Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű –
És mennyi ilyen harmat-tiszta hang –
És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem,
Ha ezeket nem bánja senki sem:
Mért hallaná meg az én hangomat?
Forrás: Lélektől lélekig
A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasímul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.
Aztán kopogtat. Levelet hoz.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, bánatom, te édes fiatal lány,
ki ittmaradtál vélem egyedül,
leányos bánat – vérszegény és halvány,
légy regemondó szebb idők felül.
A bánat: az leány. Leány: a bánat.
És lány az anyja, az öröm, a csók.
Légy mása most szép és gonosz anyádnak,
ki tégedet – és engem – elhagyott.
Letört apád szeresd. És ülj szegényes,
magányos abroszomhoz bús ebédhez,
s legyen szavad futó anyád szava.
Ártatlan álma bűnös életemnek:
vezess, vezess. És én is majd vezetlek,
mint tiszta lányát egy deres apa.
1910
Forrás: Vers mindenkinek
A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája!
Úgy megsíri, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.
A hegedű bús nótáján
Magyar ember múlat nálán:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szíve majd megszakad.
1856. november
Forrás: Vers mindenkinek
A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
S éreztem: messze-messze ül e lány,
S tudtam: nincsen számomra mosolya…
S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad,
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…
Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…
Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet,
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…
Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött, és én elmerengve néztem.
Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szívemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…
Forrás: Lélektől lélekig
alkonyat, vágy, bánat
Virág fehérlik új, szeles tavaszban,
s a hóember gyanakvón körbenéz:
mily állomás jött fényben és időben?
Valóság ez – vagy álom az egész?
A hó elolvad. Indul a madárdal.
Fel a kékségbe nagy, zöld hinta száll.
A táj szikrázó ékszer és aranyló
barnán meleg a felszántott határ.
Pacsirtahang csillog, felejthetetlen.
A szélben piros kakasszó ragyog,
s a ház körül munkába menekülnek
kis dolgos lelkek, félénk holnapok.
A táj – szikrázó ékszer – gyönyörű lett,
mégis bánat-könnycseppet gyújt a szem.
Fent száll a hinták lengő fényvarázsa.
Árnyék sötétlik lent a szíveken.
Forrás: Lélektől lélekig
A sérelem idővel mulandó –
Emléke az emberben elhamvad,
Az én bánatom, mint örök hó –
Nem olvad, nem olvad.
Nyáron sem olvad – rekkenő
Déli hőségben,
Érzem: velem tart, mint örök kísérő
Az életemben.
Fordította: Viczai Péter
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, Istenem, az emberszívet
Milyen erősnek alkotád:
Mily könnyen el tudjuk viselni
A mások bánatát!
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.
A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.
Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!…
Soványan ülök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.
1928. szeptember 13.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes, lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.
Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
