Címke: küzdelem

  • Reményik Sándor: A legizgatóbb film

    Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
    Ha filmre vetődnék minden titok,
    Minden, mi huszonnégy óra alatt
    Egy ember lelkén általkavarog:
    A tisztátlanság minden ördöge,
    A bűn-csírák, a kárhozat-magok, –
    Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
    Milyen feketén lángoló szurok.
    De akkor látnók csak, mily szép az ember,
    S hogy tusakodnak benne angyalok
    Az ördögökkel – naplenyugovásig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Grandpierre K. Endre: Magyar mesehősök

    Körém szerelmesem bársony-tűzselyem
    védőrácsot fon.
    S bekerítve életemet, űzve bűnt, bajt, förgeteget,
    anyaként őriz engem.
    Pedig hasonlott világban
    földönfutóvá kell lennem,
    jajgó árvává kell lennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Számon az ige káromlás,
    töprengésem világomlás,
    mélységrianás a csendem,
    tunyaságom, szelídségem,
    rossz batyuként le kell tennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Nem ülhetek tehetetlen,
    nem hihetek csak a tettben,
    s ha éjfélt ütnek az órák,
    ordassal kell verekednem.

    Győzhet-e a jó a rosszon,
    Sátánfajzaton ősjóság,
    álarcos, titkos bakóin
    mosolyával tündérország?

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Misztrál: Magyar mesehősök (2006.)

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

    – Ahová én belépek, legyen ünnep,
    térdeljen porba, ki hozzám beszél,
    jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
    örüljön, ki ellenségem lehet,
    szivemben vad gőg a szeretet is,
    örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
    nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
    lesen felebarátom feleségét,
    esti szeretőm délre feledem,
    vagyok magamban és másban hontalan,
    mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
    old fel boromban a gazdag jövő
    és mindig győztes, mindig sérthetetlen
    megmaradok magamnak, érthetetlen
    magasság, melynek némasága ünnep.

    Ahová lépek, mégis minden büntet:

    letérdelek a köszönők elé,
    aranypénzként őrzöm más jó szavát,
    ellenségemet fölfegyverzem,
    büszkeségem gyámoltalan bilincs,
    koldusok közé viszem ágyamat,
    menekülök a szúnyogok elől
    és mindenkit magamban hurcolok,
    semmit se tudok, fuldokolva szívom
    a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
    elhúzódom a mulatók közűl
    s némán esengek vissza a világba
    és magamnak is mindig érthetetlen,
    sohse leszek már többé sérthetetlen,
    mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

    És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

    vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
    s én boldogan botladozom tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Senki sem ismeri önmagát, mielőtt próbára nem tétetett.”

    Franz Werfel

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: És úgy éltem

    Soványodnak a csillagok testemben,
    a fényesség lehamvadt rólam,
    csontig-meztelen, fagyokra estem,
    s elmerültem, didergő kő, a tóban.

    És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
    mint a halálról lemetszett.
    Négyágú-kés járt bordáim alatt,
    emberpróbáló kín növesztett,

    de kibírtam. Nem volt könyörület.
    Gyémánt karcolta agyam, a világ,
    s az emberek szemébe üvegezett.

    Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
    pilláik között ömlik rajtam át
    fényességük, a lelkiismeret.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Boldogság

    Sok éve kísért már a Földön
    a boldogság szelleme.
    Sok évet elvett tőle
    a rettegés hercege.
    Katonák tapossák
    gyenge testét,
    minden titkos
    gondolatát kilesték.
    Vágyait kacagva nevették,
    tiszta lelkét semmibe vették.
    Várjatok!
    Hisz hosszú még az út
    a boldogságig.
    De a vágy talán elég lesz,
    ha el nem vásik, odáig.
    Gyengült testünk még
    kaphat erőre.
    Lehajtott fejek még
    nézhetnek előre.
    Ökölbe rándult kezek
    még simogathatnak.
    Könnyes szemek még
    mosolyoghatnak.
    Ez a bolygó itt
    a lábunk alatt.
    Ma még csak egy
    boldog pillanat.
    S ha majd a pillanatok
    percekké lesznek,
    akkor jut boldogság
    a szíveknek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Inohogyec, avagy a máshogy-mén dala

    Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
    Dombon, éren, harmatos mezőn.
    Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
    Így vagyok magam: különbözőn.

    Hátamat gyötörte úri kény,
    Oldalam remeg, ha víz borít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
    Vágta lesz, de semmiképp egál,
    Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
    Bárha én futok, zsokém zihál.

    Sarkantyúja véresen kemény,
    És a publikum röhög, vonyít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
    Mind előttem ér a célba majd.
    Megkeserli még a sarkantyúkat,
    Visszalassulok, hiába hajt!…

    Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
    Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
    Futni kék a ménesem füvén,
    Zabla és nyereg ott nem szorít!

    Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
    Ellenségem ő! De mint lökött,
    Nem bírom magam lefogni mégsem,
    Nem tudok befutni más mögött.

    Egy maradt nekem, csak egy poén:
    Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
    S jót futok, mint ménesen füvén –
    Árva nyerge még fel is derít.

    Én beértem, ő aligha kullog,
    Kátyun és eláztatott mezőn.
    Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
    Győzni kellett, nem-különbözőn.

    Fordította: Marosi Lajos

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.
    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.

    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig nem vándorolt utak:
    Enyém egyik.

    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz – hiszem vakon:
    Hó és szavak.

    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.
    A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah… szerda volt.

    Fordította: Erdélyi Z. János

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ardsuna és Siva

    – Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
    hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
    és hogy a harcot nem bírod tovább?
    Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
    Mégis esztelen álmokba menekszel,
    idillt akarsz, henye elégiát?

    – Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
    megtettem én már, amit megtehettem,
    talán többet is, bár keservesen,
    és ha én a boldog idillre vágyom,
    azért vágyom rá, mert e vad világon
    csak benne nem volt részem sohasem.

    – Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
    Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
    S ha fű volnál vagy katicabogár?
    Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
    és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
    lesz szelídebb a rettentő szabály.

    – Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
    volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
    és ha bogár, szárnyam megmentene.
    – Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
    a mindenség két fele falja egymást
    és az idill szörnyekkel van tele.

    – De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
    – A szorongás csak ott volna szívedben!
    – Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
    – Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
    – Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
    – Megmondtam már: vállald a sorsodat!

    Forrás: Lélektől lélekig