Címke: társadalom

  • Kányádi Sándor: Metszet

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol csak keserű
    lapi tenyészget sanyarú
    sorsú emberek szomorú
    szemében alig pislogó
    mindegyre el-ellobbanó
    fakó reménység révedez
    hogy egyszer mégis vége lesz
    fekete kendők kalapok
    pergamen arcok alattuk
    s mint a kezek a térdeken
    ülnek maguk is félszegen
    a velük rozzant egy-rokon
    megszuvasodott padokon
    ülnek akár egy metszeten
    mexikóban vagy messzi fenn
    vancouver jólápolt gyöpén
    indiánokat láttam én
    így ülni ilyen révedőn
    reményt már alig rebbenőn
    térdükre ejtett két kezük
    az életünk az életük
    azért mentem oly messzire
    belémdöbbenjen mennyire
    indiánosodik szemünk
    tekintetük tekintetünk
    akár egy temetés után

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pethes Mária: Vannak emberek

    Kányádi Uram szerénytelenül folytatom

    Vannak emberek
    akiken álarc
    szívükben dac
    és önmaguk ellen fordított erő
    életeket legyaluló erő
    Gyötrő gyötrelmekre
    vannak emberek

    Akik nem mernek szembenézni
    tökéletesnek hitt magukkal
    mellükben szívük
    otromba ritmusokat püföl
    és testük sem ismeri az
    ős-konok taktusokat

    Életük egyre jár a semmire
    langyosságra taglózó kritikára
    tönkreverésre
    mások el nem ismerésére
    Önmaguk istenítésére
    vannak emberek

    Akik önző módon hisznek
    pótolhatatlan egyetlenségükben
    s hogy felettük nem jár el
    a cserbenhagyó idő
    A történelembe írva látják nevüket
    pedig az csak egy kavargó porfelhő

    És vannak emberek
    akik gyávák élni
    könnyebb ítélni
    Látványosan haldokolnak
    mindenért másokat okolnak
    akikben lánctalpakon
    csikorogva jár az érzelem
    agyukban szikráját sem őrzi az értelem

    Kanóc nélküli vaksi gyertyájuk
    Rajtuk kívül senki semmit nem tud
    Sárba döngölésre
    vannak emberek


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pethes Mária: Vannak családok

    Kányádi Sándor után szabadon

    Vannak családok
    ahol sebhelyes arccal jön elébed a keserű szó
    ahol egy ágyban ketten kucorognak
    az elhagyatottság meg a magány és
    csak hírből ismerik a gondoskodást
    Üres kenyértartóban morzsák visszhangzanak
    a gyermekek csorba fűszálakként élnek tovább

    Vannak családok
    ahol árvábbnál is árvább az árva élő szüleit nem ismeri
    a mindennél szebb titkot még gondolni sem meri
    hogy egyszer rálel anyjára ki sosem akarta magához ölelni

    Vannak családok
    ahol kezek fonódnak egymásba de jeges tengerágyban ring
    a két szabadulásra váró lélek
    és nem lelnek egymásnál menedéket

    Vannak családok
    ahol a hétfőt várják akkor enni kap a gyermek
    mert segélyből már nem telik
    a napköziben meleg étellel kínálják
    az iskolába elég ezért elmenni

    Ahol nem nevetnek szabadon és lélegzetért kapkodva
    ajkukon pecsét arcukon megfagyott ima
    s áhított percekben álom tör reájuk édes andalító
    messzi családok asztalt körül ülő vacsorájáról
    hol desszert a lágy szó és szép dalokat pendít a simító
    meleg tenyér és már nem is kell kenyér
    mert mindenük megvan mert együtt vannak
    szelíd szózuhatagban

    Vannak családok
    ahol idegen az áldás az anyaméhben
    zigótára gömbölyödött remény fészkel
    és vannak minden lehetőséget vesztett anyák
    akik a korai klimax verítékhullámaiban fuldokolnak
    és ritkult csontokon rogyadozva cipelik
    beteljesületlen vágyaikat
    a megnemszületett gyermek kacagására
    ébrednek lucskos álmaikból

    és vannak családok
    ahol az asszony a férfi és a férfi az asszony
    s törvénytelen törvényszerűségben
    mind arra tör hogy irányítson
    szélmalmaik emancipációs szózatokat őrölnek
    durva szemekre
    magukra maradva aztán méltóságukat vesztve
    teóriákat gyártanak megszentségtelenítve
    a még menthetőt de letiporják a szebb jövőt

    és vannak családok
    ahol hazudni sikk és senki nem tudja kinek mit
    lódított s a hűséget már csak a köztük alvó eb ismeri
    kész átverés show az élet miközben istenítik a hűséget
    az egyszer élünk jelszavával lelakják egymás életét

    és vannak családok
    ahová a jó szó levélben érkezik
    s a pengére vékonyult szájak az erkölcsre hivatkozva
    nem nyílnak meg soha
    s anyáik bűnét cipelik magukban
    a szeretetlen gyermekkor sikoltó hangjára riadnak
    nagykabát helyett bicikliről álmodnak
    s az elpazarolt anyai csókok
    selymét vágyják vissza tökéletesre álmodva
    kifosztott életüket
    s a sírba magukkal viszik az egyetlent
    mi megmaradt a becsületüket


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat!

    Magad szájába rakd az ételt,
    erőddel ajándékozz minket.
    Magadat gondozd-fürdesd,
    tisztaságoddal ajándékozz minket.

    Amíg magadat nem gyógyítod,
    ne gyógyítsd a társadalmat.
    Amíg magadat meg nem mented,
    ne mentsd meg az emberiséget.

    Ha önmagát javítaná
    száz ember, ezer, millió:
    a mohók hiába futkosnának,
    a zsarnokok zászlóért, fegyverért
    hiába kapkodnának,
    puszta levegőt markolnának:
    a társadalom meggyógyulna,
    az emberiség megmaradna.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Pro rege…

    A múltban

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    S két ország meggyulladt, s vágtak, lövöldöztek,
    vérben fürdöttek, és gyászszal törülköztek.

    A jövőben

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    A nép vállat von rá: „Békében maradunk,
    mert ha te szamár vagy, mink bizony nem vagyunk!”

    Forrás: Gárdonyi Géza

  • Buda Ferenc: Farkasok

    „Homo homini lupus“

    Mióta világ a világ,
    főbe a fejsze belevág,
    ember embernek farkasa,
    öröktől ádáz ordasa.

    Ordasok bár a farkasok,
    hozzánk képest irgalmasok,
    egymáshoz jók, hűségesek,
    okosak, illedelmesek,
    nem ölnek, csak ha éhesek.

    Persze megesik, szentigaz:
    köztük is gonoszra akadsz,
    hisz néha – gondolj csak bele! –
    farkas farkasnak embere.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin – Fátyol (Vastaps)

    A deszkákat jelentő világon
    súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
    Taps helyett indulatok dübörögnek
    s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.

    A darab megbukott,
    de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
    holnap talán ők lesznek műsoron…
    Kiplakátolva életek, sorsok…
    Holnapra feledik…

    Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
    a szív belül már rég meghasadt.
    Kosztümöt kosztümre halmozva,
    csupán a nagy alakítás marad.

    Talán ott a sor közepén ül,
    jegy nélkül, a sötétségbe burkolva
    az az egy, ki még sírni tud…
    De már egyre megy, hogy érzed-e amit látsz
    vagy csak átéled, holnap majd rajtad nevetnek
    s a taps rajtad dübörög majd, de nem érted.

    S ahogy lehull majd a bordó brokát,
    elrejti némán az elhullt véred nyomát.
    Felseprik majd szíved darabjait,
    s te csendben mosva arcodat
    elveszted ami lenni akartál: a Valakit.

    Tükrödre vetődik majd szemed,
    végre rádöbbensz majd:
    nem eljátszanod kell,
    hanem meglelned önmagad.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Dsida Jenő: Az emberek

    Az emberek ártatlan pici borjakat
    visznek a vágóhídra.
    Fújtató lokomotívokat csinálnak
    s meghajszolják a gyanútalan őzeket.

    Az emberek kikacagják,
    akik testvérnek nevezik őket,
    drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
    lövészárkokat ásnak.

    Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
    lerombolják a költők márvány-palotáit.

    Az emberek rosszat beszélnek arról,
    akit én szeretek.

    Az emberek kitépték harangozó szívemet
    s felakasztották a falra:
    Róla nézik: hány az óra –
    és kurjantanak, ha megáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat!

    Magad szájába rakd az ételt,
    erőddel ajándékozz minket.
    Magadat gondozd-fürdesd,
    tisztaságoddal ajándékozz minket.

    Amíg magadat nem gyógyítod,
    ne gyógyítsd a társadalmat.
    Amíg magadat meg nem mented,
    ne mentsd meg az emberiséget.

    Ha önmagát javítaná
    száz ember, ezer, millió:
    a mohók hiába futkosnának,
    a zsarnokok zászlóért, fegyverért
    hiába kapkodnának,
    puszta levegőt markolnának:
    a társadalom meggyógyulna,
    az emberiség megmaradna.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Oscar Wilde

    „Ma az emberek tudják mindennek az árát,
    de semminek az értékét.”