https://verskucko.com

Címke: boldogság

  • Julius Grosse: Titkos boldogság

    Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
    egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
    csodás virágból font színes füzért,
    és ékül barna fürtjeire rakta.
    Hogy a világba búsan visszatért,
    bámulta a nép, mélyen megriadva:
    sok száz évet ment az idő előre,
    s nem ismertek a koszorús fejűre.

    Nekem te vagy az a csodavirág,
    s fogva vagyok álom bűvöletében,
    mi a szokás ma, nem tudom tehát,
    mintha száz év múlt volna el eképpen.
    Jövevény lettem, mivel a világ,
    a kishitű, borzong vénség szelében.
    Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
    üdvöm virágdíszében, elfeledten.

    Most hát ezért térek örökre meg
    hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
    Feledjenek! Számomra itt ered
    a lét vize s ír minden sebre nyomban.
    Fölöttem nedves sugarú szemed,
    egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam –
    Így múljanak fölöttem ezredévek,
    s a visszautat sose leljem én meg!

    Kálnoky László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Ha boldog vagy

    ha boldog vagy
    játék az élet
    játék a fájdalom
    játszva bolyongunk
    élet-utakon
    ami fontos
    csupán az öröm
    ha boldog vagy
    megköszönöm

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Fölötted egy csillag

    Mert nem egyszerre járja át
    a boldogság a testet:
    előbb csak a tekinteted
    száll a tárgyakra vissza,
    s derengő emlékeidet
    kezded megint szeretni.

    Aztán a puszta levegőt
    zamatosabbnak érzed,
    s hosszan, türelmesen figyelsz
    mások nehéz szavára;
    utóbb, ha egymagad vagy is,
    nemcsak magadra gondolsz,
    s rövidülnek bár napjaid –
    a jövővel beszélgetsz.

    S lassan otthon érzed magad
    szerveid vadonában,
    felejted beteg csontjaid –
    életed végtelenség.
    Megállsz a földön, rengeted –
    nem fordul ki alólad;
    és egy jószóra fölrepülsz
    a villogó egekbe.

    Pedig nem történt semmi más,
    csak a rend helyrezökkent:
    kerengtél árván, céltalan
    a gomolygó sötétben,

    s fölötted egy csillag kigyúlt –
    nyíló arany pupilla –,
    beragyogta a létezés
    megtestesült csodáit;

    lombokból lugast kerített
    a füstös városoknak,
    kicsalt egy röppenő mosolyt
    a csüggedt emberekből;

    elhívta tévelygő szíved
    az úttalan utakról,
    testvéreire mutatott
    a vad testvértelennek;

    s mert másban lelsz magadra csak
    – értette ő a titkod –,
    most benned él, s te benne élsz,
    egybe-szőtt csillag-ábra;

    s tudod, már többé nem hagy el
    tündöklő tisztasága.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ignotus: Erdőben

    Nincs: vége és többé soha –
    Mint sziklakőre a moha:
    Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
    Halkan kiül a gyönyörűség.

    Megyünk és mögöttünk marad
    A biztos és a nem szabad –
    Sírj és nevess és jer velem,
    Ó hajléktalan szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Idézetek

    „Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt, csak egyet ne: a boldogságot.”

    Forrás: Lucian Blaga idézetei

  • Orson Welles: Idézetek

    „Nem teheted maradéktalanul boldoggá azt, akit szeretsz, akár ha minden kívánságát teljesíted is, ha magad nem vagy boldog.”

    Forrás: Orson Welles idézetei

  • Illyés Gyula: Jó érezni

    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben,
    rejtőzködni mosolyodban.

    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek,
    s érezni azt, hogy szép, veled szép,
    és csak veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk,
    külön tévelyegve;
    talán egy kis fészek adja meg
    nekünk,

    hol ajk az ajkon egymást
    átölelve,
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Lev Tolsztoj: Idézetek

    „… a boldogtalanság sohasem a nélkülözésből, hanem a nagy bőségből ered.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Menjünk a hóba

    Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
    hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
    amit a villanylámpa-gloriola
    munkára hajló homlokodnak ád.

    Levetném én is most egy alkonyatra
    a fáradtságom: szürke rabruhám,
    s hagynám, simuljon drága égi vatta
    éber sebemre altató-puhán.

    Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
    tündér karácsony volt, emlékezel?
    (A csónakunk sosem siklott azóta
    boldogság kék partjához oly közel.)

    Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
    Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
    S havasra vittek, vagy a végtelenbe
    a párás, zuzmarás mokány-lovak?

    Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
    és pattogó tűz és arany tea,
    s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
    bennünk egy vérvörös ázálea…

    Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
    fogadd el azt a fényes koronát,
    amit a pelyhek csillagzuhogója
    a múltba fordult homlokodnak ád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László: Aznap…

    Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
    madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
    mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
    valami sosem hallott dallamra, és akár csak
    papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
    és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

    Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
    láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
    Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
    könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
    a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
    boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
    a Világon ebben a pillanatban.

    Hiszen enyém
    a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
    s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
    föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
    engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

    Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
    nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
    az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

    Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
    És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
    pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
    nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
    fonja át a szívemet.

    A fűszálak táncoltak talán,
    vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
    megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

    Forrás: Lélektől lélekig