https://verskucko.com

Címke: összetartozás

  • Wass Albert: Tenger az élet

    Tenger az élet.
    Sok ezer év óta hullámzik velünk,
    sok ezer év óta hullámzik velem.
    Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
    szürke kis parányok, mind, mindannyian.
    Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.

    Tenger az élet.
    Mindannyian keresünk mindig,
    keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
    szörnyű óceánban.
    Néha megtaláljuk.
    Összesimulunk egy pillanatra,
    aztán jön egy hullám és felkap,
    vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
    keresünk újra tovább.
    Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
    a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.

    Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
    és egy vízcsepp olyan parányi benne.
    Sok ezer év óta keresem már őt,
    kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
    olyankor is egy pillanatra csak.

    Háborog a vihar, röpít a hullám…

    Voltam koldus, béna, nyomorék,
    hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
    és garast dobott reszkető kezembe…

    Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
    ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
    de éppen akkor nem vadásztam ott,
    mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
    pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.

    Most is keresem.

    Néha belenézek valakinek a szemébe…
    aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.

    Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
    aztán idegenül néz össze a szemünk…
    ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.

    Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
    kilessük egymás szíve dobogását…
    aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.

    Egymás lelkébe belenézünk…
    csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
    aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
    és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
    míg világ a világ.

    Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
    furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
    Mindenütt, mindig csak őt kerestem.

    Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
    mert régi magamat látom meg benne,
    páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.

    Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
    csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
    mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.

    Egy pillanatra csak.

    Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
    vagy sugárszálon az égig emelhet…
    valaki utánam csodálkozik…

    Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
    lehetek százöles tengermélybe zárva:
    mindörökre őt fogom keresni
    és ő engem fog keresni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecsery László: Dal Rodinnel, néked

    Két kéz, ha titkot rejteget,
    két kéz elringat engemet;
    két kéz között a szerelem,
    két kezed: kezem énnekem.

    Két kéz, ha titkot rejteget,
    két kéz elringat tégedet;
    két kéz között a szerelem,
    két kezem: kezed teneked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benedek Elek: Dal a szeretetről

    Hol ringott bölcsőd: palotában,
    vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
    itt vagy ott, egy az valójában,
    ez nem szégyen, az meg nem érdem.

    Más, amit kérdek tőled, gyermek,
    nézz a szemembe s úgy felelj meg:
    van-e szívedben szeretet?
    Köztünk barátság így lehet.

    Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
    jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
    csöpp szeretetért én tengernyi
    szeretetet adok cserébe.

    Nincs gyűlölség, ahol én járok,
    be van temetve minden árok,
    mely embert s embert valaha
    egymástól elválaszt vala.

    Ahol én járok, gazdag ember
    nincs, ámde szegényt sem találtok;
    kedve és tudás kit hova rendel,
    ott dolgozik, s nem hallasz átkot.

    Erős a gyengét gyámolítja,
    senki a másét nem áhítja:
    kinek munkán a tenyere,
    mindég puha a kenyere.

    Ahol én járok, teste, lelke
    tiszta öregnek s ifjú népnek;
    nagy és kicsiny versenyre kelve
    munkára minden jónak s szépnek.

    Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
    szeretet itt a legfőbb törvény:
    egyetlen lánc, mely megmaradt –
    nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

    Szeretet lánca! Kössed egybe
    szívét nagyoknak s gyermekeknek!
    Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
    hírét se halljuk létednek!

    Ez országnak minden lakója
    egymást szeresse, védje, ójja:
    naggyá ország csak így lehet –
    csudát művel a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Ceruzasorok

    Melled alatt tenger lakik,
    abban mosdik fekete hajnal,
    abban mosdik életem, szép dél,
    abban mosdik setét halálom.

    Egyik tenger színe öröklét,
    másik tenger színe örömzöld,
    a harmadik megfejthetetlen.
    Néha haragvó, néha alvó.

    ∗

    A kutak is elnémultak,
    amikor a folyó mellett
    blúzod sötétben széthúztad,
    s a nagy víz megnézhette melled.

    Hát én mért nem hallgathatok,
    hisz számmal nézlek és eszemmel,
    mikor a semmibe zuhogok,
    s az leszek, láthatatlan tenger.

    ∗

    Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
    szempillám, barna szirmom elfagy.
    Dús lombom, koronám lehullik,
    magamon tipródhatok holtig.

    ∗

    Születésedkor hajadat
    szempilláimba beleszőtték.
    Teveled nézem magamat,
    mint embert munka, szerelmet hűség.

    ∗

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    ∗

    Boldog félszben, a nyugtalan állat
    szűkölő békéjével teli
    nézem, ahogy meztelen vállad
    halálom lefegyverezi.

    ∗

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek,
    száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    ∗

    Halántékod nem üti be
    a magány vasa, csak megcsikordul.
    Szádon a tél lehelete,
    az élesre fent fény is kicsorbul.

    ∗

    Én májusom, májusfa, mályva,
    minek nősz bele éjszakámba,
    mély bányáimban mért világítsz,
    ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

    ∗

    Én úgy tudok szeretni,
    hogy magamat el tudom feledni.

    ∗

    Tél van, a fagyott telkeken
    fák bámulnak az égő gazba.
    Szerelmes, rád gondol kezem,
    mint az almafák a tavaszra.

    ∗

    Megyek az utcán egyedül,
    puha árnyékod nem simul rám,
    de nyíltan és szemérmetlenül
    szeretkezek veled az utcán,

    bőrödtől megfeszül hasam,
    izzó vassá gyullad a lágyék.
    Teveled, tőled ittasan
    csak ilyen szabadságban járnék.

    ∗

    Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
    zúgunk a nyári förgetegben.
    Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
    nem csitulunk el tehetetlen.

    Csak az a jó, ha – szív és halánték –
    testünk halálig hisz, dörömböl.
    Rajtad kívül nincs más világrész.
    Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Állóképek

    Mihez kezdenék nélküled?
    Ugyanolyan társtalan lennék,
    ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
    engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
    ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
    mint voltam nyolc éven át,
    egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
    fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
    elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
    tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
    reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
    nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
    foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
    oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
    nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
    ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
    harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
    hiába menekülnék, beborítana a tűz,
    körüllengnének az őrület sárga virágai.

    ∗

    A többi lány is gyönyörű:
    a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
    csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
    A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
    Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
    az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
    el-elmerengve nézem őket,
    a magánosokat s a tüzes szeretőket.
    Némelyikük szebb, mint te vagy;
    közöttük kedvesebb is biztos akad.
    Egyetlen reményem mégis te vagy.
    Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
    kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
    Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
    Közeledben leomlanak a gyász
    nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
    Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
    hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
    Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
    a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
    S hiába kényszerít majd térdre a halál:
    melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
    bennünket már nem pusztíthat el egészen;
    e boldog évszak örökre megmarad!

    ∗

    Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
    a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
    befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
    a csontokat hasogatja:
    csikorognak a forgók, az izületek.
    Hullafoltos felhők a fejünk felett.
    Rángat és lökdös bennünket a szél;
    előttünk a kietlen, nyirkos éj:
    megpihenni nem lehet.
    Innen csak menekülni lehet.
    Rozsdabarna levelek
    halomrahányva bűzlenek.
    Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
    a pusztulás elhaló hörgései,
    rémítenek a lélek örvényei.
    Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
    vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
    éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
    a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
    ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
    Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
    a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
    s a hideg verejtéktől csapzottan
    reszketek tüzes karodban.
    Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
    pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
    te vérszopó, gyapjas önkívület.
    Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Artisták

    Élő csipesz, lóg a trapézen
    a férfi fejjel lefele,
    foga közt kettős tárcsa, mintha
    mágneses nyelvet öltene.

    A vonzás túlsó pólusán függ
    s forog a nő – feszül a száj!
    Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
    tömör csönd s véletlen halál.

    Micsoda egymásrautaltság
    leng itt ég alatt, föld felett,
    micsoda gyakorlott makacs vágy
    ment s kockáztat két életet!

    Milyen figyelemben forognak
    s mily fegyelemben, tudva: csak
    együtt szállnak, ha egyikük vét,
    mindketten aláhullanak!…

    Ó, ha így tudnánk összefogni
    egymásra bízott szeretők,
    mintha folyton fönn-szállva, mintha
    folytonos zuhanás előtt!

    Ó, ha közös dolgok tevői,
    így tartanánk egymást, ilyen
    végzetes bizalommal egymás
    fogában s idegeiben!

    Ezrekbe fogódzók, ha hittel
    mondanánk, mint ők odafönn
    élik, hogy: a másik ügyéhez
    egész létemmel van közöm!…

    Forog, forog a nő a férfi
    foga közt – tompul a zene,
    csak dob kopog. – Valami gyors vég,
    bármi föloldás kellene!

    No most!… Földet ér a mutatvány.
    Fönt már a taps függönye leng.
    S ők ketten egyetlen groteszk bók
    szobrában állnak idelent.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Menjünk a paphoz…

    Elég soká szerettük egymást,
    Elég soká gyötört a láng,
    Az irigyek s a jó barátok
    Ujjal mutatnak már reánk,
    Elég soká epedtem érted,
    Szálljon szivedbe irgalom,
    Hallgasd meg esdő unszolásom:
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Ki ezt a verset írja hozzád,
    Míg két szemében könny fakad,
    Igaz, csak egy szegény poéta,
    De hát te sem vagy gazdagabb,
    Padlás-szobám nagyon szegényes,
    De nálad sincs külön szalon…
    Tűzd ezt a rózsát szöghajadba,
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Valószinű, hogy éhezünk majd,
    S ha jő a tél, nem lesz tüzünk,
    De akkor csókjainkból élünk
    S ha fagyni fog, ölelkezünk.
    Amig telik cérnára, tűre
    És tinta lesz az asztalon –
    Nem csüggedünk a küzdelemben.
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Ha háztetőnkre száll a gólya
    És kis fiucskát hoz nekünk,
    Nem, nem cserélünk tíz királlyal
    És minden Krőzust megvetünk.
    Szivemből ekkor fog fakadni
    Legszebb, legédesebb dalom, –
    Vedd föl fehér muszlin-ruhádat,
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Ha életünk már télbe hajlik
    S homályba vont az alkonyat,
    Ifjan marad mindig szerelmünk,
    Bár ifjuságunk elfonnyadt.
    Együtt fogunk pihenni ott is,
    Hol ránk borul a sírhalom,
    Fond gömbölyű karod karomba,
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Élőpont

    Kiemelsz a veszendőség tengeréből
    és felmutatsz.
    Kiemellek a veszendőség tengeréből
    és felmutatlak.
    Egymás kezében ragyogunk; szorongunk
    és ragyogunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tatiosz: Tartalékok

    Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

    Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

    A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

    A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

    Mindenből kettőnk legyen.

    Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

    (Részletek Tatiosz A szeretet kézikönyve című művéből.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Szerelmünk éneke

    Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
    mint vándor, ha menedékért könyörög
    éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
    s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

    Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
    ilyen két testvérszirma egy virágnak
    sötét szemed az én szememhez hasonló
    szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

    S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
    ott vagyok álmodban s az enyémben te
    egyazon tengeren ring velünk a bárka
    egyazon csillag ontja ránk sugarát.

    Forrás: Lélektől lélekig