Kategória: Orosz költők

  • Vlagyimir Viszockij: Az én Hamletem

    Én csupán elmondom egy kicsit versben,
    nincs is többre felhatalmazásom,
    bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
    izzadtan, reszketve a nászágyon.

    Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
    fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
    Mint vér szerinti utód és királyfi,
    trónra törtem, a sors rendelte ezt.

    Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
    nem buktam el és sohasem vesztettem,
    társaim, mint atyáik a koronát,
    a tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

    Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
    könnyen engedtem a szót a szélnek,
    az összes főúri csemeték
    úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

    Az éjjeliőrök rémei voltunk,
    rút himlőhelyek az idő testén,
    bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
    lovamat kínoztam hetykén.

    Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
    Bélyegével megjelölt a végzet,
    megmámorosodtam a vértek között,
    és tűrtem a sok tanárt és könyvet.

    Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
    lapos pillantások rossz titkait
    el tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
    ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

    Még a fosztozkodást is megtagadtam,
    rendjelet, birtokot, előjogokat,
    megsajnáltam a halott apródot,
    s széttapostam a zöld hajtásokat.

    A vadászat örömét elfeledtem,
    meggyűlöltem paripát, kopót,
    sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
    ostorral vertem agarat, hajtót.

    Lassan garázdálkodás váltotta fel
    a hétköznap kedves játékait,
    éjjelente a folyóban titokban
    mostam le a nappal disznóságait.

    Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
    nem merültem el az intrikákban,
    nem tetszett a kor és benne az ember,
    magamat inkább a könyvekbe ástam.

    Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
    értette azt erőt és a mozgást,
    mire jó a tudomány s a gondolat,
    ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

    A régi barátokat elvesztettem,
    hálóvá lett Ariadné fonala,
    „Lenni vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
    és ez megoldhatatlan probléma.

    Örökké hullámzik a baj tengere,
    mintha kölest szitálnánk hiába,
    de kirostáljuk az olcsó választ a
    nyakatekert, furcsa dilemmára.

    Az ősök szava hívott a halk neszen át,
    mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
    a súlyos gondok fölfelé emeltek,
    testem szárnyai a sír felé húztak.

    Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
    ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
    Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
    a bosszúnak nem tudtam ellenállni.

    Vég előtt a siker – maga a bukás.
    Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
    de én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
    akikkel együtt fekszem a halálban.

    Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
    a dán koronára mindig is köptem,
    szerintük csak a trónért téptem a számat,
    és érte riválisomat megöltem.

    Lázálom és fellángolás hasonlók,
    sunyi halál lesi a születést,
    a fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
    és nem leljük a megfelelő kérdést.

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Könnycsepp az erdőben

    Fészkéből földre hullt
    a szárnyatlan madárfióka.

    De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult.

    Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.

    Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,

    piciny, tollaska lélek, a magasba.

    Holnap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,

    hófúvás, nap verése – egyszóval az élet…

    Júniusvég. Tücsöklovasság

    topog a fűben. Halovány még a szamóca.

    A földi éjben gombák fészkelődnek.

    Leveleket lapoz az ágak ujja.

    A harmat holdasan ragyog. A békák

    a pókokat ugatják mohapárnán…

    S a légy? Surrogva száll, akár a labda.

    Hová tart? Hol merészen a zenit felé,

    hol meg hajszálrugóként visszapattan.

    Min tépelődik? Hogy – még fészke sincs?

    Hogy – mindig egyedül van? Hogy – csak állva alszik?

    Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek

    teremtményei… Ott valaki jő…

    Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.

    De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte?

    Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezítláb.

    S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?

    Borzadva görnyedett a teste – itt a vég.

    Valaki elejtette őt, de ő maga

    könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik

    könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!…

    Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig

    fejem csóválva ballagtam tovább:

    miért a tűző napra ment? Hiszen a nap halál.

    ***

    Forrás: Lélektől lélekig

    orosz, világlíra

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Viktor Szosznora: Kristálya vágynak és reménynek

    Kristálya vágynak és reménynek,
    száz hófúvás, száz holdgaras!
    Maradjak, menjek, sose kértek,
    én hajszoltam magányomat.

    Állok mélység felett. Az égen
    két griff száll. Kékség tengere.
    Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
    nincs rátok szó és nincs zene.

    Kristálya kínnak, feledésnek,
    kongó, komor harang-imák!
    Hol hold derengi e vidéket,
    hol nap forralja, mint a vágy.

    Itt állok. S nem lépek a mélybe.
    De serlegem Rád emelem.
    Iszom bronzát a bornak, és e
    bronz fénye boldog énekem.

    Dalolok. S nem a keserűség
    kottázhatatlan énekét.
    Túlérett felhő hozza hűsét,
    frissítő záport küld az ég.

    Itt állok. Poklaim ledőltek,
    nem vesznek rajtam már erőt.
    Kristálya légnek és időnek,
    ó, vágy- és létezés-erőd!

    Fordította: Baka István

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Nyikolaj Gumiljov: Káin utódai

    Nem hazudott a bús-szigoru szellem,
    Kinek a hajnalcsillag ad nevet,
    Mondván: „Ezen gyümölcstől istenek
    Lesztek, s mit számít büntetés a mennyben.”

    Ifjaknak megnyílt minden út a térben,
    Az agg tilos dologba foghatott,
    A szűz érett gyümölcsöket kapott,
    És egyszarvú bújt hozzá hófehéren.

    De mért hajlunk meg elgyengülve mi,
    És hisszük, elfelejtett Valaki,
    A hajdani kísértéstől riadtan,

    Ha akaratlanul két gyenge ágat,
    Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat
    Egy kéz egymásra tesz kereszt alakban?

    Fordította: Baka István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arszenyij Tarkovszkij: Fel-felriad az alvó

    Fel-felriad az alvó,
    A sötétbe fülel.
    A harmadik kakas szólt,
    A virradat közel.

    Felül a vén az ágyban,
    A vaságy nyikorog.
    Mint Pilátus korában,
    A föld is úgy forog.

    A szívébe miféle
    Bosszúság vájt fogat?
    Bánkódni, mondd, mivégre –
    Talán Péter miatt?

    És nékem e világon
    Ki volt a drága, szent?
    Kit tagadott meg álmom,
    Amíg az éj letelt?

    Rést a hajnali ködbe
    A kakas szava vág,
    Elröppen messzeföldre
    Völgyön, hegyormon át.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Odüsszeusz Télemakhosznak

    Télemakhoszom,
           Trója ostroma
    már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
    Talán a görögök, hisz ennyi hullát
    mi, görögök, hagyunk csak idegenben…
    És mégis, a hazafelé vivő út
    túl hosszú lett számomra, mintha csak
    Poszeidón, míg ott vesztegettük az
    időt, a távot megnyújtotta volna.
    Így hát nem is tudom, hová vetődtem,
    milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
    viskók, bozótok, disznóröfögés,
    egy elvadult kert, valami királyné,
    fű és kövek… Kedves Télemakhosz,
    egyik sziget olyan, akár a másik,
    ha túl soká bolyongsz már, és agyad
    hullámszámlálgatástól kótyagos lett,
    a szennyes láthatártól könnyezik
    szemed, s a víz füled bedugaszolja.
    Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
    és nem tudom már, hány éves lehetsz.
    Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
    az istenek tudják, találkozunk-e.
    Már nem vagy az a kisded, ki előtt
    igavonókat fékeztem meg egykoron.
    Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
    De tán igaza volt, mert nélkülem
    az oidipuszi vágyak elkerültek,
    és álmaid se bűnösek, fiam.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este…

    Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
    friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
    Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
    és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

    Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
    tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
    szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
    és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.

    Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
    gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
    távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
    felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.

    Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
    már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
    de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
    az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

    Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
    mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
    Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
    Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Egy zsarnokra

    E kávéházba járt: itt görnyedett;
    civilben még – kopott posztókabátban.
    Később a jámbor törzsvendégeket
    lecsukta mind, a világkultúrával
    így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
    csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
    unatkozott, s a huszonegyezésben
    játékot veszített egymás után.

    Nem élte túl a bosszú az Időt.
    Most zene harsog, tréfákon derülnek
    az emberek nyüzsögve. Ám előbb
    körülsandítanak, mikor leülnek.

    Körül matt műanyag, nikkel vakít;
    brómnátriumszagú a sütemény is.
    Záróra tájt, színházból jőve, mégis
    – inkognitóban bár – őt látjuk itt.

    Felpattan mind, amikor ő belép.
    Ki kötelességből, ki az örömtől.
    De ő egy csuklómozdulattal rögtön
    leinti őket: ennyi épp elég.

    Kávéját issza – jobb, mint hajdanán,
    elterpeszkedve perecet ropogtat,
    oly finomat, hogy dicsérnék talán
    ők is, ha feltámadnának a holtak.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: A fenevad helyett

    A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
    a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
    ruletteztem a tengerparti nyárban,
    ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
    Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
    háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
    Elhagytam az országot, ahol születtem.
    Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
    Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
    azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
    vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
    és bor helyett csak száraz vizet ittam.
    Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
    héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
    torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
    suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
    Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
    Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
    De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
    ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig