Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Dőltem egy külvárosi háznak,
lehunyva szemem.
Pillám is alig bírta, oly nagy
volt a súly.
Poklomban álltam, mindörökre,
megválthatatlanul.
Azt hittem, nem jössz, és kívántam,
ne is jöjj már soha.
Dühömben álltam, nincsen annál
sötétebb éjszaka.
S egyszerre – kipp-kopp nesze – mégis! –
lépésed kopogott!
Léptél éjembe gyalogútnyi,
tejútnyi csillagot.
És mire odaértél és át-
öleltél, századok,
évezredek teltek, s a földön
új boldog nép lakott.
(2)
Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Kopott házfalnak dőlve álltam,
lehunyva a szemem.
Egyszerre – kipp-kopp – ismerős zaj,
lépésed kopogott.
Léptél reménytelen egemre
megannyi csillagot.
Mit tudsz magadról? Azt hiszed, hogy
az vagy csak, ami vagy?
Jöttél, és hoztad mennyemet
és angyalaimat.
Forrás: Lélektől lélekig
