Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
Ha filmre vetődnék minden titok,
Minden, mi huszonnégy óra alatt
Egy ember lelkén általkavarog:
A tisztátlanság minden ördöge,
A bűn-csírák, a kárhozat-magok, –
Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
Milyen feketén lángoló szurok.
De akkor látnók csak, mily szép az ember,
S hogy tusakodnak benne angyalok
Az ördögökkel – naplenyugovásig.
Forrás: Lélektől lélekig
Körém szerelmesem bársony-tűzselyem
védőrácsot fon.
S bekerítve életemet, űzve bűnt, bajt, förgeteget,
anyaként őriz engem.
Pedig hasonlott világban
földönfutóvá kell lennem,
jajgó árvává kell lennem.
Ne félts engem, ne rejts engem,
ne félts engem, ne óvj engem.
Számon az ige káromlás,
töprengésem világomlás,
mélységrianás a csendem,
tunyaságom, szelídségem,
rossz batyuként le kell tennem.
Ne félts engem, ne rejts engem,
ne félts engem, ne óvj engem.
Nem ülhetek tehetetlen,
nem hihetek csak a tettben,
s ha éjfélt ütnek az órák,
ordassal kell verekednem.
Győzhet-e a jó a rosszon,
Sátánfajzaton ősjóság,
álarcos, titkos bakóin
mosolyával tündérország?
Ne félts engem, ne rejts engem,
ne félts engem, ne óvj engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Múltam csodás birodalma,
elülsz, mint sors szele,
a falut nyakon ragadta
a város kőkeze.
Rémült, hófödte határon
felcsap a kongó iszonyat.
Jöjj hát, fekete halálom,
már néked adom magamat.
A város, a szörnyű minket
elitélt, mint múlt szemetét.
A mező bánatba dermedt,
nyög póznáktól a vidék.
Ránk ült erezett-kezü ördög,
rokona ez a durva vasút.
Minket nem először döntött
le a földre, veszejtve falut.
A szivemnek, akár a kés most,
állati jogok dala –
a vadász így űzi a farkast,
beszorítva szűk satuba.
A vad megingott… fák komorultak…
Kezek fegyver ravaszán…
Ugrom s kétlábú támadómat
darabokra tépi pofám.
Drága vadállat, üdv tenéked,
küzdesz, míg kés leterít,
hiszen engem is űz, aki téged:
vas-ellenség bekerít.
Miként te, vagyok ugrásra készen,
győztes füttyét fülelem:
bevérzem ellenségem
s magam is halálba vetem.
S ha majd a hóra zuhantam,
mely betemet, eltakar,
bosszúból értem harsan
a túlsó parton a dal.
Erdődi Gábor fordítása
Magányom szétnéz, szól és szava büntet:
– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesen felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban és másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.
Ahová lépek, mégis minden büntet:
letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverzem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.
És így lett mégis, így lesz minden ünnep:
vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
„Senki sem ismeri önmagát, mielőtt próbára nem tétetett.”
Franz Werfel
Forrás: Lélektől lélekig
Soványodnak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.
És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,
de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.
Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.
Forrás: Lélektől lélekig
Sok éve kísért már a Földön
a boldogság szelleme.
Sok évet elvett tőle
a rettegés hercege.
Katonák tapossák
gyenge testét,
minden titkos
gondolatát kilesték.
Vágyait kacagva nevették,
tiszta lelkét semmibe vették.
Várjatok!
Hisz hosszú még az út
a boldogságig.
De a vágy talán elég lesz,
ha el nem vásik, odáig.
Gyengült testünk még
kaphat erőre.
Lehajtott fejek még
nézhetnek előre.
Ökölbe rándult kezek
még simogathatnak.
Könnyes szemek még
mosolyoghatnak.
Ez a bolygó itt
a lábunk alatt.
Ma még csak egy
boldog pillanat.
S ha majd a pillanatok
percekké lesznek,
akkor jut boldogság
a szíveknek.
Forrás: Lélektől lélekig
Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
Dombon, éren, harmatos mezőn.
Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
Így vagyok magam: különbözőn.
Hátamat gyötörte úri kény,
Oldalam remeg, ha víz borít.
Jó, futok, de ménesemmel én –
Zabla és nyereg, jaj, undorít!
Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
Vágta lesz, de semmiképp egál,
Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
Bárha én futok, zsokém zihál.
Sarkantyúja véresen kemény,
És a publikum röhög, vonyít.
Jó, futok, de ménesemmel én –
Zabla és nyereg, jaj, undorít!
Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
Mind előttem ér a célba majd.
Megkeserli még a sarkantyúkat,
Visszalassulok, hiába hajt!…
Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
Futni kék a ménesem füvén,
Zabla és nyereg ott nem szorít!
Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
Ellenségem ő! De mint lökött,
Nem bírom magam lefogni mégsem,
Nem tudok befutni más mögött.
Egy maradt nekem, csak egy poén:
Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
S jót futok, mint ménesen füvén –
Árva nyerge még fel is derít.
Én beértem, ő aligha kullog,
Kátyun és eláztatott mezőn.
Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
Győzni kellett, nem-különbözőn.
Fordította: Marosi Lajos
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy kezem reszketése múlt,
Hegy orma vár!
A félelem mélységbe hullt
Örökre már.
Mi visszatarthat, nincs erő;
Megyek, de fáj.
Szirtfok, mely nem legyőzhető,
Nincs oly határ.
A sok nem járt út egyikén
Majd én megyek.
Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
Rám vár, szeret.
Itt-haltak neve hó alatt
Rejtőzködik.
Végig nem vándorolt utak:
Enyém egyik.
A lejtőn kékben álmodik
Fénylőn a jég.
A gránit nyomok titkait
Vigyázza rég.
Magasba nézve vallatom
Az álmomat;
Ők az igaz – hiszem vakon:
Hó és szavak.
S feledni annyi év után
Se tudtam én:
Kétségeim e szirt fokán
Öltem meg én.
A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
Így suttogott.
Milyen nap is volt az napon?
Ah… szerda volt.
Fordította: Erdélyi Z. János
Forrás: Lélektől lélekig
– Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem bírod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?
– Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én a boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
– Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál vagy katicabogár?
Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.
– Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
– Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.
– De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
– A szorongás csak ott volna szívedben!
– Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
– Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
– Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
– Megmondtam már: vállald a sorsodat!
Forrás: Lélektől lélekig
