Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül
a lég szivem körül.
De bent a hüség, mint fészekben ül,
örül, hogy nem repül.
Már semmi gond, se bu; meghalt a győzelem,
magam vagyok, magam,
el nem árulhatón: mivel seregtelen,
bizva: mert társtalan.
Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem,
ha lépne, merre lép.
Kezes megint, szelid, nevelhetem,
mint apa gyermekét.
Töprengésben telik napom és éjjelem
s ország dől, nép zokog.
Valahol az isten dolga lehet ilyen.
Sóhajtok, hallgatok.
Forrás: Lélektől lélekig
Feledni, feledni, feledni,
simítsd homlokom, enyhe szellő,
gyógyítsd megszenvedett szemem lágy
vonulásoddal, puha felhő –
feledni mindent, elfeledni,
kiheverni, mint betegséget, –
oldódjatok föl, múljatok el,
oh, hegedjetek be, emlékek.
Fejem fordítom, fülem zárom,
oh, hol a bölcs, a tudós hol van,
ki feledtetni tudná vélem,
mit keservesen megtanultam?
A hasztalan harcot feledni,
oh, feledtetni kudarcunkat,
hol a történész, ki homályba
borítaná megint a múltat?
Hol az új hajós, ki útjáról
elmélyült szemmel hazatérve
szigeteket, egész világot
merítene a feledésbe?
Népeket, fajtákat feledni,
várost vágyok feledni, falvat,
csúcsokat, hol bukásaim most
gúnyoló visszhangként lapulnak.
Törlődjetek el, messze tájak,
melyeken ifjan átsiettem,
merülj el, hívó, büszke bércek
hona, szép ifjúság köröttem.
Feledni, múlni, ellobogni
arcom perzselő szégyenében,
dajkáló vidék, küldj egy álmot,
erre taníts meg, szülőföldem.
Feledni, ahogy láncot szaggatsz,
oh, vakon, tétován, tudatlan,
beh biztosabban léptem én itt,
amikor hajdan elindultam.
Feledni, ahogy égő házból
fulladva kifutsz a szabadba,
míg mögötted kő kőre omlik
porosan, füstösen, ropogva.
Lobogj el, életem, kínozz meg,
sziszegve, tanuljak meg élni,
várni és állni, amidőn már
nem marad semmink sem remélni.
Nem az én földem ez a föld már,
csodálkozom, hogy lefelé leng
a lomb az ágról, s hogy hökkenve
a nap nem fordul vissza ottfent.
Forrás: Lélektől lélekig
Hátam mögött – szívem is hallja –
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem,
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Forrás: Lélektől lélekig
Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se most,
hogy nem vagy enyém, –
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál, lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér,
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek hátra mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
hol mint… gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered,
lefoly egy vad hegy oldalán –
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg,
édes valóság, szép honod felett.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Dőltem egy külvárosi háznak,
lehunyva szemem.
Pillám is alig bírta, oly nagy
volt a súly.
Poklomban álltam, mindörökre,
megválthatatlanul.
Azt hittem, nem jössz, és kívántam,
ne is jöjj már soha.
Dühömben álltam, nincsen annál
sötétebb éjszaka.
S egyszerre – kipp-kopp nesze – mégis! –
lépésed kopogott!
Léptél éjembe gyalogútnyi,
tejútnyi csillagot.
És mire odaértél és át-
öleltél, századok,
évezredek teltek, s a földön
új boldog nép lakott.
(2)
Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Kopott házfalnak dőlve álltam,
lehunyva a szemem.
Egyszerre – kipp-kopp – ismerős zaj,
lépésed kopogott.
Léptél reménytelen egemre
megannyi csillagot.
Mit tudsz magadról? Azt hiszed, hogy
az vagy csak, ami vagy?
Jöttél, és hoztad mennyemet
és angyalaimat.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
Megbocsátok.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be
rózsaszín orrát a hajnali ég,
árassza ránk, mint meleg állat
mezei, hazai lehét.
Be szép a völgyek kis világa
ottlent s ittfent e szálloda;
nyers légben, fényben a szűk erkély
mintha a mennyből nyílana.
Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,
úgy ahogy vagy, már süt a nap.
Meglátnak – legfeljebb a fecskék
s még vígabban sikonganak.
Még ragyogóbban, részegebben
köröznek ott a nap előtt,
forgatják ezt a vaksi bolygót,
ezt a tündöklő, gyors Időt,
melyből minket is kiragadtak
csapongva megint és megint
összefonódó, fonódva is
csapongó öleléseink!
Forrás: Lélektől lélekig
Hátam mögött – szívem is hallja –
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek, –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.
Forrás: kötet
Csak Veled szép
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek
s érezni azt, hogy szép, Veled szép
és csak Veled teljes az élet.
Mit el nem értünk külön tévelyegve
talán egy kis fészek adja meg nekünk
hol ajk az ajkon egymást átölelve
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Forrás: versgyűjtemények
