Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
Dombon, éren, harmatos mezőn.
Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
Így vagyok magam: különbözőn.
Hátamat gyötörte úri kény,
Oldalam remeg, ha víz borít.
Jó, futok, de ménesemmel én –
Zabla és nyereg, jaj, undorít!
Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
Vágta lesz, de semmiképp egál,
Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
Bárha én futok, zsokém zihál.
Sarkantyúja véresen kemény,
És a publikum röhög, vonyít.
Jó, futok, de ménesemmel én –
Zabla és nyereg, jaj, undorít!
Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
Mind előttem ér a célba majd.
Megkeserli még a sarkantyúkat,
Visszalassulok, hiába hajt!…
Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
Futni kék a ménesem füvén,
Zabla és nyereg ott nem szorít!
Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
Ellenségem ő! De mint lökött,
Nem bírom magam lefogni mégsem,
Nem tudok befutni más mögött.
Egy maradt nekem, csak egy poén:
Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
S jót futok, mint ménesen füvén –
Árva nyerge még fel is derít.
Én beértem, ő aligha kullog,
Kátyun és eláztatott mezőn.
Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
Győzni kellett, nem-különbözőn.
Fordította: Marosi Lajos
Forrás: Lélektől lélekig
