Címke: Szerelem

  • Mihai Eminescu: Lacul

    Lacul codrilor albastru
    Nuferi galbeni îl încarcă;
    Tresărind în cercuri albe
    El cutremură o barcă.

    Și eu trec de-a lung de maluri,
    Parc-ascult și parc-aștept
    Ea din trestii să răsară
    Și să-mi cadă lin pe piept;

    Să sărim în luntrea mică,
    Îngânați de glas de ape,
    Și să scap din mână cârma,
    Și lopețile să-mi scape;

    Să plutim cuprinși de farmec
    Sub lumina blândei lune –
    Vântu-n trestii lin foșnească,
    Unduioasa apă sune!

    Dar nu vine… Singuratic
    În zadar suspin și sufăr
    Lângă lacul cel albastru
    Încărcat cu flori de nufăr.

    A tó

    Kék taván a rengetegnek
    Rózsák bontják szirmaikat.
    Ezüst habot ver a hullám,
    Lenge bárkát játszva ringat.

    Tóparton alá s fel járok
    Hallgatózva, várakozva,
    Nád közül hogy ő kiszökken
    S odaomlik a karomba.

    Vizek szelíd szava csábít,
    A kicsiny csónakban párom.
    Kihull a kezemből a kormány,
    Pihen evező-lapátom.

    Holdnak halvány sugaránál
    Ringunk mély-mély bűvöletbe.
    Szellő lebben, zizzen a nád.
    Az ezüst hab csendül csengve…

    Oh, de nem jön! Én magamban
    Sóhajtozom egyre mind itt
    A kék tónál, melynek tükrén
    Tündérrózsák ezre nyílik.

    (1939/1950)

    Finta Gerő fordítása

    A tó

    Sárga, súlyos vízirózsák
    ülnek kék tükrén a tónak.
    Sűrű erdő tava szintjén
    fehér utat szánt a csónak.

    S én a parton álmodozva…
    mintha tán csak arra várnék,
    hogy a nád közt felbukkanjon
    s rámboruljon a szép árnyék.

    Mintha csónakomban ülnénk,
    mintha habmoraj dalolna,
    mintha nyele a lapátnak
    kezemből halkan kihullna.

    Éji varázs alatt úsznánk,
    holdsugárral elkeverten…
    fel-felcsobban az ezüst víz,
    hűs szél zizzen nádon-berken.

    Nem jön senki! – egymagamban
    küldöm sóhajom az égnek.
    Erdei tó acélkékjén
    sárga vízirózsák égnek.

    (1951/1962)

    Hajnal Anna fordítása

    A tó

    Sárga vízirózsák terhe
    Hull az erdő kék tavára;
    Fehér habfodrait szelve,
    Borzolja egy könnyű bárka.

    S én a part hosszán bolyongok,
    Mintha várnám, hallanám
    Őt, ahogy kilép a sásból
    És puhán borul reám;

    Hogy a kis ladikba szálljunk,
    Habmorajban, esti csendben;
    S én kezemből már a kormányt
    És az evezőt kiejtem;

    Hogy majd elbűvölt gyönyörben
    Siklunk holdvilágos éjbe –
    Szellő zizzen át a nád közt,
    Cseng a fodros víz zenéje!

    Óh, de nem jön!… Sóhajtozva
    Állok, társtalan epedve
    Kék tavamnál, melyet sárga
    Vízirózsák ezre fed be.

    (1961/1968)

    Franyó Zoltán fordítása

    A tó

    Erdőn sárga vízirózsák
    Nyílnak kék vizén a tónak.
    Fehér fényű gyűrűzések
    Sűrűjében ring a csónak.

    Őrá várok itt a parton,
    Érzem nyughatatlanul:
    Jönni fog, nádból kibukkan,
    S lágyan kebelemre hull.

    Majd beugrunk csónakunkba,
    Melyhez halk habok simulnak,
    Kormányunk kihull a kézből,
    Evezőink is kihullnak.

    Siklunk drága bűvöletben,
    Hold süt, ránk szitál a fénye,
    Szellő suttog benn a nádban,
    S cseng a hullámok zenéje.

    Ó, de nem jön… Fáj a szívem,
    S csak sóhajtok, árva lélek,
    Partján sárga-vízirózsás,
    Csodakék tavam vizének.

    (1961/1974)

    Áprily Lajos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • William Shakespeare: XLIII. szonett

    Lecsukva lát legjobban a szemem,
    Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
    De ha álmodom, terajtad pihen,
    És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

    Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
    Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
    Árny-képed, a még jobban ragyogó,
    Ha másod csukott szemnek így tüzel!

    Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
    Nappal látva tégedet, ha halott
    Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
    Szép, vértelen képed így átlobog?

    Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
    S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A csókod

    A csókod? Már egyetlen pihenés.
    Évekig semmi; gyors seb azután;
    nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
    s hülni; fájó cél a remény mesés

    kalandjaiban; a messzi Kevés,
    mely mindent sürit; a fogoly magány
    bilincstörése; végső tudomány,
    mig hiszünk benne; hazaérkezés.

    Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
    nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
    ajkadon ismétlik szerelmemet,

    titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
    mintha sziveink percenkint egy-egy
    öröklétet beszélgetnének át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (csönded vagyok)

    Dalod és táncod lennék…
    reggeli zöld-arany
    kisszoknyában elsuhanó
    lendület
    téged üdvözlő tánc
    mezítelen karral
    és szívvel
    ágyadba virágot hajító

    s lennék én
    déli polkád
    vörösen lobogó
    mosoly mögül
    felcsillanó
    csókod
    is lennék

    és este
    lennék neked a
    szikrázó sejtelem
    pergő forgó vágy
    örvény
    ami földob leránt
    aranypénzes sárga ruhám
    fekete tüll lobogó selyem
    bokámon holdfény
    ezüstpénz
    csípőmön kezed
    szoknyám ráncából szerelem hull
    eléd öledbe köréd szerteszét
    lennék dalod és táncod
    vagy csak síró hegedűmuzsikád.

    De csak csönd vagyok
    és a csöndedben telis-teli kétség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Transzcendens etűd

    Ott akartam szeretni mindig,
    a toledói alkonyatban.
    Az alkony és az élet vége
    egyformán irányíthatatlan.

    Messziről nézem, ahogy indul,
    tétovázik a szürkületben.
    Felhőben áll a katedrális.
    És nem érti, hogy hova lettem.

    Ilyen szerelem soha nem volt.
    Egész Toledo vele érez.
    A percek múlnak. Ráng az arca.
    Gibraltár felől forgószél lesz.

    Átölelem a katedrálist.
    És őt is, ahogy messze lépdel.
    S egy olajfát, mely felsugárzik
    a halottak lélegzetével.

    Forrás: Lélektől lélekig

    szerelem, elmúlás, hiány

  • Rácz Sándor: Legalább csütörtökönként szeress

    L nincsIdőSzeretni/októberben
    e egymásUtánBetegszenekMegA
    g gesztenyefák/nemTeszedLázas
    a homlokomraHűvösKezed/nem
    l aggódszÉrtem/miLeszÍgy
    á velünk/félhomálytParancsol
    b aVárosraAzAlkony/nincsIdő
    b szeretni/legalábbCsütörtökönként
    C szeress/monddHogySzükséged
    s vanRám/monddHogyNemVagyok
    ü haszontalan/talán…
    t nincsIdőSzeretni/lecsupaszítva
    ö állnakAGesztenyefákŐszDoktor
    r előtt/kapaszkodjBeleKócos
    t hajamba/vigyélMagaddal
    ö hiányzol/legalábbCsütörtökönként
    k szeress/különösenOktóberben
    ö
    nkéntSzeress

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Hogyha nap volnék…

    Hogyha nap volnék,
    csak teérted kelnék…

    Hogyha madár volnék,
    neked énekelnék!

    Hogyha szellő volnék,
    muzsikálnék lágyan!

    Hogyha virág volnék,
    illat volna vágyam!

    Ha méhecske volnék,
    édes mézet hoznék néked eleségül!

    S hogyha őrült volnék,
    elvennélek feleségül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tornay András: Sosem találkoztunk

    Sosem találkoztunk,
    s mégis már évek óta hordozlak némán.
    Sosem beszélgettünk,
    mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.

    Mindig találkozunk,
    szavaid bennem találnak végállomásra.
    Mindig beszélgetünk,
    én leszek válaszod szerelmi vallomása.

    Őrizd meg önmagad –
    vigyázz rá, csak nekem.
    Őrizd meg a szirmaid,
    s én üveg mögé teszem.

    Rejtsük el még egymást,
    várjunk még a hajnalig.
    Én megküzdök majd teérted is,
    megharcolom harcaid.

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: „Szeretlek.”

    S te ennyit: „Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!

    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s „menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.

    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.

    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    „Igen? s hová?”

    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    „Mi lelt, mi lelt, az istenért!”

    „Ó, semmi – mondanád –
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”

    Ó, merre, hol vagy?
    Azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.

    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:

    „Hová?” „Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek,
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.”

    Végh György fordítása

    szerelem, vágyakozás, találkozás

  • Fáy Ferenc: Melengető

    Az arcod itt már nem beszélik,
    csak én szoktam dadogni még,
    mikor a lábamhoz terítik
    s mondják, mondják az estikék.

    Átlépsz a fák csodálkozásán
    mellemre szikkadt földemen.
    Kék pára vagy meséim száján
    s az őszt veled melengetem.

    Téged beszélnek fent a fényben
    a lomhán szálló reggelek,
    s estéim csillag-hűvösében
    szemed rőzséi fénylenek.

    S átúsznak rajtad régi fáim,
    az érted félő félelem,
    engedd didergő éjszakáim
    öled lombjába rejtenem.

    Lapul az ősz. Viszlek a számban,
    s még magamtól is féltelek,
    s a szeptemberi búcsúzásban
    föléd terítem csendemet.