Elég soká szerettük egymást,
Elég soká gyötört a láng,
Az irigyek s a jó barátok
Ujjal mutatnak már reánk,
Elég soká epedtem érted,
Szálljon szivedbe irgalom,
Hallgasd meg esdő unszolásom:
Menjünk a paphoz, angyalom!
Ki ezt a verset írja hozzád,
Míg két szemében könny fakad,
Igaz, csak egy szegény poéta,
De hát te sem vagy gazdagabb,
Padlás-szobám nagyon szegényes,
De nálad sincs külön szalon…
Tűzd ezt a rózsát szöghajadba,
Menjünk a paphoz, angyalom!
Valószinű, hogy éhezünk majd,
S ha jő a tél, nem lesz tüzünk,
De akkor csókjainkból élünk
S ha fagyni fog, ölelkezünk.
Amig telik cérnára, tűre
És tinta lesz az asztalon –
Nem csüggedünk a küzdelemben.
Menjünk a paphoz, angyalom!
Ha háztetőnkre száll a gólya
És kis fiucskát hoz nekünk,
Nem, nem cserélünk tíz királlyal
És minden Krőzust megvetünk.
Szivemből ekkor fog fakadni
Legszebb, legédesebb dalom, –
Vedd föl fehér muszlin-ruhádat,
Menjünk a paphoz, angyalom!
Ha életünk már télbe hajlik
S homályba vont az alkonyat,
Ifjan marad mindig szerelmünk,
Bár ifjuságunk elfonnyadt.
Együtt fogunk pihenni ott is,
Hol ránk borul a sírhalom,
Fond gömbölyű karod karomba,
Menjünk a paphoz, angyalom!
Forrás: Lélektől lélekig
