https://verskucko.com

Címke: bánat

  • Vlagyimir Viszockij: A hegyi visszhang kivégzése

    A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
    a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
    élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
    ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.

    Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
    s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
    segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
    hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.

    Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
    visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
    józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
    száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.

    Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
    taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
    s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
    kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juan Ramón Jiménez: Őszi dallam

    Tiszta kéküveg folyóvíz,
    álom-bűvöletbe zárva,
    édes lankák, szelíd partok,
    zöld rekettyés, ezüstnyárfa.
    Lelke van az alvó völgynek,
    s álombéli sóhajára
    dal zendül fel, és a rétek
    andalító fuvolája.
    Folyó tükrén bűvös álom,
    parti fűzek lankadt ága
    könnyű csókot hint a vízre,
    a víz: kristályüveg tábla.
    Alacsony az égbolt, nyájas,
    oly közel van könnyű fátyla,
    ezüstös párát terítget
    víztükörre, parti fákra.
    Szívem álmodott e tájról,
    ama völgybe vitte álma,
    már elért a kedves partig,
    de az ösvényen megállva
    sírt – egy régi dal csendült fel,
    s szerelmében sírt az árva,
    sírt, egy másik völgyben zengő
    szomorú szív dallamára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Safárik Gabriella: Kék végtelen

    Kerestelek égen és földön – kerestelek magamban
    S jönnek zuhogások esőlábon
    Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt
    Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés
    Vándorolnak víz alatti kék világban
    várakozás jéghegyei
    Ringató figyelemmel nézi a tenger
    a piciny vízcsepp csöppnyi kezét
    Végigsimítja magányos remegését
    Hiszi – van még holnap
    Csak tévedés hangja dobott hurkot
    elzuhanó szónak
    S jönnek-jönnek – potyognak a cseppek
    Menetelnek – mint Anyjához a gyermek
    Már patakokká válnak – patakok csordogálnak
    tenger végtelen keblére
    Téged sírnak az egek
    Téged sír ezer csepp kékje
    Beléd vágynak olvadni
    patakokban folyó tengerkönnyek
    S nem találnak –
    S nem talállak…
    Nem találom a nyomaidat
    a parti homokban többé
    Pedig kőbe véstem minden mozdulatod
    Megyek bele a végtelen kékbe
    Megyek életed tengerébe
    szeretni Téged…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Vigasztalás

    Ne szólj! Ne sírj!
    Az álmok,
    a gondolatok úgyis megmaradnak.
    Nem tartozol senkinek… senkihez.
    Adósa nem vagy másnak,
    csak magadnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Miattatok

    Maradt még bennem valami,
    ami szerethető?
    Vagy lelkemnek jobbik felét
    megette az idő,
    és mára már csak az maradt,
    mi kőkemény, rideg,
    amit az idő sem bolond
    rágatlan enni meg?

    Ha így van, nem büntethetem
    magammal azt, aki
    tűrhetőbb változatomat
    sem könnyen bírta ki,
    egén felhő miért legyen,
    ki nap-féléje volt?
    Tűzben a gyémánt szén leszen,
    akármilyen csiszolt.

    S versekkel tudhatok-e így
    táplálni másokat?
    Kipergett zsákomból – amit
    adnék – a búzamag.
    De esküszöm: miattatok
    megkeresem, ha van
    lelkemnek olyan szeglete,
    mely még árnyéktalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

    A szíved majdnem megszakad,
    szólnál, de szavad elakad,
    szólnál, de görcs és fájdalom
    fuldoklik föl a torkodon,

    oly mélyről, mintha lelkedet,
    a recsegő idegeket
    húzná magával, úgy sajog
    szád felé néma sóhajod.

    S egyszerre oly gyönge leszel,
    hogy szárnyas szédülés ölel,
    fogaid közül valami
    sírás, valami állati

    nyöszörgés kinlódik elő
    s azt hiszed: a következő
    pillanat mindent, ami él,
    elfuj, mint pókhálót a szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Megbeszélések az Istennel

    I. [Hajnali imádság]

    A szűk Könyök uccán hazamegyek,
    most hajnali három óra.
    Istenem, vezess a jóra!

    Békevirágok e szürke kövek
    és béke e hajnali ég.
    Istenem, szeretsz-e még?

    Züllenem, hullanom rendeltetett
    és lehull, aki arravaló.
    Légy velem, Mindenható!

    Hajnali percek szemeznek alá
    s a harang a szívükbe sikolt.
    Istenem, sok bánatom volt!

    Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
    És a nők se szereztek nekem semmi jót.
    Eldobtak, mint az odvas diót.

    Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
    ma sápadt és zord halovány alakom:
    istenem, a szívedbe lakom.

    Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
    csak e hajnali ég, csak e kék…
    Istenem, szeretsz-e,
    istenem, vezetsz-e,
    istenem, megversz-e még?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula: Egyedül

    Magány! Magány, téged szeretlek!
    De csönded mégis fáj nekem,
    Ha úgy magamban elmerengek
    S végig tekintek éltemen,
    Egy szó, mint kő, szivemre nehezül:
    Egyedül, egyedül!

    Azt hallom a zajos teremben:
    Ezek közt senki sem szeret!
    S hallom: nem ért itt senki engem!
    Ha emberek közé megyek,
    Szivem e hangtól sohse menekül:
    Egyedül, egyedül!

    Ott fészkel állandón szivembe’
    Rosz álmival a bús magány,
    S ugy megpanaszlok éjjelente
    S kérdem: nincs hát sehol tanyám?
    És könyre köny lassan szemembe gyül:
    Egyedül! egyedül!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Várakozó

    I

    Hiányod moccanatlan ünnepe ez.

    A nappal áttetszőn fölépül
    az őszi omlás meredélyén,
    átvilágít rajta a nyár,
    átvilágít rajta a tél.

    Különben semmi újság.
    Az üzletek kinyitottak,
    a villamos zümmögve húz a hegynek,
    a fák csontosodnak az utcán.

    Fekszem, fölkelek. Az ablakon
    cigarettám piros csillaga ég.
    A könyvek gerince, a bútorok
    éle határolja magányomat.
    Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.

    II

    Most elmondhatom, most itt az alkalom,
    száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret,
    lököm magamból a szavakat s hallgatom:
    most tudom csak, hogy mennyire szeretlek!

    Mit köréd képzelek buzgón, a világból,
    hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, –
    a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol,
    s mert hiányzol, félek s féltelek.

    Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve,
    a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén,
    nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve,
    konokul az örök életet remélvén! –

    Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet
    csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon
    kinézek, villamos zümmög el, üres lett
    az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Ennek a télnek sose lesz vége

    Árva rigó süvít mélyrepülésben;
    ennek a nagy télnek sose lesz vége!
    Hányadik is? Már a negyvenötödik!
    Ennyitől már minden ember megtörik.

    Mintha egy nagy hűtőszekrény ajtaját
    nyitnák-csuknák: most nyár, most meg jégvilág.
    Ki babrál a zárral, nagyon is gyanús,
    miért lettünk mélyfagyasztott marhahús?

    Utcasarkokon fülelünk farkasszót,
    elsuhanni látunk szánkós eszkimót,
    az orr cseng, s a fül pendül, mint az üveg,
    a fák mélán ránk ejtik hó-terhüket.

    Mit tehetnék, ha már így van, kibírom,
    vacogok, mint a betűk e papíron,
    s hiába hogy jellem vagyok, kiforrott,
    gyerekként törülök csöppenő orrot!

    Forrás: Lélektől lélekig