Furcsán nyugodt a víz,
ahogy a csónak megáll,
az evezőt behúzom,
kezem a kezedhez talál.
Szótlan az éj, mint én,
csend honol a víz tetején.
Nem tudom, mi csillog szebben,
szemedben a könnycseppek, vagy
a hold fénye, amint lebben
a vízen.
Hogy mondjam, amit érzel,
kétezer év sodra rajtam,
évszázadok pora körben,
hitem szerint így akartam.
Kedves, nem a haláltól kell félni,
hanem az élettől, ha nem tudod megélni.
Voltam jós, de minek,
szivárványt kavartam, mégis
csalókák a színek
szemedben.
Nem búcsúzom, hiszen
a pillanat, a csoda,
mindig a miénk volt,
s nem veszhet oda.
Lépj tovább, éld világod,
titokban kérdezd, hol járok.
Ám most, az éj bármit hoz,
nem is kérek semmi mást,
utoljára szoríts magadhoz
erősen…
Forrás: Lélektől lélekig
