Címke: küzdelem

  • Garai Gábor: Elátkozottan

    Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
    tartjuk a remény boltíveit,
    állunk csontfehéren elátkozottan,
    míg a törvény rajtunk be nem telik.

    Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
    tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
    de fájdalmakon és rágalmakon túl
    tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.

    Neved az álmatlan tengerre írom,
    már fodraid közt leng a szürkület,
    virrassz velem, örökös éber áram,
    sötétedik – meghalok nélküled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: Árva fecske

    Hó borította hegycsúcsok között,
    Hol fenyők ágán hintázik a Tél,
    Árva fecske zihálva röpködött,
    Tollruháját tépázta a szél.

    Mondanák sokan: „Ostoba madár!
    Zord szirtek között ugyan mit keres?
    Puha fészket, társat úgysem talál,
    Csak a halál házán lesz néki eresz!”

    Száll a fecske egyre magasabbra,
    Sebzi szárnyát az éles sziklaperem,
    Sírós már egykor csicsergő hangja,
    Vörös vér csorog a mély sebeken.

    Hegytetején áll a Nap, bíbor a fénye,
    Gyászszalag fölötte a vékony felhő,
    „Ki magányba fut, s elfogy reménye,
    Az élet ül sírjához, hangja lesz kesergő!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Légy csak magad…

    Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
    a végtelenbe lökve – járj magad.
    Az ember a tömeg zajába elvész,
    de a magány habtengerén szabad.

    Légy csak magad te, a magány igazság,
    szakítsd el az álság ruházatát,
    az ember itt magába vívja harcát,
    nem jön segítni őt hazug barát.

    Légy csak magad, a harc, s veszély között.
    Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
    ki fuldokolva csap le a habokra.

    S egy óceánnal száll ki zordonul
    s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
    mert rája mégis egy tenger borul!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Herceg Anita Mária: Álarcosan

    Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
    Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
    Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
    De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
    Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
    Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
    S én lent vergődöm és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
    De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
    Váró révem, virágos menedékem,
    Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli út

    Erdőszél. Porhó indult virradóra.
    Zizegve száll, mint a futóhomok.
    Friss fátylakat borít a régi hóra.
    Erre valaki járt már. Friss nyomok.

    Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel –
    vagy egymással? Sok a tiprás jele.
    Itt a halál vitt valakit az éjjel.
    Nem akart menni, birkózott vele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kelj fel és járj

    Íme – most másodízben élem át
    Az első ingadozó, tétova,
    Bizonytalan léptek gyerekkorát.

    Akkor Apám állt a hátam megett,
    S csalogatott tárt karokkal Anyám:
    Hol távolodott, hol közeledett.

    Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
    Fekszik fejemben emléktelenül,
    Fekszik hamu és hó alatt a múlt.

    Két “testvér” fogja most a karomat –
    És néha elengednek kedvesen:
    Lássuk, a lábadozó hogy halad.

    Vigyázva védik lépteimet ők – –
    És szánakozón néznek ide be
    Elérhetetlen erdélyi Tetők.

    Imbolygok át a kórházi szobán,
    Az élet delelőjén messze túl –
    Imbolygok, mint az élet hajnalán.

    De érzem, ahol magyar csak lakik,
    Figyelik léptem szerető szemek,
    S vágyva várnak még tőlem valamit.
    A magyar Akarat járni tanít.
    Olyankor rogyó lábam megfeszül:
    Azértis, rajta, új iramra fel!
    Mélyből – a magasságba – egyedül.

    Nem, nem egyedül, szíveken is túl
    Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
    Most többé ne sírj és ne lamentálj,
    Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
    Aztán hajítsd magadtól messzire:
    Kelj fel és járj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fövényi Sándor – Útra készen

    acélsarkantyús az ég,
    sok csillag ragyog,
    szépek, mégis azt súgják meghalok,
    mintha nem hallanám őket úgy teszek,
    mögöttem széltől berregnek száraz falevelek.

    tudom hozzám szólnak ők is,
    a parti fűz, a hosszú combú kőris,
    lehet a menni kellenéről beszélnek,
    gyökér szakadtan ők már útra készek.

    de én maradok magyarok,
    még végig kell járnom e tájat,
    míg a szemem bele nem fárad,
    egy megrakott kályhát kéne’ találnom,
    mellé kuporodni ha nagyon fázom.

    kellene ágy meleg asszonyi öllel,
    az igazért harcolni szájjal ököllel,
    mert miénk a föld melyen lépünk,
    elég volt, ne kopjon tovább térdünk.

    kiabálj, üvölts ha nem értik,
    fáj nagyon, egyszer tán megkérdik,
    mond azt elhagyott minket az Isten,
    a két kezünkön kívül semmink sincsen.

    csak tengünk lengünk e darabnyi hazában,
    és fogunk csikordul mint öreg kulcs a zárban,
    ám ha menni kell menjünk emelt fővel,
    az angyalok majd lefednek felhő lepedővel.

    én azért megsiratom ezt a rohadt világot,
    pedig gyönyörű szívemre sok mély sebet vágott,
    Anyám varrta össze őket csendes szavakkal,
    hogy az életről vitázzak a sanda csillagokkal

    Forrás: Gondolat Kulturális Magazin

  • Farkas István: Küzdelem

    Az út menti bokrok között botladozom,
    tövisek karcolják a bőröm,
    összeszorított fogam közt véres könnyeim
    íze égeti szikkadt nyelvem.
    Tüdőm sípol, büdös levegőt szív,
    szemem nem látja a napfényt,
    eső nem mossa arcom.

    Ajándékot követeltem tőled,
    s nem akartam, amit kaptam.
    Jónásként elbujdostam,
    de nem hajóra szálltam, s most
    nem jön a cethal, mely lenyel,
    majd végül partra köp.
    Csak vánszorgok itt
    valahol az út mellett.

    Tudom, hogy most is figyelsz rám,
    és megveted bolond büszkeségem,
    amely bajba sodort engem,
    de hidd el, megbánás és
    alázat is van bennem.

    És hiszem, hogy egyszer az én sóhajom
    hívja a földre az angyalokat,
    hiszem, hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat,
    hiszem, hogy egyetlen leheletem vihart támaszt,
    és szemem kék színű lesz az ég,
    melyen át megláthatlak végre,
    s akkor megmutatod nekem az utat.

    Mutasd, Uram, oltárod, hadd tegyem rá a szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: A pásztorbot tekervényei I–III

    I

    Mert a szerelem olyan, mint a megduzzadt hegyi patak.
    Sietve lefelé iramlik, őrálló sziklának ütközik, kortalan
    erői hiányt vagy láthatatlan szépségeket szimatolva
    új medreket vájnak, mígnem lecsendesedve,

    pajtaillatú mezőket s pásztorszellős legelőket fedez fel.
    Fejemet a jégbordás földre szorítom, hallom, hogy jössz,
    azt mondják, néhány perce távoztál el. Ma este
    fürkészve jár körbe a fogyó Hold. A téli táj mögött

    egy másik táj. Szerelemről már nem is beszélünk,
    bár verseimbe visszatérsz. Mikor már úgy gondolod,
    hogy távol vagyok, én mindig ott leszek melletted,
    tűzbe-merülten, melyet testembe szívtam egészen.

    Összegyűjtöm parázs elemeit – egy eljövendő időnek.


    II

    Ahhoz, hogy megtaláld a pásztortűz békességét, nem kell-e
    előtte eltévedned és megismerned a félelmet? És ahhoz,
    hogy boldog légy, nem kell-e előtte szenvedned, elmerülnöd
    a véraláfutásos éjben, a sakálvonításban? A boldogság

    sohasem a boldogság üldözése ordas szőrű vadlovakon.
    A boldogság adományként adatik meg a harc, a nyomorúság,
    a kitartás után. Erre meg így szóltál, miközben a liget
    levélszőnyegén mókusok tettek fogadalmi esküt: az a dolog

    nem hiányzik, ami nem történt meg, amit az ember még nem
    tapasztalt meg. Ennyi volt hát, gondoltam. Az elképzelt képek
    elmosódtak bennünk, bár értjük, hogy az ásványi nedvek
    a magok burkait támadják, eggyé válunk a beszélő másikkal,

    és mégis oly nehezen hajlunk a jövő virágzati ernyője alá.


    III

    És így szóltam: magányos pásztor, fújjad, fújjad csak
    fűzfafurulyádat! Emlékeid tarisznyádban, vándorsólymod
    válladon, indulj el az olthatatlan csapások iramán,
    nézd, a malomkövek kisajtolták immár a titkok olaját.

    Nyugtalan szív, az idő előrehaladt, kövesd a pillangók
    útját az aranybarázdákban, és tilinkózzál, pásztor,
    mert már megértetted, hogy a megérkezés akadályokon
    és erőfeszítéseken át érhető el, olyan ez, mint a költők

    harca a himnusszal, s keresd meg azt az ismeretlen
    angyalt, akiről már évek óta sejted, hogy a közeledben él,
    a szívedben, a karámodban, a pusztádon, ezt az angyalt
    meg kell találnod, mert ő az, aki boldog emberré tehet

    téged, amikor a görbe utakat kiegyenesíti a szívedben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bodnár Éva: Biztatás

    Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
    nem lehet.
    Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
    esélyeket,
    Buta döntés: ne tedd!

    Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
    hogyha kell,
    Ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
    a sorsnak…
    Vigyázz, mit miért teszel!

    Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
    ostoba.
    Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
    mosolya.
    Emberként élj, emberként harcolj!
    Úgy, ahogy megálmodtad egykor.

    Forrás: Lélektől lélekig