Címke: küzdelem

  • Áprily Lajos: A torna végén

    Reményik Sándornak

    Ki bajvívóhelyt nem tapostam
    és nem kerestem glóriát,
    harcos lovaggá ütne mostan
    regényes allegóriád.

    De félek: ritkán lát a korlát,
    új udvaroktól irtozom.
    Pedig megszoktam rég a tornát:
    saját magammal birkozom.

    A torna végét egyre várnám,
    de dárdámban nincs irgalom,
    mert villogó öngúny a dárdám
    s vas-ellenzőm: a fájdalom.

    S amíg a vért a harcot állja,
    maradjak névtelen lovag,
    sisakom kék acélhomálya
    hadd árnyékolja arcomat.

    Amíg a döntő pillanatban
    majd hátracsuklom szótlanul,
    s akkor a rostély visszacsattan,
    s akkor a dárda földre hull.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Zöld napsütés hintált…)

    Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,
    meztelenül, vigan, nagy messzi beusztam biz én,
    a fényes ég, a csipke viz pólyája testemen,
    bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.

    Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
    a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
    Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,
    kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.

    A hátam mögött szüntelen valami orditott.
    Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok
    csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
    elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.

    Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott,
    hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Madách Imre: Az ember tragédiája – részlet

    143 éve, 1883. szeptember 21-én tartották meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban.

    Részlet:

    AZ ÚR

    Karod erős – szíved emelkedett:
    Végetlen a tér, mely munkára hív,
    S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
    Szünetlenül, mely visszaint s emel,
    Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
    Zajában elnémul ez égi szó,
    E gyönge nő tisztább lelkülete,
    Az érdekek mocskától távolabb,
    Meghallja azt, és szívérén keresztül
    Költészetté fog és dallá szűrődni.
    E két eszközzel álland oldalodnál,
    Balsors s szerencse közt mindegyaránt,
    Vigasztaló, mosolygó géniusz. –
    Te, Lucifer meg, egy gyűrű te is
    Mindenségemben – működjél tovább:
    Hideg tudásod, dőre tagadásod
    Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
    S eltántorítja bár – az mit se tesz –
    Egy percre az embert, majd visszatér.
    De bűnhődésed végtelen leend
    Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
    Szép és nemesnek új csírája lesz. –

    ANGYALOK KARA

    Szabadon bűn és erény közt
    Választhatni, mily nagy eszme,
    S tudni mégis, hogy felettünk
    Pajzsul áll Isten kegyelme.
    Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
    A tömeg hálátlan is lesz,
    Mert ne azt tekintse célul,
    Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
    Szégyenelve tenni másképp;
    És e szégyen öntudatja
    A hitványat földre szegzi,
    A dicsőet felragadja, –
    Ámde utad felségében
    Ne vakítson el a képzet,
    Hogy, amit tész, azt az Isten
    Dicsőségére te végzed,
    És ő éppen rád szorulna,
    Mint végzése eszközére:
    Sőt te nyertél tőle díszt, ha
    Engedi, hogy tégy helyette. –

    ÉVA

    Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

    ÁDÁM

    Gyanítom én is, és fogom követni.
    Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! –

    AZ ÚR

    Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A legizgatóbb film

    Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
    Ha filmre vetődnék minden titok,
    Minden, mi huszonnégy óra alatt
    Egy ember lelkén általkavarog:
    A tisztátlanság minden ördöge,
    A bűn-csírák, a kárhozat-magok, –
    Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
    Milyen feketén lángoló szurok.
    De akkor látnók csak, mily szép az ember,
    S hogy tusakodnak benne angyalok
    Az ördögökkel – naplenyugovásig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Grandpierre K. Endre: Magyar mesehősök

    Körém szerelmesem bársony-tűzselyem
    védőrácsot fon.
    S bekerítve életemet, űzve bűnt, bajt, förgeteget,
    anyaként őriz engem.
    Pedig hasonlott világban
    földönfutóvá kell lennem,
    jajgó árvává kell lennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Számon az ige káromlás,
    töprengésem világomlás,
    mélységrianás a csendem,
    tunyaságom, szelídségem,
    rossz batyuként le kell tennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Nem ülhetek tehetetlen,
    nem hihetek csak a tettben,
    s ha éjfélt ütnek az órák,
    ordassal kell verekednem.

    Győzhet-e a jó a rosszon,
    Sátánfajzaton ősjóság,
    álarcos, titkos bakóin
    mosolyával tündérország?

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Misztrál: Magyar mesehősök (2006.)

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

    Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

    – Ahová én belépek, legyen ünnep,
    térdeljen porba, ki hozzám beszél,
    jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
    örüljön, ki ellenségem lehet,
    szivemben vad gőg a szeretet is,
    örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
    nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
    lesen felebarátom feleségét,
    esti szeretőm délre feledem,
    vagyok magamban és másban hontalan,
    mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
    old fel boromban a gazdag jövő
    és mindig győztes, mindig sérthetetlen
    megmaradok magamnak, érthetetlen
    magasság, melynek némasága ünnep.

    Ahová lépek, mégis minden büntet:

    letérdelek a köszönők elé,
    aranypénzként őrzöm más jó szavát,
    ellenségemet fölfegyverzem,
    büszkeségem gyámoltalan bilincs,
    koldusok közé viszem ágyamat,
    menekülök a szúnyogok elől
    és mindenkit magamban hurcolok,
    semmit se tudok, fuldokolva szívom
    a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
    elhúzódom a mulatók közűl
    s némán esengek vissza a világba
    és magamnak is mindig érthetetlen,
    sohse leszek már többé sérthetetlen,
    mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

    És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

    vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
    s én boldogan botladozom tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Senki sem ismeri önmagát, mielőtt próbára nem tétetett.”

    Franz Werfel

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: És úgy éltem

    Soványodnak a csillagok testemben,
    a fényesség lehamvadt rólam,
    csontig-meztelen, fagyokra estem,
    s elmerültem, didergő kő, a tóban.

    És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
    mint a halálról lemetszett.
    Négyágú-kés járt bordáim alatt,
    emberpróbáló kín növesztett,

    de kibírtam. Nem volt könyörület.
    Gyémánt karcolta agyam, a világ,
    s az emberek szemébe üvegezett.

    Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
    pilláik között ömlik rajtam át
    fényességük, a lelkiismeret.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Boldogság

    Sok éve kísért már a Földön
    a boldogság szelleme.
    Sok évet elvett tőle
    a rettegés hercege.
    Katonák tapossák
    gyenge testét,
    minden titkos
    gondolatát kilesték.
    Vágyait kacagva nevették,
    tiszta lelkét semmibe vették.
    Várjatok!
    Hisz hosszú még az út
    a boldogságig.
    De a vágy talán elég lesz,
    ha el nem vásik, odáig.
    Gyengült testünk még
    kaphat erőre.
    Lehajtott fejek még
    nézhetnek előre.
    Ökölbe rándult kezek
    még simogathatnak.
    Könnyes szemek még
    mosolyoghatnak.
    Ez a bolygó itt
    a lábunk alatt.
    Ma még csak egy
    boldog pillanat.
    S ha majd a pillanatok
    percekké lesznek,
    akkor jut boldogság
    a szíveknek.

    Forrás: Lélektől lélekig