https://verskucko.com

Kategória: Orosz költők

  • Osztrovszkij: Idézet

    „Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
    Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.
    Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
    mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
    Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
    Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.
    Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
    Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
    imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

    Vádlón ne kutass a szívemben,
    megvetlek örökre, ma lásd,
    de imádom a fényt a szemedben
    s a ravasz hitetést, a csalást.

    Holtként kiterülve lefekszel,
    s kérdőn hajolok föléd:
    a róka halált így színlel
    s ragadoz hollócsemetét.

    De ki bánja? Ölelj: sose félek.
    Hamis úgyis e vad lobogás.
    Lelkem viharedzett lélek,
    sokat érte goromba csalás.

    Nem téged imádlak, drága,
    csak árny vagy, echo-zene:
    arcodban a más arc álma,
    akinek csoda-kék a szeme.

    Az a másik tán sose jámbor,
    s látszatra – ki tudja? – hideg,
    de a léptei fénysugarától
    lelkem zuhatagja remeg.

    Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
    s elmégy, ha akarsz, ha nem.
    Te még befelé se mondasz
    hazugságot szelíden.

    Megvetlek téged örökre,
    de végül is ezt rebegem:
    ha a menny s a pokol nem lenne,
    kitalálnánk, hogy legyen.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Hasonmás

    Egyszer, vak október ködében,
    Ballagtam, dúdolgatva én.
    (Ó, fizetetlen csókok éje
    Nem pénzen vett leány ölén!)
    S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
    Rég elfeledt dal szállt felém.

    S feltámadt ifjuságom álma,
    S te, mintha élnél, mintha még…
    S elragadott az álmok álma,
    Eltűnt a szél, vihar, sötét…
    (Így ébred a kamaszkor álma.
    De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)

    Váratlan – éjszaka ködéből
    Elémbe imbolyogva lép
    Egy vénülő ifjú (de rémlő:
    Nem volt-e álombéli kép?),
    Kilép az éjszaka ködéből,
    És egyenest elémbe lép

    S így suttog: „Unok lődörögni,
    Szippantani ködök dohát,
    Más-más tükrökben tükröződni,
    S csókolni mások asszonyát…”
    S furcsának tetszett nékem ő is,
    Összeakadtunk újra hát…

    Majd – pimaszul elvigyorodva –
    Mellőlem eltűnt hirtelen…
    Oly ismerős-bús ez az orca,
    Valahol láttam már, igen…
    Talán a tükörüvegen
    Magammal találkoztam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Füstgomolyok szállnak

    Füstgomolyok szállnak a tág,
    világos égre.
    Idehallik lármás libák
    beszéde.

    Szabad szívem nem üli bú.
    Mereng a messze:
    valami zengés, iszonyú,
    száll tünedezve.

    Piszkos tollal kereng az ősz.
    Hallani: egyre
    csattog a fejsze, dőlnek ős
    szálfák recsegve.

    (Lator László fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marina Cvetajeva: Versek Blokhoz

    Elmész a messzi napnyugatra,
    az esti fényt meglátod ott,
    elmész a messzi napnyugatra,
    hófúvás törli el nyomod.
    Házam előtt, hó-némaságot
    átszelve, visz tovább utad,
    igaz szívű, Istentől áldott,
    ki lelkem fényessége vagy.

    Nem irigylem, hogy a te lelked
    rendíthetetlen célt követ.
    Én csókoktól sápadt kezednek
    húsába nem verek szöget.
    És neveden se szólogatlak,
    és nem nyújtom feléd kezem.
    Viaszos, szent orcád előtt csak
    távolról hajtom meg fejem.

    S a lassú hóhullásban állva,
    letérdelek a szűz havon,
    és a te szent neved kiáltva,
    az est havát megcsókolom
    ott, hol utad – hó-némaságot
    átszelve – vitt fenségesen;
    fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
    uralkodj árva lelkemen!

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marina Cvetajeva: Neved

    Neved – madárfiók tenyeremben.
    Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem.
    Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
    Neved – öt betű…
    Szép labda, égbe szökellő.
    Ezüstszivü csengő.
    Csendes tóba vetett
    kavics visszhangja neved.
    Döndül tompa zenével,
    mint éji lódobogás, úgy enyész el.
    Verdes, mint a magány
    homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
    Neved – tudod, mi nekem?
    Neved – csók lehunyt szememen.
    Dermedt századok fagya enged
    hóra-hullt csókjára nevednek.
    Kékcsobogású, hűs italom
    neved, álom, mély nyugalom.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Maja Boriszova: Ajtót se csapva

    Nem akkor megy el, amikor hiszed,
    nem akkor hagy el, aki a tied.

    Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
    felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
    mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
    aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
    egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
    És aztán… minden megy tovább, mint régen,
    nem támad tűzvész az asztalközepén,
    és a fürdőszobában változatlan
    vékonyul tovább a családi szappan…

    És aztán lassan gördül év az évre,
    a házban kövült nyugalom és béke,
    hanem az asszony fázik, egyre fázik,
    Pedig minden rendben látszik:
    takarékos, józan, derék a férje…
    Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
    Ő ment el rég, a napjai közül,
    ajtót se csapva, észrevétlenül.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: A szerelem

    Hol mint kígyó, lopakodik,
    bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
    hol szelíd galamb, napokig
    burukkol fehér ablakunkban,

    violaillatként repül,
    vagy csillanó szép jégciráda…
    De vezet rendületlenül,
    egy nyugtalan, nehéz világba.

    Hegedű húrján sír-nevet…
    S a szíved elszorulva dobban,
    ha hirtelen fölismered
    egy először látott mosolyban.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig