https://verskucko.com

Címke: Illyés Gyula

  • Illyés Gyula: Éjfél után

    Kirakom a kést, az órát, a vén
    naptárt, a sok súlyt, papirost;
    ülve magamban az ágy peremén
    nem bánom, nem fáj az se most,
    hogy nem vagy enyém, –
    hogy melléd nem én
    fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

    Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
    nézem a hessenthetlen éjt,
    amely beszív majd és feloldja majd
    a szenvedést és szenvedélyt,
    lágy mosolyodat,
    mely napjaimat
    nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

    Sötét világ. A sírhoz szoktatom

    • elszoktatva tőled – magam?
      Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
      hangosan száll, oly magasan
      járok kapkodón,
      zihálva nagyon,
      mint vénen majd a rideg kaptatón.

    A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
    Hogy elmaradtál, lágy világ!
    Barackfa-illatod utánam ér,
    átfog, visszahúz, elbocsát,
    lassan, mint ki fél
    nézek hátra mély
    meredélyedbe, gyönyörű veszély.

    Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
    hol mint… gyors lépteim után
    köveivel az ösvény megered,
    lefoly egy vad hegy oldalán –
    Hullok, fölkelek,
    némán így megyek
    mind messzebb, meleg,
    édes valóság, szép honod felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Sötét volt az utca

    Sötét volt az utca, sötét a
    szívem, reménytelen.
    Dőltem egy külvárosi háznak,
    lehunyva szemem.

    Pillám is alig bírta, oly nagy
    volt a súly.
    Poklomban álltam, mindörökre,
    megválthatatlanul.

    Azt hittem, nem jössz, és kívántam,
    ne is jöjj már soha.
    Dühömben álltam, nincsen annál
    sötétebb éjszaka.

    S egyszerre – kipp-kopp nesze – mégis! –
    lépésed kopogott!
    Léptél éjembe gyalogútnyi,
    tejútnyi csillagot.

    És mire odaértél és át-
    öleltél, századok,
    évezredek teltek, s a földön
    új boldog nép lakott.

    (2)

    Sötét volt az utca, sötét a
    szívem, reménytelen.
    Kopott házfalnak dőlve álltam,
    lehunyva a szemem.

    Egyszerre – kipp-kopp – ismerős zaj,
    lépésed kopogott.
    Léptél reménytelen egemre
    megannyi csillagot.

    Mit tudsz magadról? Azt hiszed, hogy
    az vagy csak, ami vagy?
    Jöttél, és hoztad mennyemet
    és angyalaimat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;

    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!

    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?

    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.

    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    Házad itt állt – szerte szállt!
    Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!

    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszúját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este letéve a könyvet
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a férfi, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád sem hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átereszted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt hazának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városligetben a bokréta
    és a szobroknál a beszéd.

    S a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból
    a holdvilágban a vörösbor
    tigrisszeme villant feléd.

    És lengetted az ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty-kép…

    És ha, élvezve a veszélyt
    és a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét).

    A hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét.

    S ha úgy mondtad is: feleség,
    e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem a szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben lakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: (a forrást majd írd be a saját példányod szerint)

  • Illyés Gyula: Jó érezni

    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben,
    rejtőzködni mosolyodban.

    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek,
    s érezni azt, hogy szép, veled szép,
    és csak veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk,
    külön tévelyegve;
    talán egy kis fészek adja meg
    nekünk,

    hol ajk az ajkon egymást
    átölelve,
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

    Minden ütésed, átkod
    Hiába ellenem.
    Szörnyű a fegyverem:
    Megbocsátok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Fecskék

    Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be
    rózsaszín orrát a hajnali ég,
    árassza ránk, mint meleg állat
    mezei, hazai lehét.

    Be szép a völgyek kis világa
    ottlent s ittfent e szálloda;
    nyers légben, fényben a szűk erkély
    mintha a mennyből nyílana.

    Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,
    úgy ahogy vagy, már süt a nap.
    Meglátnak – legfeljebb a fecskék
    s még vígabban sikonganak.

    Még ragyogóbban, részegebben
    köröznek ott a nap előtt,
    forgatják ezt a vaksi bolygót,
    ezt a tündöklő, gyors Időt,

    melyből minket is kiragadtak
    csapongva megint és megint
    összefonódó, fonódva is
    csapongó öleléseink!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

    Hátam mögött – szívem is hallja –
    törik az őszi fű;
    te jössz, tudom. Miről? A lépted
    nesze is gyönyörű.

    Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
    már csak egy pillanat.
    Gyönyörű rögtön a világ,
    mihelyt része vagy.

    Fásult volt, borús a szívem
    szomorú, keserű.
    Ha benne vagy, a szívem is
    ragyogó, gyönyörű!

    Ködös őszi táj ez a szív,
    de ha nap besüt,
    üveges lombja fölragyog,
    tündöklik mindenütt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;
    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!
    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?
    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.
    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: kötet

  • Illyés Gyula: Jó érezni…

    Csak Veled szép
    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben
    rejtőzködni mosolyodban.
    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek
    s érezni azt, hogy szép, Veled szép
    és csak Veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk külön tévelyegve
    talán egy kis fészek adja meg nekünk
    hol ajk az ajkon egymást átölelve
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: versgyűjtemények