https://verskucko.com

Címke: társadalom

  • Ady Endre: A kenyér

    Mit esdve kért a jámbor názáréti,
    Ma száz és száz átkozva, sírva kéri.
    Nem változtunk mi emberek: magunk,
    De, jaj, sokan, nagyon sokan vagyunk,
    Halk sóhajban ezreknek vádja reszket:
    Ma nem egy váll hurcolja a keresztet…

    Szent őrület, felséges, bamba, léha,
    Embernek lelke, életnek babérja,
    Amit lövell gyötrődő ember-elme,
    Embernek lángja, vágya, gerjedelme,
    Mit a tudat, az eszmélés felér:
    Mind testi tűz, mind gerjedés, kenyér!…

    Teremtő tűz, versenyre, síkra késztő
    Vagy megtörő, siránkozó, emésztő…
    Mit esdve kért a jámbor názáréti,
    Ma száz és száz átkozva, sírva kéri…

    Ki bámulója földi szépnek, nagynak,
    Hivője diadalmas akaratnak
    S kenyér-tűztől, teremtő tűztől lángol:
    Hallgassa meg, mit ezrek jaja vádol
    S a lelkét ossza, vágja ketté néha,
    Közös babér az életnek babérja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: A reformkori nők

    A férfinak hazája volt,
    a nőnek otthona,
    a férfié a parlament,
    a nőé a szoba,
    hová a fáradt férfifő
    mint révbe, visszatért,
    hol békét, ártatlan derűt
    és megnyugvást remélt.

    De olvastak az ifjú nők
    és szólt a zongora,
    hömpölygött, mint az áradat,
    reform, romantika,
    és szabadság és szerelem
    úgy összetartozott,
    mint a választott férfival
    szerelmes asszonyok.

    A csitrik függönyök mögül
    lesték Vasvári Pált,
    a Szendrey-lány megszökött,
    lapokban publikált,
    rokonát, Wesselényijét
    imádta Polika,
    és Angliában agitált
    Pulszky Terézia –

    a március felpezsdített
    szűk otthont, tág hazát,
    s a reménység a lelkeket
    mint bor hatotta át.

    Csatába ment a katona
    a nagy eszmék után,
    vele maradt a szerelem,
    hátramaradt a lány –
    dörgés, villámlás: ágyú, kard,
    esőz a honfivér
    – s amelyik nő nem menekül,
    mit is tehetne? Vár.

    Az asszonyé a vakremény,
    a férfié a tett –
    de férfié lesz a remény
    és asszonyé a tett:
    mert leng a fekete-piros,
    a gyász, vér zászlaja,
    Világosnál lement a nap,
    s tán nem kel fel soha –

    veszve szabadság, szerelem,
    és harcos ifjai –
    a tiprott földből a remény
    hogy sarjadhatna ki?

    Ablaknál áll a feleség,
    ajtóban az anya:
    és elesettet, bujdosót
    mind visszavár – haza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Aktuális strófák

    Múltkoriban a Barkóczy
    Nem akart fölállni,
    Azt mondotta a törvényre,
    Hogy az lári-fári.

    Mostan meg egy polgármester
    Nem akart fölállni,
    Hogy zengett a Gotterhalte:
    Császári-királyi!

    Mi is ezen sírnivaló,
    Könnyű kitalálni,
    Ez a magyar politika:
    Elállni, felállni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ez a föld…

    Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
    E föld örökre altatón maraszt,
    E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
    Csak gúny és vád, örökös örököd.

    Itt bújdokoltál hosszú éveken
    Nehéz robotban, messze végeken,
    Tanítva és tanulva éjt, napot,
    Megsüvegelve urat és papot.

    És álmodoztál Párizsról, a vak
    Végvári éjben, őszi ég alatt
    És Pestig sem jutottál el, szegény,
    Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.

    Már itt maradsz e földön, föld alatt.
    Még könnyed és pár versed megmaradt,
    Ha sanda szem rád görbén néz talán,
    Megbékél pár szív a szíved dalán.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: MILYEN IDEGES NAPOK!

    Milyen ideges napok! – a levegő zug-zubog.
    Óriás fürésztelep! – Árad hideg és meleg.
    Hideg szél és meleg nap – sivít, lenget és borzogat.

    Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
    vagy itélő ércet emelne kezében
    az utolsó trombitás:
    jajgat a kedves táj és szinte menekül.
    Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
    millió láb, egy futás.
    Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
    kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
    lángba borult ugatás.

    Minden fut és mégse fut – menekülne, de nem tud.
    Menekül egy hete már – menekül, de helyben áll.
    Csak az a csöpp papírlap – száll el amit a por fölkap.
    Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
    mint riadt szellemek egy halottaskertbe’,
    ha dudál a csontdudás.
    S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
    Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
    milyen égi uszodás?
    Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
    és csupa görcs uszó karunk, az akarat –
    ólomhullám, fulladás…

    Valami nagy mennyei – Klytaemnestra keveri.
    Csöpp királyok elveszünk – mi is hullámok leszünk.
    Nem is hullám, nem hullám – csak nád amit a hullám hány.

    Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
    Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
    Veti a vak áradás!
    Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
    pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
    velünk is a szél csatáz.
    Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
    Soha ennyi sereg – de hol a katonák?
    Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: [MERT SZENNYES LETTEM ÉN IS SZENNYETEKKEL…]

    Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
    amint keresztüljöttem köztetek
    s ki oly bizton indultam büszke reggel
    delemre tévedezve csüggedek,
    mint aki frissen kel föl idegenben
    hogy induljon egy tiszta csucs felé,
    mely hivón villog ablakára szemben;
    estére tán eléri – de elébb
    az utcákon kell átmenni, a sáros
    piacon ahol annyi szem köpi
    s a messze csucsot ellopják a város
    törtető, írigy emeletjei
    leszűkült látköréből mig megállva
    habozni kezd s már szédeleg szegény,
    lökések érik s oly komisz a lárma
    s leülne már a piac közepén
    de mindenünnen szitok veri zúzott
    füle dobját – gyanus mert idegen.

    “Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot”
    riadnak rá vakon és siketen.
    “Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
    Verjétek el mert nem közénk való!
    Áruhelyünket messze keserülje
    az üzletrontó s jövevény csaló!” –
    bolond kufárok! sárosan, sebekkel
    futlak én s megcsufolva szaladok,
    s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
    ugy érzem jaj már testvértek vagyok
    kivert testvértek – de egyszerre házak
    közül szabadba jutva a szabad
    csucs áll előttem! és a régi lázak
    ébrednek s boldog könnyem fölfakad.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: Ablaktalan ház

    Verses riport

    Ez az ablaktalan ház!
    Jövendő ház! álomház!
    Építik Ámerikában.
    Húsz emelet! Harminc emelet!
    Háztömb, házváros, ház-sziget!
    S nem süt be soha a nap.

    De egyforma, bölcs, bőved, kellemes fényt
    szükség szerint és enyhén szűrve kap.
    S újrendszerű fényforrások öntik
    – pótolni az élő napot, a kintit –
    a violántúli sugarakat.

    Száz és száz előnye van!
    Soh’sincs benne léghuzam.
    Építkezésnek is olcsó.
    Puritán, nagy síku falormok
    zárják ki a nedvet és kormot.
    Ott künn az utca egyre halálosabb.
    De bent alpesi lég a folyosókon
    s tengeri pára, s mesterséges ózon
    s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.

    S minek is az utca már?
    Egy ilyen tömb egész vár.
    Megeszi a ház az utcát.
    Liftek, lépcsők, alagsor.
    És tömb a tömbbel összeforr,
    ki se kell menni az ég alá.

    A paraszt gyúrja ott künn még a földet
    kenyérré – de mint megnőtt gyerek
    anyja emlejéről leválik,
    mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
    s vegykonyha táplál a rög helyett.

    Fütyülünk a Földre, mint az Égre.

    Földalatti vasutak
    házból-házba siklanak:
    ki se kell menni a házból.
    Csillagot csak csöveken
    fogunk nézni üvegen,
    vakondokai az Űrnek.

    Az egész Föld egy nagy ház lesz.

    Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott ház!
    Csukott kocsi – mindegy a pálya.
    S visz, mint betonpáncélos léghajó
    s kormányozhatatlan Földgolyó
    céltalan aeroplánja.

    1928

    Forrás: Arcanum

  • Vlagyimir Viszockij: A hegyi visszhang kivégzése

    A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
    a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
    élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
    ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.

    Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
    s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
    segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
    hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.

    Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
    visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
    józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
    száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.

    Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
    taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
    s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
    kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Hallgat az erdő

    Hallgat az erdő,
    csöndje hatalmas;
    mohát kapargat
    benne a szarvas.

    Mohát kapargat,
    kérget reszelget.
    Szimatol, szaglász,
    cimpája reszket:
    ura a két fül
    minden kis nesznek.

    Hallgat az erdő,
    csöndje hatalmas;
    kujtorog benne,
    éhes a farkas.

    Éhes a farkas,
    éhében vesz meg.
    Szimatol, szaglász,
    horpasza reszket:
    ura a két fül
    minden kis nesznek.

    Hallgat az erdő,
    kajtat a farkas;
    kérődzik csendben
    s fülel a szarvas.

    Hopp, most az ordas
    orrát lenyomja,
    s fölkapja menten:
    rálelt a nyomra!

    Szökken a farkas,
    megnyúlik teste,
    szökken, de éppen
    ez lett a veszte.

    Roppan a hó, s a
    száraz ág reccsen,
    ágyúlövésként
    hallszik a csendben.

    Roppan a hó, s a
    száraz ág reccsen,
    s már a szarvas sem
    kérődzik resten:
    ina, mint íjhúr
    feszül és pendül,
    teste megnyúlik:
    futásnak lendül.

    Nyelvét kiöltve
    lohol a farkas,
    messze előtte
    inal a szarvas.

    Zúzmara, porhó
    porzik a fákról,
    menti a szarvast
    csillogó fátyol.

    Horkan a farkas,
    nyüszít és prüszköl,
    nem lát a hulló,
    porzó ezüsttől.

    Nyomot vét. Kábán
    leül a hóba,
    kilóg a nyelve,
    lelóg az orra.

    Hallgat az erdő,
    üvölt a farkas.
    Kérődzik csendben
    s fülel a szarvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: LEHET

    hogy jó egyáltalában nem vagyok,
    csupán tehetségtelen-rossz, vagy gyáva-rossz,
    vagy rest a rosszra, hitetlen a rosszban?
    Végül is
    lehet, hogy mindegy. Hogy csak ennyi számít:
    a bárány meg a rossz farkas
    közös mezőn időzget s nem történik gonosz tett.

    Forrás: Lélektől lélekig