Címke: küzdelem

  • Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

    Mikor úgy érzem nincs tovább,
    utolsót lobbant már a láng,
    egy furcsa árnyék hívogat,
    hiába minden áldozat…,
    valaki mindig visszahív…

    Valaki mindig visszahív,
    mikor zokogva fáj a szív,
    mikor a kétség és tudás
    egymásra ront, s a pusztulás
    szegény, bolond fejemre száll…

    Szegény bolond fejemre száll
    a sűrű éj s a rút halál,
    és megfogják a vállamat,
    már csak egy végső pillanat,
    de mindig van egy fénysugár…

    …de mindig van egy fénysugár,
    vagy egy parányi fénybogár,
    mely megmutatja mennyit ér
    az élet, s újra jót ígér,
    mikor úgy érzem, nincs tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: IRÁS KÖZBEN

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
    e forduló világ és az ordas emberek.
    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
    Igaz, jó szerteütni néha, de békében
    élni is szép lenne már s írni példaképen.
    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Kemény parancsolat

    Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
    Mint fényben és illatban megillanó madárka.
    Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
    S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.

    Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
    Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
    Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
    Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.

    Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
    Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
    Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
    És verje újra ujjad a királyok dalát.

    Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
    Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
    És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
    S inaid vígan ropják az áldozati táncot.

    Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
    Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
    De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
    Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!

    Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
    Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
    Virágszemeivel szemed közé vakít.
    Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.

    E lánccal vonna még az elhagyott világ:
    A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
    A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
    S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;

    A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
    Amik elől lezártad a pilláid korán,
    És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
    Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.

    De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
    És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
    És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
    Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.

    Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
    A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
    És illanjon az illat: virág légy, akarom,
    De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.

    Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
    És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
    Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
    Mert királynak születtél s királyok mesterének.

    Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
    Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
    Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
    És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.

    És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
    És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
    Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
    “A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czóbel Minka: A sors

    Pihenni? – nem, még nem lehet.
    Ne álmodjék ki él, tehet!
    Az élet fájó küzdelem,
    A végperczé a győzelem.

    A végperczé, mely már talán
    Ott van a holnap hajnalán,
    Vagy távol évek végén áll,
    Bizonytalan – biztos halál?

    A czél homályos, szűk az út,
    Verejték, könnyü összefut.
    Virág, ha nyilva lát napot,
    Verejték, s könnyü áztatott.

    A fűre önti harmatát,
    Lábunk alatt a föld porát
    Áztatja, véle egyesül,
    Por lent, verejték s könny felül.

    A sors ragad, tovább, tovább,
    Megállás nincs – előre hát!
    Előre hát e tengeren,
    Melyen csak bánat s kín terem.

    Az élet kín és fájdalom,
    Nincs más öröm, csak nyugalom,
    Nyugalmas csöndes, szép halál,
    Még nem – előttem élet áll!

    Szívem harczolni, tűrni kész,
    Mégis remegve visszanéz,
    Hogy elmaradt a végremény
    Gyermekkorom derült egén.

    Letűntek a derült napok,
    Mi voltam – többé nem vagyok.
    És a jövő? mit tartogat
    Titokzatos homály alatt?

    Küzdelmet, harczot, életet.
    Megyek jövő, megyek veled!
    Fájó gyönyört, bizalmat ád:
    Megállni bátran a csatát.

    Megállni, bár a vég közel,
    Nem biztat semmi égi jel,
    A nagy jövőnek éjjelén,
    Nincs egy sugár, nincs egy remény.

    Csak érzemény, csak gondolat,
    A lelkesülés elragad,
    Hő lelkesülés, égi jel –
    Megyek a merre menni kell!

    Nem kérdem én: mi lesz a vég?
    Harczolni kell, ez már elég.
    Szívem harczolni, tűrni kész,
    Emelj, vezérelj égi kéz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: SZÖGEK

    Szögeket verünk be.
    Szögeket, mindenféle anyagba,
    szögeket, más anyagokon át:
    rögzítendő a tarthatatlant.
    Lárma, seb és forgács terem,
    míg tákoljuk sufnipiramisainkat,
    verve a szögbe is szöget,
    verítékben, vérben, vesztesen,
    verve, veretve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Robinsonáda

    „…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”

    Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
    ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
    az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
    bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

    Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
    úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
    Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
    míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

    Robinson se lehetett jobban árva,
    mint kosár alján az elvetélt gondolat.
    Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
    pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Egyirányú

    Nem a halál, nem a végállomás,
    mi oda vezet, az lehet nehéz.
    Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
    cseppenként tölt el a felismerés:
    az élők közé nincsen visszaút,
    mint testemben a sejtek, szétrohadt,
    vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
    egyhelyben állni sem tudok sokat.

    Először a színek fakulnak el,
    mint mikor túl korán sötétedik,
    aztán a kontúrok, végül a hang,
    az érintés tart csak ki reggelig.
    Ha van reggel, ha van feltámadás,
    testnek, léleknek hogyha van,
    talán megéri méltón menni el.
    Még nem ordítok. Még tartom magam.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Övön alul

    A szorítóban
    övön alul ütött a másik.
    Tíz másodperc – csak ennyi
    maradt a föltámadásig.

    Hát megkóstoltam a halált.
    Tisztességtelen volt a harc.
    Mert ott sosem akarhatod,
    amit akarsz.

    Énnekem nem kell jutalom
    (nem mintha kapnék valahol) –:
    csak annyi, hogy fölmentsetek
    a MÁSOK bűnei alól.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Garai Gábor: Elátkozottan

    Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
    tartjuk a remény boltíveit,
    állunk csontfehéren elátkozottan,
    míg a törvény rajtunk be nem telik.

    Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
    tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
    de fájdalmakon és rágalmakon túl
    tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.

    Neved az álmatlan tengerre írom,
    már fodraid közt leng a szürkület,
    virrassz velem, örökös éber áram,
    sötétedik – meghalok nélküled.

    Forrás: Lélektől lélekig