Kategória: Világlíra

  • Ana Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, viláAna Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, világlíraglíra

  • Vlagyimir Viszockij: Az én Hamletem

    Én csupán elmondom egy kicsit versben,
    nincs is többre felhatalmazásom,
    bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
    izzadtan, reszketve a nászágyon.

    Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
    fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
    Mint vér szerinti utód és királyfi,
    trónra törtem, a sors rendelte ezt.

    Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
    nem buktam el és sohasem vesztettem,
    társaim, mint atyáik a koronát,
    a tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

    Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
    könnyen engedtem a szót a szélnek,
    az összes főúri csemeték
    úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

    Az éjjeliőrök rémei voltunk,
    rút himlőhelyek az idő testén,
    bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
    lovamat kínoztam hetykén.

    Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
    Bélyegével megjelölt a végzet,
    megmámorosodtam a vértek között,
    és tűrtem a sok tanárt és könyvet.

    Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
    lapos pillantások rossz titkait
    el tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
    ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

    Még a fosztozkodást is megtagadtam,
    rendjelet, birtokot, előjogokat,
    megsajnáltam a halott apródot,
    s széttapostam a zöld hajtásokat.

    A vadászat örömét elfeledtem,
    meggyűlöltem paripát, kopót,
    sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
    ostorral vertem agarat, hajtót.

    Lassan garázdálkodás váltotta fel
    a hétköznap kedves játékait,
    éjjelente a folyóban titokban
    mostam le a nappal disznóságait.

    Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
    nem merültem el az intrikákban,
    nem tetszett a kor és benne az ember,
    magamat inkább a könyvekbe ástam.

    Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
    értette azt erőt és a mozgást,
    mire jó a tudomány s a gondolat,
    ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

    A régi barátokat elvesztettem,
    hálóvá lett Ariadné fonala,
    „Lenni vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
    és ez megoldhatatlan probléma.

    Örökké hullámzik a baj tengere,
    mintha kölest szitálnánk hiába,
    de kirostáljuk az olcsó választ a
    nyakatekert, furcsa dilemmára.

    Az ősök szava hívott a halk neszen át,
    mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
    a súlyos gondok fölfelé emeltek,
    testem szárnyai a sír felé húztak.

    Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
    ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
    Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
    a bosszúnak nem tudtam ellenállni.

    Vég előtt a siker – maga a bukás.
    Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
    de én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
    akikkel együtt fekszem a halálban.

    Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
    a dán koronára mindig is köptem,
    szerintük csak a trónért téptem a számat,
    és érte riválisomat megöltem.

    Lázálom és fellángolás hasonlók,
    sunyi halál lesi a születést,
    a fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
    és nem leljük a megfelelő kérdést.

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Alfred Kleinert: Hír

    a napok egyre rövidebbnek tűnnek

    gyűlik a fáradtság

    régóta nem oldok már meg matematikai,
    sem sakkfeladványokat

    egyre inkább az élet lesz számomra feladvány

    nap nap után: a laissez-faire művészetének gyakorlása

    az éjszakák: az át-menet megidézései

    Fordította: Tatár Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Könnycsepp az erdőben

    Fészkéből földre hullt
    a szárnyatlan madárfióka.

    De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult.

    Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.

    Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,

    piciny, tollaska lélek, a magasba.

    Holnap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,

    hófúvás, nap verése – egyszóval az élet…

    Júniusvég. Tücsöklovasság

    topog a fűben. Halovány még a szamóca.

    A földi éjben gombák fészkelődnek.

    Leveleket lapoz az ágak ujja.

    A harmat holdasan ragyog. A békák

    a pókokat ugatják mohapárnán…

    S a légy? Surrogva száll, akár a labda.

    Hová tart? Hol merészen a zenit felé,

    hol meg hajszálrugóként visszapattan.

    Min tépelődik? Hogy – még fészke sincs?

    Hogy – mindig egyedül van? Hogy – csak állva alszik?

    Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek

    teremtményei… Ott valaki jő…

    Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.

    De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte?

    Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezítláb.

    S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?

    Borzadva görnyedett a teste – itt a vég.

    Valaki elejtette őt, de ő maga

    könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik

    könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!…

    Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig

    fejem csóválva ballagtam tovább:

    miért a tűző napra ment? Hiszen a nap halál.

    ***

    Forrás: Lélektől lélekig

    orosz, világlíra

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket,
    olyan gyorsan mennek el,
    cipő marad utánuk meg süket telefon,

    csak ami nem fontos, az cammog, mint a tehén,
    ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
    utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,

    mint a tisztaság, amely legegyszerűbben
    a kétségbeeséstől születik,
    amikor valakire gondolunk nélküle maradván.

    Ne légy nyugodt, hogy van időd,
    mert a bizonyosság bizonytalan,
    elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse,

    úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor,
    mint két szenvedély,
    mely egynél mindig gyengébb,

    oly hamar mennek el,
    mint júliusban elhallgató sárgarigó,

    mint egy esetlen hang,
    vagy egy ügyetlen meghajlás,

    becsukják szemüket, hogy lássanak igazán,
    nagyobb kockázat egyébként megszületni,
    mint meghalni,

    mindig túl keveset és túl későn szeretünk.

    Ne írj róla túl gyakran,
    de írj egyszer s mindenkorra,

    és olyan leszel, mint a delfin szelíd erős.

    Siessünk szeretni az embereket,
    oly gyorsan mennek el,

    és azok meg, akik nem mennek el,
    nem mindig térnek vissza,

    hisz soha nem tudni a szerelemről,
    hogy az első az utolsó,

    vagy hogy az utolsó – első.

    Sajgó Szabolcs fordítása

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: „Szeretlek.”

    S te ennyit: „Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!

    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s „menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.

    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.

    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    „Igen? s hová?”

    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    „Mi lelt, mi lelt, az istenért!”

    „Ó, semmi – mondanád –
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”

    Ó, merre, hol vagy?
    Azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.

    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:

    „Hová?” „Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek,
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.”

    Végh György fordítása

    szerelem, vágyakozás, találkozás

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Loreley

    Jean Sève-nek

    Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
    A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

    Pörbe idézteté s alighogy látta volt
    Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

    A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
    Miféle mágustól ered varázslatod felelj

    Az életet meguntam a szemem átkozott
    Püspök ki belenézett az mind elkárhozott

    A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
    A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

    A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
    Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

    Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
    Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

    Kedvesem itthagyott már elment messzire
    A halált szeretem s nem vágyom semmire

    Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
    Magamra nézek és bele kell halnom érzem

    Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
    Elindult és szívem megfájdult hirtelen

    Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
    Az őrült nőt e három a klastromig kísérje

    Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
    Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

    És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
    Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen

    A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
    Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

    A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
    Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

    A szélbe odafönt kibomló haja szállt
    Loreley Loreley három lovag kiált

    A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
    Szeretőm benne ül meglátott hív magához

    Szívem megédesül lent szeretőm suhan
    Előrehajlik és a Rajnába zuhan

    Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
    A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Guillaume Apollinaire: A cigánylány

    A cigánylány tudta előre
    Kettőnk életét elzárja az éj
    Búcsút mondtunk neki s e mély
    Kút lett a Remény éltetője

    Mint láncon medve táncba kap
    A szerelem két lábra állva
    Tollát veszté a kék madár s a
    Rongy koldusok Avé-jukat

    Tudjuk elkárhozunk de tán-tán
    A szerelemhez visz utunk
    S kéz-kézben arra gondolunk
    Amit megjósolt a cigánylány

    Vas István fordítása

    Forrás: Vers mindenkinek