https://verskucko.com

Kategória: Orosz költők

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

    Ha magányos fa leszek,
    árnyékomba hívlak,
    te csak fekszel a gyepen,
    a lombom elringat.

    Ha magányos hold leszek,
    örökre az égen,
    benézek ablakodon
    minden áldott éjjel.

    Ha forrássá változom,
    néked dudorászok,
    eloltom, ha rámhajolsz,
    a te szomjúságod.

    Többet nem is mondhatok,
    ma nagyon szeretlek,
    hogy holnap mit mondok majd,
    azt holnap kérdezd meg.

    /Kányádi Sándor fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arszenyij Tarkovszkij: Az ősz utolsó napja

    Az ősz utolsó napjai peregtek,
    S én alkonyán
    Epénél keserűbb,
    Szomorusággal terhes életemnek
    Jutottam
    Egy névtelen, levéltelen vadonba,
    A tejfehér köd
    Mozdíthatatlan,
    Hatalmas búrája alá,
    Hol a megőszült
    Ágakról könnycseppek potyogtak,
    Oly tiszták,
    Amilyeneket csak a fák hullatnak a
    Minden színt megfakító tél előtt.
    S ekkor csodásan
    Az alkonyati rőt
    Felhők mögül elővillant a kék,
    Mint júniusban, és az eljövendő
    Napok fényében tündökölt a múltam,
    S felsírt az erdő, várva az azúrban
    Kavargó, boldog viharok jövetelét,
    Melyekkel termő áldást küld az ég,
    S rázendített a cinkék kórusa,
    Akár egy földtől mennyekig futó
    Klaviatúra billentyűsora.

    (Fordította: Baka István)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: MINT A CIGÁNYHEGEDŰ

    Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
    Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
    Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
    oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!

    Jaj, idegen vagy, távoli!
    Téged üdvözöl – engem elhagy az élet.
    Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
    mélyhavu éjszaka förgetegében.

    Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
    Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: MICSODA ÉJ

    Micsoda éj! Nem alhatom.
    Teliholdkor szökik az álom.
    Még őrzöm és kuporgatom
    maradék kincsem: ifjuságom.

    Játék ez, dehogy szerelem!
    Kihűlt éveim útitársa,
    engedd most, hogy szegény fejem
    belemerítsem holdsugárba;

    mutasson kínzott arcomon
    irgalmatlan, kemény redőket.
    Nem ábrándít ki, jól tudom:
    sosem szerettél, én se téged.

    Szeretni csak egyszer lehet,
    s nekem idegen vagy te régen.
    Hársak hiába intenek
    térdig hóban, talpig fehérben.

    Hiszen tudod, s én is tudom:
    a kékes téli holdsugárban
    nem virág porzik águkon –
    halottan állnak, zúzmarásan.

    Dobáltad kincseid te is
    másoknak, s én is mást szerettem.
    Játsszuk tovább – mindegy ugyis –
    az olcsó szenvedélyt mi ketten.

    Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
    hamis tüzedtől hadd remegjek.
    Kék májusról hadd álmodom,
    s arról, akit sosem felejtek.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.,

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékegű estben

    Kékegü estben, holdselyem estben
    egykor erős volt s ifju a testem.

    Vissza se térhet, újra se éled,
    messzire száll el minden… az élet…

    Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
    Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

    ford: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Emlékdal

    Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
    Nyárfák levelét veri vissza a tó.
    Kék kendőd nézem az ablakon át,
    Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.

    Habos áradaton, csupa csillag a táj
    Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
    Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
    Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

    A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
    Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
    Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
    Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Fönn a menny hideg-kék tálján

    Fönn a menny hideg-kék tálján
    gomolyfelhő, méz-arany.
    Álom leng a föld homályán,
    én virrasztok egymagam.

    Felhőben a fenyves. Mélye
    gyantaillatot szitál.
    Felhőrések gyűrűjébe
    fúródik egy sziklaszál.

    Kócsag rikoltoz rekedten,
    ring a szittyós tóöböl.
    Árva csillag, majd lecseppen,
    mint a harmat, tündököl.

    Árva csillag kék tüzével
    lángvihart lobbantanék,
    benne úgy hanvadjak én el,
    mint alkony-máglyán az ég.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Ház a hóban

    Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
    nem tudunk elszakadni még.
    Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
    Sötétedik az esti ég.

    Hallgatunk, templomba betérve,
    keresztelőt, nászéneket.
    És nem nézünk egymás szemébe…
    Velünk minden másképp esett.

    Aztán a havas temető vonz.
    Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
    Egy házikót a hóba rajzolsz. –
    Abban mindig együtt leszünk.

    (Fordította: Rab Zsuzsa)

    Forrás: Lélektől lélekig