Lovaim mindig visszatérnek,
Nem tűrnek kötőféket, ostort.
Keserű füveket legelnek,
Tenyérből cukrot egy se kóstolt.
Visszatérnek, mert ők neveltek.
Nem rabnak… gyengének. Szabadnak!
S ha arcom kezembe temetem,
Tudom sokáig úgyse hagynak!
Eljönnek értem… testvérükért,
Hogy összerezzen az éjszaka,
Ha meghallja a nagy dobogást,
Amikor indulunk haza!
Felhők foszlott hátán taposva
(Parazsat viszünk eleségül)
Belerúgunk a csillagokba,
Úgy… hogy a Föld is beleszédül.
Forrás: Lélektől lélekig
óra kongat,
sűrű mézben beteg őszi légy,
úszódresszben, trombitával kerge pojáca,
ismerős arcok pergése-kavargása,
zuhanó kések zizzenése,
dobok döngése, zengő zápor,
te meg én, te meg én
a közöny fókuszában,
az aggódás szigetén,
esetlenül és bátran
az opálos ragyogásban,
együtt a siralomházban,
dobpergésben, gépfegyver-ropogásban,
karunk akár a madarak szárnya
a levegőt fölkavarja,
röpít szédítő magasba,
fénylik a csillagok bogárháta,
tűzkeréken pörgünk fölfeszítve,
lobogva és tündökölve, árván,
tüzes nyíl vagyunk az éjszaka homályán,
vergődő csontjainkon rózsa és bodzavirág
Forrás: Lélektől lélekig
látod, telnek az évek, de mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk, csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között, az alkonyati égboltra boruló csillagok között, most fogom kezed, bennünk hallgat a csend, nem vonít ez a földi élet minden villanása, testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon, egybeforrt lélek ez, most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság, maga a mozdulat, így maradsz, én büszkén csodállak minden pillanatban, rád terítem a csendet, puhán, óvatosan, hogy meg ne sértsen, simogasson, szerelem valamikortól valameddig, talán csak a felhők értik ezt, a csodás fák, a leomló avar így az őszben, lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen, s évek telnek évre, de mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig, a vágy viharában gyalogosan, ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak, pacát ejtenek a fehér papírlapon, apró, táncoló betűk árulkodnak rólam, az ajtók már kinyitva, csikordul a kiskapu az útra melyre járunk, kápolnáink csendjébe vonulva meditálunk, csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra, újabb s újabb napokra, s utazunk másvilágok naprendszere felé, hisz már régen nem kellenek a szavak, tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk, tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás, hisz ismerjük a múltat, az utat, átsző bennünket a végtelen képzelet
a csontokat kiforgatja már föld, jövőnket a múltunkhoz kötötték, önmagát sem találja ez a letisztult hang bennünk, ahogy visszatalálunk egymáshoz, Istenhez, a hangok felemelkednek, egy sikoltás a csak a néma közönség felé, a szavakon túli érzések felé, a beteljesedés felé, érzéseink éhesek, oly gyakran nyújtották át hamis próféták a mesterséget, majd magunkra hagytak, ahogy a dolgok mélyére hatolunk, szavak, amelyek eggyé tesznek, várok tehát, hogy tudjam a feszült csendben újra élni mindent, hisz megszülettél, erre a földre, tanulni, mindenáron
valami mélyen, nagyon mélyen, a gyermeki lét, a kettévágott élet, a remény tartományai
megtaláltuk a szavakat,
álmaink homokjába írva,
vittük az álmot messze
egyre csak beljebb,
miközben a télhez fehéredünk,
s földre rogyunk, szerelmünk
asztalára terítve minden,
se én, se te,
egy világ vagyunk mindörökre,
járni tanítjuk az időt
mely taszít ide-oda,
sötét szavakkal szólunk
minden éjszakánkon,
szelekben, harcokban,
állunk a nappal mint tövissel
a rózsa, és ahogy lebukom a
mélybe érted,
kapuk nyílnak, de te nem menekülsz,
egymásban lakunk, hazatérünk,
voltunk s vagyunk,
szenteld meg ezt az órát,
viseljük csendben magunkban
a fényt, hogy kezeink átöleljék
egymást
Forrás: Lélektől lélekig
(Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban)
Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban.
Aludjon végre minden, szerelem, munka, bánat.
Forog nagy, láthatatlan kerekein az éjjel.
Oly tiszta vagy mellettem, mint álmodó borostyán.
Soha már más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Együtt úszunk mi ketten az idő folyamában.
Soha más senki nem jön velem, mikor sötét van,
csak te, örökkön-élő, te örök-hold, örök-nap.
Kezed már kinyitotta kényes öklét,
lágy puha csillagok hullanak ki belőle,
s a szemed, két szürke szárny, magára zárult,
míg én a vízen úszom, mit sodorsz, s mely visz engem:
az éj, a szél, a föld teszik, ami a tisztük,
s én már nem is vagyok más talán, csak a te álmod.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Érzem melegét válladon a nyárnak
Hideg lelkem reszketve bújik oda
A jégpillanatok futva elszállnak
Fagyszívemnek vagy napforró mámora.
Látom fényét az ébredő tavasznak
Szemedben pillantva a tiszta kéket
Értem melegét szerető szavadnak
Rásimítva az örök reménységet.
Nincs más otthon, mely melegebb mint vállad,
nincs tenger, mely szebben kék mint szemed
s nincs hang, mely nekem édesebb mint szavad
s elkerget felőlem minden felleget.
Szívemen bezárult az örök lakat
S másnak nincs kulcsa már hozzá, csak neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Már hatvanezer éve
hevertek egymás mellett,
mikor csontvázuk meglelék.
Ahogy meghaltak,
úgy hevertek.
Kivették a kezéből asszonya kezét.
Jékely Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Tenger az élet.
Sok ezer év óta hullámzik velünk,
sok ezer év óta hullámzik velem.
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
szürke kis parányok, mind, mindannyian.
Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.
Tenger az élet.
Mindannyian keresünk mindig,
keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
szörnyű óceánban.
Néha megtaláljuk.
Összesimulunk egy pillanatra,
aztán jön egy hullám és felkap,
vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
keresünk újra tovább.
Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.
Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
és egy vízcsepp olyan parányi benne.
Sok ezer év óta keresem már őt,
kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
olyankor is egy pillanatra csak.
Háborog a vihar, röpít a hullám…
Voltam koldus, béna, nyomorék,
hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
és garast dobott reszkető kezembe…
Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
de éppen akkor nem vadásztam ott,
mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.
Most is keresem.
Néha belenézek valakinek a szemébe…
aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.
Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
aztán idegenül néz össze a szemünk…
ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.
Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
kilessük egymás szíve dobogását…
aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.
Egymás lelkébe belenézünk…
csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
míg világ a világ.
Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
Mindenütt, mindig csak őt kerestem.
Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
mert régi magamat látom meg benne,
páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.
Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.
Egy pillanatra csak.
Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
vagy sugárszálon az égig emelhet…
valaki utánam csodálkozik…
Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
lehetek százöles tengermélybe zárva:
mindörökre őt fogom keresni
és ő engem fog keresni mindörökre.
Forrás: Lélektől lélekig
Két kéz, ha titkot rejteget,
két kéz elringat engemet;
két kéz között a szerelem,
két kezed: kezem énnekem.
Két kéz, ha titkot rejteget,
két kéz elringat tégedet;
két kéz között a szerelem,
két kezem: kezed teneked.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol ringott bölcsőd: palotában,
vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
itt vagy ott, egy az valójában,
ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
nézz a szemembe s úgy felelj meg:
van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.
Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
csöpp szeretetért én tengernyi
szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
be van temetve minden árok,
mely embert s embert valaha
egymástól elválaszt vala.
Ahol én járok, gazdag ember
nincs, ámde szegényt sem találtok;
kedve és tudás kit hova rendel,
ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
senki a másét nem áhítja:
kinek munkán a tenyere,
mindég puha a kenyere.
Ahol én járok, teste, lelke
tiszta öregnek s ifjú népnek;
nagy és kicsiny versenyre kelve
munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
szeretet itt a legfőbb törvény:
egyetlen lánc, mely megmaradt –
nyomán egy csöpp vér sem fakadt.
Szeretet lánca! Kössed egybe
szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
egymást szeresse, védje, ójja:
naggyá ország csak így lehet –
csudát művel a szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
