtam födél,
hisz túl sok az eső s a tél
nagyon is bejár életembe.
Sötétben nézem magamat:
valami mindig törik-omlik.
Tégla? üres dísz? – nem tudom,
de tanulságnak megmarad,
hogy az épülő ház s a rom
egymáshoz mennyire hasonlít.
Forrás: Lélektől lélekig
Épp akkor léptem ki a kádból,
s ahogy ott álltam meztelen,
véletlenül egy nő nyitott be
hozzám, egy nő, egy idegen.
Fiatal voltam, ő is az volt,
és egész testem elpirult,
a szégyen szennye nyakon öntött
és rám tapadt és lángra gyúlt:
úgy éreztem, hogy tetten értek
valami nagy gyalázatot,
pedig mindössze az derült ki,
hogy az vagyok, ami vagyok.
Az egész csak egy pillanat volt,
véletlen, gonosz pillanat,
s a nő menekült, iszonyodva,
hogy a ház rögtön rászakad.
Menekült szegény, iszonyodva,
hogy ezért még lakolni kell,
én meg ott maradtam a bűnnel,
amit nem is követtem el.
És töprengtem és tiltakoztam
és lassan elfogott a düh,
aztán meguntam és nevettem
s minden jó lett és egyszerű.
Régen történt, van vagy tíz éve.
Mennyi rossz és jó odavan!
Ma már se lélekben, se testben
nem tudom szégyellni magam.
Forrás: Lélektől lélekig
