Lovaim mindig visszatérnek,
Nem tűrnek kötőféket, ostort.
Keserű füveket legelnek,
Tenyérből cukrot egy se kóstolt.
Visszatérnek, mert ők neveltek.
Nem rabnak… gyengének. Szabadnak!
S ha arcom kezembe temetem,
Tudom sokáig úgyse hagynak!
Eljönnek értem… testvérükért,
Hogy összerezzen az éjszaka,
Ha meghallja a nagy dobogást,
Amikor indulunk haza!
Felhők foszlott hátán taposva
(Parazsat viszünk eleségül)
Belerúgunk a csillagokba,
Úgy… hogy a Föld is beleszédül.
Forrás: Lélektől lélekig
Szavam csillagfegyelmű ének,
engem a szabadság igazgat,
így vagyok én a legszegényebb,
gazdagnak is így vagyok gazdag.
Repűlőre, hajóra szállnék,
bejárni birtokom, a Földet,
tudom, hogy zöld a fű, a táj szép,
de van vidék, ahol a fű zöldebb.
Engem a szabadság igazgat,
szavam csillagfegyelmű ének,
gazdagnak is így vagyok gazdag,
s így vagyok én a legszegényebb.
Forrás: Lélektől lélekig
Vágyakozom az adakozásra,
a jóságra és az örökkévalóságra –
a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
Vágyakozom a virágágyak virító színére,
az esőre, melyet a szél loccsant rám,
a micisapkás zsokéra, ki elmondja, hogyan él,
hogy mindig elkölti, amije van.
Vágyakozom a vágtató „Hold-Szekérre”,
a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
A körbe keringő, sugaras nappalokra,
melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
mikor az ember csendes és engedelmes.
Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
a mérges, hegyi fák társaságára,
a babrálgató, a meleg hasú szél közelségére,
a vigasztaló és a haragos szélre!
Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
ahol pókok tanyáznak,
a táltos ló emberre tekintő szemére!
Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!
Forrás: Lélektől lélekig
Ma jó volna kicsit messze menni,
– nem örökre, elég egy kiskabát –,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.
Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, hogy pár napra vele megyek.
Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze – ha hazakísér.
Forrás: Lélektől lélekig
Künn a pusztán születtem én,
Kiskunsági bojtárlegény.
A síkság az én országom,
Más országba nem is vágyom.
Itt született az apám is,
A hetedik nagyapám is.
Itt éltek, itten haltak,
Soha senkit nem uraltak.
Ver az eső, a nap éget,
Mégis szép a vándorélet.
Szabad vagyok, mint a madár,
Enyém a végtelen határ.
Hej, Kiskunság szabad földje,
Nem tudnék megválni tőle!
Hol őseim éltek, haltak,
Magam is ott éljek, haljak!
Forrás: Vers mindenkinek
Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy hazámat megtagadjam,
Megvetés jelét hogy adjam:
Azt se követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,
Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!
1849
Forrás: Vers mindenkinek
Egyszer kimerül az északi szél is,
és minden, amit emelt, vitt magával,
amit friss ölén becézett, kényeztetett,
árván tévelyeg majd a világban.
Akkor már csend lesz, éteri csend,
és hiába ragyog majd fenn a Nap,
nem ölel semmi, nem simít fénye,
porba oldódnak a sugarak…
Élni! Addig is, amíg fújnak a szelek,
amíg a bőröd reszketve vágyja
simítását az elemeknek, éld meg,
s már nem éltél hiába…
Csipetnyi az idő, amit a végzet adott,
szelekre nyílik a szárnya.
Ússz vele bátran az álmok egén,
feszüljön lelked vitorlája.
Eljött a tél s rossz napjaid,
Befagytál, szép folyó!
Jégláncz szorítja testedet
S fehér sírtakaró.
S kevélyen jár a gaz csoport
Szent árjaid felett,
Lábbal tiporva kínodat,
Felvágva kebledet.
Te némán állsz, s már hirdetik
Örök halálodat,
Már zsarnokid szined felett
Építik házukat.
De éjtszaka, ha némán áll
Az elhagyott határ,
Mozogni kezdnek habjaid.
Tavasz közelg-e már?
Közelg! Oh ébredj, nagy folyó!
Emeld hullámidat,
Im a mező már zölden áll,
Törd széjjel lánczidat.
És zúgj tovább örömtelin,
Győzelmed fényiben;
Nincs több, ki mostan merne még
Tiporni kebleden.
1838.
Forrás: Vers mindenkinek
A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!… Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!
Felködlő arcukat
az érkező századok
mossák meg majd fénnyel,
hogyha ideérnek,
hol Petőfi emléke
– magyar föld csudája –
soha ki nem húnyó
csillagként világol
minden árnyakon át,
gyötrött hazám egén.
S amit most tűzszívem
a napba lobogtat,
bámulják akkor is
s zúgják túl az Időn:
Március!… Szabadság!
Forrás: Lélektől lélekig
