A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.
Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.
Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.
Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.
Forrás: Lélektől lélekig
