tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
egy házikót egy tó partján
mit egy erdő árnya véd
(erdőnek kell lennie mindenképp)
és persze legyen egy kedvesem
és élhessünk a madarakkal csendesen
nem kérsz te sokat barátom
csak olyat amit soha senki nem ért még el
még a madarak sem
Fordította: Lajosi Krisztina
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó volt: asztalom üres.
Nem írok. Senki sem keres.
Szobám a csönd megülte.
Azt hittem: nem kell az ima.
Ám ekkor ablakomon a
Fehér Galamb repült be.
Légy-nem-kavarta félhomály.
Csillag szilánkol, szerteszáll.
Csak szentjánosbogárka-
villanytücsök! De nyitva volt
az ablak – behatolhatott!…
S Ő besuhant szobámba.
Nem Ararátról olajág-
hozó, olimposzi sasát
hozzám Zeusz se küldte,
nem angyal, poklokból jövő,
nem postás… Nem előkelő
éttermek drága sültje.
Ismertem Őt. Vörös szemét
Álmomban rám mereszti rég,
karmai – farkaskörmök.
A tintatartómba hajolt,
kacsingatott és grimaszolt…
Én tudtam – Ő a Küldött.
Tudtam, ki Ő. No, rajta hát!
Minek időzni, ha lejárt
időm? Eb, aki bánja!
Nem esdeklek – “Jaj, Istenem!”,
sebészkedjék csak lelkemen
kirurgusok királya.
Sűrű sötétség. Rezeda-
illat! S Ő csőr-szikével a
bordáim szétnyitotta.
Én csak feküdtem. Elhagyott
erőm. Többé már nem tudok
felugrani sikoltva.
S ő szétbogozta szívemet,
kivette élő lelkemet,
s én szóltam hozzá: “Jól van,
ha kell a lelkem, fogja már,
Ön hószín mennyei madár,
én emberfia voltam.
Lélek? Minek is az nekem?
Elsüllyedt már a reggelem
a kerti rőt avarban…”
S Ő (Gamajun!) a lelkemet
elvitte, bár még remegett.
S én egyedül maradtam.
Így lelt a mindennapi nap.
Nem olvasták soraimat.
Mint akire dolog vár:
loholtam, préselt a tömeg,
s éreztem, testek közt csak egy
testforma test vagyok már.
Keringek, föld a nap körül,
magam s magamnak tükörül.
Kospata és toportyán-
fogak. Magamnak bégetek,
s vonítok sziklás táj felett:
magamban – minden órán.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok holt falevél –
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már…
E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szivem,
nincs két szív még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szivem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.
Fordította: Baranyi Ferenc
Forrás: Lélektől lélekig
Les feuilles mortes – Yves Montand
Hulló levelek Vámosi JÁnos előadása, eltérő szöveggel
Te azt mondod: közeleg a fény.
Én azt mondom: a sötét érkezik.
Itt is van már, elterült, hallgasd
miként sustorog bokáid körül.
Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,
hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,
mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe
mielőtt hosszú kampókkal
partra húzzák őket a halászok;
hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,
az eresz nyögve csikordul – s most még jó,
még lábujjra állsz, szájpadlásod –
ha elkiáltod a szót: világosság! – még
visszhangot ver; most még jó, lábad alatt
még ott a talpalatnyi, neked kijáró
köves talaj; de nézd, a sötétség ingája
immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;
megszületett hallgasd, hogyan közeleg
hullám képében hozzánk – még most is jó,
lebegünk sorjában, arccal az égnek,
s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –
tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,
nem is éltünk másként, mint emez
idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –
(habár az is megtörténhetett volna,
hogy az árnyék, a leáldozó arany
s a meleg bíbor küzdelméből
a fény kerül ki győzedelmesen).
Fordította: Lendvay Éva
Forrás: Lélektől lélekig
Gyilkos csatát vív szemem és szívem:
Hogy osszák meg látásod birtokát?
Szívemet képedtől tiltja a szem
S ez vitatja amannak jogát:
Úgy tudja, hogy ő őrzi alakod
(Kristály-szem sose-járta rejtekén),
Míg a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy
Te csak őbenne élsz, szép tünemény.
A pörben ítélni gondolatok
Esküdtszéke, a szív jobbágyai,
Ült össze, s az végre döntést hozott,
Hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,
Eképp: szememé külsőd, azt szeresse,
S szívem joga szíved belső szerelme.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?
Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez?
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.
Fejem fülemmel úgy integet, mint
szárnyaival madárka,
nyakán: féllábon állni,
ereje nincs tovább.
Fekete ember,
feketén fekete,
fekete ember
telepszik mellém az ágyra,
fekete ember
nem hagy aludni éjeken át.
Fekete ember
ujjával ocsmány könyvbe tapadva
fölibém hajlik, akár
halott fölé a pap,
s holmi dőre pimasznak a sorsát
olvassa, varrja nyakamba.
Bánatba, kínba taszítana csak,
feketén fekete,
fekete ember.
„Hallod-e, halld –
mormogja nekem –,
e könyvben sok remek eszmét,
terveket látok.
Ez az ember
oly földön élt, melyen
a legszörnyetegebb nép:
betörők, sarlatánok.
Decemberben náluk
ördögi tiszta a hó,
rokkájuk a hóviharok
vígan fonogatják.
Emberünk, bár kalandor, bohó,
de nemében rangos,
valódi nagyság.
Elegáns ő és
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek,
volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett.
Jó sors – magyarázta –, csak ott van,
hol kéz és elme ügyes.
Balsors űzi mind,
ki szivében szerény, aki félszeg.
Sebaj hát, bármi
sok kínt szerez
hazug tetetése a
csalfa beszédnek.
Jöhet szél, zivatar,
mindennapi fagy,
bármily vereség
fájdalma gyötörjön,
míg kifelé derűs, egyszerű vagy,
művész, ragyogóbb nincs nálad a földön.”
„Te fekete ember,
tovább olvasni ne merd!
Nem vagy lélekbúvár,
hogy bensőmben kotorássz.
Mi közöm botrányos
költőd életéhez?
Kérlek, vidd a könyvet,
szórakoztass vele mást!”
A fekete ember
szemrehányón néz felém,
mintha kék okádás
törne át tekintetén,
s mintha mondaná rám:
betörő
zsivány vagyok,
szemtelen-pimaszul itt
kiraboltam valakit.
……………………….
Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez.
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd, mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.
Fagyos éjszaka.
Keresztútak néma magánya.
Ablakból nézem, a házba
vendég se jön, se barát.
Tele van szórva a síkság
permetegen-puha mésszel.
Vonuló lovasokként
kertembe gyűltek a fák.
Valahol baljós
éji madár zokog egyre.
Falovasok léptének
kopogó zaja csendbe merül.
S ím a fekete ember
cilinderét megemelve,
hanyagon szétnyitva zakóját,
székembe újra leül.
„Hallj ide, halld!” –
hörög és arcomba mered,
folyton, folyvást
közelít elébem. –
Sose láttam csirkefogót,
kinek ily meddőn,
ily ostoba-mód kell
gyötrődnie ébren.
De talán nem is így van!
Hisz holdas az ég.
Mi kellene hát,
mire vársz, te mimóza, te álmatag?
Tán bizony ő jön titokban,
vastag-combu babád,
s zengetni fogod előtte
fülledt, epedő dalu lantodat?
Haj, imádom a mókás
költők seregét!
Körükben mindig hallok
kedvemre való történeteket.
Kamaszlány figyel eképp
vadüstökű szörnyű tanárra;
világról szól az, ám a szavából
sóvár nemi vágya remeg.
Már nem tudom merre, de
volt egy falu,
Kalugában talán, vagy
Rjazany-vidéken,
jámbor paraszti
családban élt ott egy fiu,
lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken…
S lett siheder ifjú,
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek.
Volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett.”
„Fekete ember, te
legaládabb jövevény,
régtől övez téged
zord gyalázatod híre.
Bősz dühömben végül
sétapálcám kapom én,
s vágom egyenest pofádba,
orrod tövibe…”
……………………………
… Kihúnyt a hold.
Hajnal kék fénye dereng.
Ó éj, mi mindent
taposol te el éjszaka?
Cilinderesen állok.
Nincs más idebent,
csak én egyedül…
s a tükör bezuzott fala…
Fodor András fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Zápor zúdul sehová, sehonnan,
herseg, mint zabáló sáskahad.
Mintha óra tiktakolna rajtam,
esőcsepp kopog – a pillanat,
s vernek lankadatlanul a cseppek,
sorsomtól mert így rendeltetett,
talán tölggyé terebélyesednek,
talán testeddé növekszenek.
Erdő reszket átázott ruhában.
Mi voltunk mi, kedves? – verebek.
S nem tudom, e növényi homályban
öltelek-e vagy öleltelek?
Feláldoztam otthont és családot.
Cél ha ez – ne érjem el soha!
Mindegy, eb csahol rá, varjú károg,
kinek a vihar az otthona.
Zápor zúdul egyre sebesebben,
népek zászlótlan, vezértelen.
Törzsek rohamoznak minden cseppben,
és szóródnak széjjel jeltelen.
Hol vagyok? Ki vagyok én? Hová tart
utam, célja – fény vagy éjszaka?
Esőcseppek kavargó hadában
rám találsz-e, kedves, valaha?
Kardom tiszta. Ezrekkel a horda
támadhat rám – nem tántorodok.
Magam vagyok. Kardlapként suhogva
zápor ver, eső zuhog, zuhog.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
