Múltkoriban a Barkóczy
Nem akart fölállni,
Azt mondotta a törvényre,
Hogy az lári-fári.
Mostan meg egy polgármester
Nem akart fölállni,
Hogy zengett a Gotterhalte:
Császári-királyi!
Mi is ezen sírnivaló,
Könnyű kitalálni,
Ez a magyar politika:
Elállni, felállni!
Forrás: Lélektől lélekig
Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
E föld örökre altatón maraszt,
E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
Csak gúny és vád, örökös örököd.
Itt bújdokoltál hosszú éveken
Nehéz robotban, messze végeken,
Tanítva és tanulva éjt, napot,
Megsüvegelve urat és papot.
És álmodoztál Párizsról, a vak
Végvári éjben, őszi ég alatt
És Pestig sem jutottál el, szegény,
Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.
Már itt maradsz e földön, föld alatt.
Még könnyed és pár versed megmaradt,
Ha sanda szem rád görbén néz talán,
Megbékél pár szív a szíved dalán.
Forrás: Szeretem a verseket
Milyen ideges napok! – a levegő zug-zubog.
Óriás fürésztelep! – Árad hideg és meleg.
Hideg szél és meleg nap – sivít, lenget és borzogat.
Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
vagy itélő ércet emelne kezében
az utolsó trombitás:
jajgat a kedves táj és szinte menekül.
Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
millió láb, egy futás.
Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
lángba borult ugatás.
Minden fut és mégse fut – menekülne, de nem tud.
Menekül egy hete már – menekül, de helyben áll.
Csak az a csöpp papírlap – száll el amit a por fölkap.
Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
mint riadt szellemek egy halottaskertbe’,
ha dudál a csontdudás.
S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
milyen égi uszodás?
Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
és csupa görcs uszó karunk, az akarat –
ólomhullám, fulladás…
Valami nagy mennyei – Klytaemnestra keveri.
Csöpp királyok elveszünk – mi is hullámok leszünk.
Nem is hullám, nem hullám – csak nád amit a hullám hány.
Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
Veti a vak áradás!
Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
velünk is a szél csatáz.
Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
Soha ennyi sereg – de hol a katonák?
Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!
Forrás: Arcanum
Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
amint keresztüljöttem köztetek
s ki oly bizton indultam büszke reggel
delemre tévedezve csüggedek,
mint aki frissen kel föl idegenben
hogy induljon egy tiszta csucs felé,
mely hivón villog ablakára szemben;
estére tán eléri – de elébb
az utcákon kell átmenni, a sáros
piacon ahol annyi szem köpi
s a messze csucsot ellopják a város
törtető, írigy emeletjei
leszűkült látköréből mig megállva
habozni kezd s már szédeleg szegény,
lökések érik s oly komisz a lárma
s leülne már a piac közepén
de mindenünnen szitok veri zúzott
füle dobját – gyanus mert idegen.
“Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot”
riadnak rá vakon és siketen.
“Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
Verjétek el mert nem közénk való!
Áruhelyünket messze keserülje
az üzletrontó s jövevény csaló!” –
bolond kufárok! sárosan, sebekkel
futlak én s megcsufolva szaladok,
s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
ugy érzem jaj már testvértek vagyok
kivert testvértek – de egyszerre házak
közül szabadba jutva a szabad
csucs áll előttem! és a régi lázak
ébrednek s boldog könnyem fölfakad.
Forrás: Arcanum
Verses riport
Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház! álomház!
Építik Ámerikában.
Húsz emelet! Harminc emelet!
Háztömb, házváros, ház-sziget!
S nem süt be soha a nap.
De egyforma, bölcs, bőved, kellemes fényt
szükség szerint és enyhén szűrve kap.
S újrendszerű fényforrások öntik
– pótolni az élő napot, a kintit –
a violántúli sugarakat.
Száz és száz előnye van!
Soh’sincs benne léghuzam.
Építkezésnek is olcsó.
Puritán, nagy síku falormok
zárják ki a nedvet és kormot.
Ott künn az utca egyre halálosabb.
De bent alpesi lég a folyosókon
s tengeri pára, s mesterséges ózon
s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.
S minek is az utca már?
Egy ilyen tömb egész vár.
Megeszi a ház az utcát.
Liftek, lépcsők, alagsor.
És tömb a tömbbel összeforr,
ki se kell menni az ég alá.
A paraszt gyúrja ott künn még a földet
kenyérré – de mint megnőtt gyerek
anyja emlejéről leválik,
mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
s vegykonyha táplál a rög helyett.
Fütyülünk a Földre, mint az Égre.
Földalatti vasutak
házból-házba siklanak:
ki se kell menni a házból.
Csillagot csak csöveken
fogunk nézni üvegen,
vakondokai az Űrnek.
Az egész Föld egy nagy ház lesz.
Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott ház!
Csukott kocsi – mindegy a pálya.
S visz, mint betonpáncélos léghajó
s kormányozhatatlan Földgolyó
céltalan aeroplánja.
1928
Forrás: Arcanum
(A magyar Könyv ünnepére.)
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
1929. tavasz
Forrás: Arcanum
Keresőszavak:
A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.
Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.
Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.
Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.
Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!
Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.
Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.
Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.
Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.
Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.
Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Forrás: Lélektől lélekig
hogy jó egyáltalában nem vagyok,
csupán tehetségtelen-rossz, vagy gyáva-rossz,
vagy rest a rosszra, hitetlen a rosszban?
Végül is
lehet, hogy mindegy. Hogy csak ennyi számít:
a bárány meg a rossz farkas
közös mezőn időzget s nem történik gonosz tett.
Forrás: Lélektől lélekig
Diadalív a képzeletem.
Elvonul alatta az Élet.
Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.
Képzeletem Diadalíve,
Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.
És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
Mégis benne és részeként,
Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
Szépen és hatalmasan.
De amikor mindent színről színre látok,
Akkor egyenesből körbe fordul,
Maga körül kezd forogni,
És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
És én vagyok minden ember, ki elvonul,
És minden vonuló jövője én vagyok,
És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
Én vagyok az ív tetején álló szobor,
Ki nézi odalent
Az elvonuló mindenséget.
De a Világmindenség is én vagyok,
Én vagyok az alany és a tárgy,
Én vagyok a Diadalív és az Utca,
Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
Lenézek magamra és nézem fenn magam,
Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
Transzcendens vagyok és hiánytalan,
Megalkotom Istent egy diadalív
Büszke építményében, mely a világot uralja,
Egy diadalívben, mely azoknak épült
Kik megéreznek minden érzést,
És amely minden érzés érzésének állítatott.
Költészet, mely mozgás és lendület,
Szédület és robbanás,
Költészet, mely sebesség és szenzáció,
Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!
Forrás: Lélektől lélekig
