Címke: remény

  • Parancs János: Az idő vonulása

    Mint a bársonyos, érdes keserűség,
    mint az ecet, a tej és a méz
    különös keveréke, mint a forró,
    fogvacogtató, delejes alkohol,
    mint a föllobbanó és vakító,
    sziporkázó magnézium,
    mint a füstölgő kénszalag,
    a bódító tömjén, aceton,
    gyöngyvirág, ózon, rózsa,
    mint a szaggató fájdalom,
    a ki-nem-érdemelt öröm
    fékezhetetlen, kék áradása,
    mint a harag fojtogató füstje,
    amit gyors megbánás követ,
    de csak alaktalanul kavarog
    a torz hétköznapok zűrzavarában,
    mint a csodálatos, tavaszi bizalom,
    az a gyámoltalan és gyanútlan,
    zöld kitárulkozás,
    az az önfeledt,
    ujjongó, gyermeki hit,
    ami azonnal megrendít,
    még most is, annyi év után,
    a hiábavaló vergődések ellenére,
    szinte egyik pillanatról a másikra,
    s újra megkísért az esztelen remény,
    mint a sorvasztó láz,
    a csontig hasító hideglelés,
    a test bizsergése, remegése,
    mint a csillapíthatatlan szomjúság,
    amit nem enyhít semmi ital, csak a vér,
    csak a vér játékos, barbár zuhogása,
    csak a vadlovak dübörgő vágtatása,
    csatakos nyerítése, nyihogása az éjben,
    mint a suhogó zápor,
    a távolodó vihar,
    mint a szántóföldek fölött
    az ezüstösen csillogó pára,
    mint a kenyér és a bor,
    mint a só,
    a legegyszerűbb dolgok,
    egy fonnyadó test mulandó szépsége,
    egy mozdulat suta bája,
    ahogy elfogy lassan a levegő,
    egyre gyönyörűbb az idő vonulása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Epicentrum

    Szigetelt csöndben,
    félszeg, esendő áhítatban,
    száraz lábbal a Vérvörös tengeren,
    a Hurrikán szigetek alsó csücskén,
    átellenben a gyűlölködéssel,
    szép, pasztellszínű égbolt alatt
    lesátorozik a Reménység,
    lesz még egyszer…

    Micsoda bomlékony avarban járunk!
    Az elsárgult hétköznapok
    szétmállanak a lábunk alatt,
    cipőnkre iszamos sár tapad,
    a rothadás édes bűze
    rárakódik a hörgőinkre,
    és felköhögjük tegnapjainkat.

    Kilazult támfalakhoz dőlünk,
    keressük a cementet,
    hogy házainkat betapasszuk,
    de a föld táncot jár alattunk,
    szétnyílik, mint a seb,
    és összedőlnek a menedékek.

    Mázsás tömbök alól,
    nagy messze, a hályogos homályban
    pisla fények, szaggatott jeladások,
    üzenet vagy beteljesedés.
    A fázós lélek magára dobja köpenyét,
    megindul a fényforrás felé,
    és remél. Remél. Mint már annyiszor.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Az élet szép

    Nyílnak és elhervadnak a virágok,
    épülnek és összedőlnek az álmok,
    elnémul a hang, miután kiáltok;
    zöldellnek a fák és lehullanak a levelek,
    felkerül a vakolat és majd lassan lepereg,
    s a múlt csak a jövőben jelenik majd megint meg;
    De az élet szép,
    mert nyílik a virág
    és épülnek az álmok
    és hangosan kiáltok
    és zöldellnek a fák
    és áll a ház
    és van jelen
    És az élet szép,
    míg fent az ég (s míg fent marad)
    és lent a Föld (s míg lent marad),
    s a kettő között élhetünk,
    és egyszer le-, s majd felmegyünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Üzenet csillagtávolból

    A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
    szétvetve már-már e szűk ládikót:
    egy vajúdó csillag szívhangja ez –
    el-elmosódik, mint foszló sikoly.

    Mennyi zörej e vérző csillagon!
    Extraszisztolés, kancsító zenék!
    Morajlik a szó: tenger, monoton,
    sodorja az ember üzenetét!

    Ha lüktetne légkörünkön kívül,
    más csillag földjén, rokon-értelem:
    rólunk ez vajon mit venne hírül,
    míg aritmiánk zúg az éteren?

    Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
    s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
    Hogy milyen vágyva keressük az utat,
    s hányszor becsapott már a szív s az ész?

    Megértené-e szomjunk olthatatlan
    égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
    tűnő tettekben és szálló szavakban
    a földlakó a harcot meg nem unja?

    Kihallaná a kakofóniából
    az erősödő, bátor dallamot,
    melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
    s megfényesednek a sötét napok?

    Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
    crescendóját, elemésztő tüzet?
    S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
    valami mást, nagyobbat is üzent!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha majd…

    Ha majd fűszál leszek,
    Mert az leszek,
    Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
    Egy a sok-sok közül, ahogyan most
    A hó alól kibukva sorba áll, –
    Ha majd fűszál leszek,
    Lesz-e emlékem régi életemről,
    A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

    Ó, voltak itt is fűszál-perceim
    Igénytelenek, tiszták, szabadok,
    Az egész réttel együtt-zizzenők,
    Nem nagyzolók, és nem hitegetők, –
    Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

    A hajnal harmatot is hullatott:
    Részvét esője csókolta fejem,
    És tündöklött az álom-kék magasság
    A lelkembe hullt harmatcseppeken.
    E ritka, drága fűszál-perceket,
    Amikor nyitva láttam az eget:
    Ezeket nem hagyom a sírverembe.

    Magammal viszem fűszál-életembe.

    Kolozsvár, 1928 február 19

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „A jövő remény és az időt jóságból kapta az ember, hogy várakozásban élhessen.”

    Thomas Mann

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: A kövek közé hullott mag

    Már nem félek annyira…

    A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.

    Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni… De hogyan?…

    Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?

    Mi lenne, ha mindez megtörténne?!

    ÉLET!

    Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek…

    De a köves pusztákat elkerülik az emberek.

    És Isten?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Azt mondom mégis

    Azt mondom mégis: ne reszkessetek
    ha tört üvegre jégeső pereg

    feszes vigyázban áll a fátlan út
    a tűzfalon sírás-sziréna búg

    és csattogva keringő csillagok
    lenyírják a pelyhedző holnapot;

    ha mellbevág az undok őserő
    hogy álmotokban egy a férfi-nő

    s reggel dühödten cserbehagy a szó
    s már nem tudtok csak bólogatni: jó;

    ha köldöknézve vártok egy csodát
    lassan konyulva, mint a fűzfaág,

    s a verejték, a kegyetlen biró
    rátok két percnyi vezeklést kiró

    s az egész, érthetelen gombolyag
    a nyak tövén megülve fojtogat

    míg elfelejtitek: mi volt a cél
    mit ér a csend s a lázadás mit ér

    s hogy egytestvér a mély és a magas
    és lámpást is himbál a lámpavas;

    ha látjátok a bűnös kezdetet
    a napvilágnál ne reszkessetek

    míg tíz ujjával érint a halál –
    Hiszen az ember mindig talpraáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Remény

    Amikor rád találtam én,
    eszmém, rügyező ágam,
    föllobbant bennem a remény,
    s lett honom e világban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk.”

    Tom Bodett

    Forrás: Lélektől lélekig