Magam vagyok bogáncsruhámban.
Egykor enyém volt a csillagos ég is,
s mind e világnak
sípomon én muzsikáltam.
Most hangol a Semmi, húrjába kap.
Most barlangomba nem köszönt
be a vendég,
csak szalamandrák tarka népe jő,
és a hold látogat meg
néhanap.
Forrás: Lélektől lélekig
Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.
A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.
Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
Közel vagy. Itt.
Hallom az éjben pillád rebbenéseit.
(Áprily Lajos fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.
Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.
Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.
Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
mert olyan fekete, hideg s üres az árva.
Fordító: Rónay György
Forrás: Lélektől lélekig
Az alvás: híd, amelyen a holnapba
sétálunk át csukott szemmel. Alatta
folyik álmaink hangtalan patakja.
(Ford.: Faludy György)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha megpillantsz hazafele
egy ajtót éppen rádtekint
s egy gyík üvegroncsolta teste
a felforrósult országútra esve
ha mormolva a sövény levele
feléd mutat
én vagyok aki vár reád
Ha suttog nyári délben
az árnyék füledbe
ha a méhek ezüst függönye szemedet
befedte
ha felhősarkain az égbolt kapuja
csikorogva kifordul
én vagyok aki vár reád
Én vetésemet életednek
minden percébe tettem
és már csupán az ismeretlen
ki rajzolja kalitkád rácsait
Szemem nyitva szemem lezárva
a rózsában vagy a búzában
minden dalodban évszakodban
minden éved szögezve át
én ott leszek várok reád.
(Rába György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
figyelj:
mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.
mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert vele mentem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam.
Forrás: Lélektől lélekig
Elrejtem a szívem rózsasziromban
Távol a naptól, kert közepén
Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
Rózsa alá rejtem szívem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnaltájban felriadni
édes, fullasztó örömre
és a kajüt ablakából
elnézni zöld vizet,
vagy fedélzeten, viharban,
puha prémbe burkolódzva,
motor dohogása mellett
nem gondolni semmire.
Mégis, találkozást sejtve
azzal, ki csillagom lett,
sós szelektől, gyöngyös víztől
ifjulni szemlátomást.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
