Kereng a hó, piros a nyárfa tornya.
Fenyők suhognak, örökkévalók.
Mezítlábas macskák lépnek osonva,
és mint máskor,
akasztott lámpa lóg
a kihalt nyaraló fölött a sarkon.
Bordáim kosara csenddel telik.
Elszállnak a madarak
nagy csapatban,
valami messzi fényjel int nekik.
Pár ittmaradt veréb
meg két varjú bolondoz,
s szívemben
ez az égető tavasz.
Mind sűrűbben
járok ki a vonathoz:
álmaimból
hátha elém szaladsz.
Fordította: Rab Zsuzsa
Forrás: Lélektől lélekig
Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.
Fordította: Rab Zsuzsa
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.
Ha törten, ha verten is – ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.
Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.
Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.
Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is – véletlen tied.
Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.
Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.
Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.
Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.
Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.
Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy kezem reszketése múlt,
Hegy orma vár!
A félelem mélységbe hullt
Örökre már.
Mi visszatarthat, nincs erő;
Megyek, de fáj.
Szirtfok, mely nem legyőzhető,
Nincs oly határ.
A sok nem járt út egyikén
Majd én megyek.
Egy meg-nem-hódolt csúcs enyém:
Rám vár, szeret.
Itt-haltak neve hó alatt
Rejtőzködik.
Végig-nem-vándorolt utak:
Enyém egyik.
A lejtőn kékben álmodik
Fénylőn a jég.
A gránit nyomok titkait
Vigyázza rég.
Magasba nézve vallatom
Az álmomat;
Ők az igaz -hiszem vakon:
Hó és szavak.
S feledni annyi év után
Se tudtam én:
Kétségeim e szirt fokán
Öltem meg én.
A víz -“Légy sikeres nagyon!” –
Így suttogott.
Milyen nap is volt az napon?
Ah..szerda volt.
Forrás: Lélektől lélekig
A szakadék mentén, a mélység fölött a szirtperemen,
Ostorommal makacs lovaimat űzöm, hajtom, verem…
Kifulladok, nincs levegőm – szelet, ködöt szívom, nyelem,
Keserű lelkesedéssel érzem – végzetem, végzetem.
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …
Végem – hisz tenyeréről pehelyként söpör le az orkán,
Szánra téve lovak vágtatnak velem reggel a havon –
Térjetek hát át lovaim, lassúbb menetre ezután,
Hogy utolsó utam, ha egy kicsit is, de tovább tartson!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …
Időben értünk: az Úrhoz jőve nem szokás elkésni,
De mily hang ez, tán az angyalok dalolnak oly dühödten?!
Avagy a száncsengő megfáradt zokogását hallani,
Vagy én kiáltom a lovaknak, ne húzzák oly hevesen?!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Ha élni nem, e dalra időt hagyjatok!
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …
Forrás: Lélektől lélekig
Alul, felül jég – örlődöm közötte –
Fent zúzzam szét vagy alul fúrjam át?
No persze – fönnmaradva és remélve –
Csak megszerezzem vízumom jogát.
Te jég fölöttem, nyílj fel meghasadtan!
Küzdök, miként aszállyal a paraszt.
Megtérek hozzád, mint hajók a dalban,
Hol ősi vers is emléket fakaszt.
Még messze ötven, épp csak negyven múltam,
Úgy élek, hogy te óvsz s az Úr veled.
Dallal Mindenhatónk elébe hulltan
Tárom felé néki igaz lelkemet.
Forrás: Lélektől lélekig
