https://verskucko.com

Címke: szabadság

  • Ana Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, viláAna Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, világlíraglíra

  • Nagy László: Tenger

    Violás égbolt borul a tájra,
    hullámok villognak alóla,
    hangot hoznak a végtelenségből,
    zúdulnak egymásba-karolva.

    Balcsiknál zordan mormol a tenger,
    szüntelen reszket a rózsafa.
    Szép ez a tenger, vad szeretettel
    mintha a lelkemhez szólana!

    Tenger, te lelkem habos testvére,
    két szemem ragyogva megcsodált,
    de én még ifjan szabad hajóval
    akarom járni az óceánt.

    Én még sokáig akarok élni,
    szállani előre sebesen.
    Zabolát vetni lehet a vízre,
    de énrám, de énrám sohasem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Ikaros

    A gémet láttam, lent, a néma gémet,
    a mély, kavics-tarkázta part felett.
    Fehér kagylók közé bukott fejének
    puha párnát fakó homok vetett.

    Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
    s hogy éri őszi záporok nyila.
    Tragikusabban nem zuhant Ikaros
    a tenger tajtékos szikláira.

    Hullám hullám után illant az éjbe,
    s rém lett belőle, bántó torzalak.
    És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
    ezüst páncélban csillogó halak.

    A gémet láttam, lent, a néma gémet:
    temetőjére halkan hullt a hó.
    Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
    mint egy pólusra tűzött lobogó.

    A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
    s a szél zúgott zimankós éneket…
    Magasan, büszkén, fényes őszi égen
    láttál-e már vonuló gémeket?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Időben, térben távolodni

    Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
    maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
    Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
    (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
    röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
    Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
    szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
    harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
    ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
    összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
    kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
    hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
    létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
    „elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
    (úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
    legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
    mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
    kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
    csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?),
    az ollót (?), a madzag elöregedését (?),
    s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy
    hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
    vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
    „létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
    kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
    madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
    S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
    széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
    Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
    fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
    mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
    végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
    föl nem kell röppenned. Akkor is,
    csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
    szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
    riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
    feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
    bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
    hanem az életről van szó, akkor képes vagy
    felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
    akasztott horgon te tartod a mindenséget,
    hiába száll veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Ha szólít a hang

    El kell indulni bátran
    hátra se nézve
    berántani az ajtót magad után
    akiket szeretsz
    úgy is veled maradnak
    egy ideig még bármit megtehetsz
    legalábbis azt hiszed
    a magad ura vagy
    most még válogathatsz
    a kacatok közül melyiket
    viszed magaddal a vágyat
    csaknem ötvenévesen
    megtépázott sóvárgásodat
    egy emberibb igaz világ iránt
    ami egyre távolibb ködkép
    mágnesként vonz mégis
    hív és csalogat maga után
    lódulj hát indulj el végre
    ne lankadjon sohase reményed
    hogy a halálban végül elérjed

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Kutya

    Körülhemperegted a fákat,
    leráztad irtózatod,
    szabad vagy – horpaszodban már csak
    a belek láncát lógatod.

    De – míg buzgalmad feledi
    az udvart, tornáctól az ólig –
    a vadvizekre emberi
    dühök homloka ráncolódik.

    A felhők közt bakancsszögek:
    rúgások csillagképei,
    lekushadsz, s rettegő szemed
    füvek pillája verdesi.

    S amint a holdon feltűnik
    eszelős, hű tekinteted,
    mint egy nagy gazda lábait,
    végigszagolod a fűzeket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A felhők

    Ha én madár volnék: örökké
    A felhők közt szállonganék.
    Ha festő volnék: egyebet sem,
    Csupán felhőket festenék.

    Ugy kedvelem én a felhőket!
    Megüdvözlöm mindegyiket
    Érkeztekor, s elmondom néki
    Távoztakor: isten veled.

    Oh nékem olyan jó barátim
    E tarka égi vándorok.
    Ugy ismernek már, hogy talán még
    Azt is tudják, mit gondolok.

    Oly sokszor néztem én őket, ha
    Szép halkan szenderegtenek
    A hajnal és az alkony keblén,
    Mint ártatlan kis gyermekek.

    És néztem őket, hogyha jöttek
    Mint haragos vad férfiak,
    Hogy a viharral, e zsarnokkal,
    Élet-halálra vívjanak.

    És néztem, hogyha virrasztott a
    Beteg ifjú, a holdvilág,
    S ők halvány arccal ezt, miként hű
    Lyánytestvérek, körűlfogák.

    Láttam már minden változásban,
    Melyen csak általmentenek;
    S akármikor s akárhogy látom,
    Mindég egyformán tetszenek.

    Miért vonzódom úgy hozzájok?
    Mert ők lelkemnek rokoni,
    Mely mindig új s új alakot vált
    S mégis folyvást az egykori.

    Lehet még másban szinte hozzám
    A felhőt hasonlítani:
    Vannak neki, miként szememnek,
    Könyűi és villámai.

    Pest, 1847. február

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

    Mert te ilyen vagy s ők olyanok
    és neki az érdeke más
    s az igazság idegállapot
    vagy megfogalmazás
    s mert kint nem tetszik semmi sem
    s mert győzni nem lehet a tömegen
    s ami szabály, mind nélkülem
    született:
    ideje volna végre már
    megszöknöm közületek.

    Mire várjak még tovább, a jövőt
    lesve alázatosan?
    Fut az idő, és ami él,
    annak mind igaza van.
    Én vagy ti, egyikünk beteg;
    és mégse nézzem a fegyvereket,
    hogy szeretet vagy gyűlölet
    közelít-e felém?
    Ha mindig csak megértek,
    hol maradok én?

    Nem! Nem! nem bírok már bolond
    szövevényben lenni szál;
    megérteni és tisztelni az őrt
    s vele fájni, ha fáj!
    Aki bírta, rég kibogozta magát
    s megy tőrök közt és tőrökön át.
    Ketten vagyunk, én és a világ,
    ketrecben a rab,
    mint neki ő, magamnak én
    vagyok a fontosabb.

    Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
    az értelem szökik,
    de magára festi gondosan
    a látszat rácsait.
    Bent egy, ami kint ezer darab!
    Hol járt, ki látta a halat,
    hogyha a háló megmaradt
    sértetlenűl?
    Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
    s ha kiderűl!

    Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
    nincs semmi tilos;
    mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
    se jó, se rossz.
    Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
    még rémlik valami elhagyott
    nagy és szabad álom, ahogy
    anyánk, a végtelen
    tenger, emlékként, könnyeink
    s vérünk savában megjelen.

    Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
    ott lehetünk szabadok!
    Nekünk többé semmit sem ad
    ami kint van, a Sok.
    A tömeggel alkudni ha kell,
    az igaz, mint hamu porlik el;
    a mi hazánk az Egy, amely
    nem osztozik:
    álmodjuk hát, ha még lehet,
    az Egynek álmait!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A szabály, mint fogság és mint szabadság

    A teljesség felé

    Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

    A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

    A szabály semmit sem ér, ha elhatározásszerűen viseled, ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik, és finoman, hajlékonyan támogat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Inohogyec, avagy a máshogy-mén dala

    Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
    Dombon, éren, harmatos mezőn.
    Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
    Így vagyok magam: különbözőn.

    Hátamat gyötörte úri kény,
    Oldalam remeg, ha víz borít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
    Vágta lesz, de semmiképp egál,
    Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
    Bárha én futok, zsokém zihál.

    Sarkantyúja véresen kemény,
    És a publikum röhög, vonyít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
    Mind előttem ér a célba majd.
    Megkeserli még a sarkantyúkat,
    Visszalassulok, hiába hajt!…

    Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
    Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
    Futni kék a ménesem füvén,
    Zabla és nyereg ott nem szorít!

    Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
    Ellenségem ő! De mint lökött,
    Nem bírom magam lefogni mégsem,
    Nem tudok befutni más mögött.

    Egy maradt nekem, csak egy poén:
    Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
    S jót futok, mint ménesen füvén –
    Árva nyerge még fel is derít.

    Én beértem, ő aligha kullog,
    Kátyun és eláztatott mezőn.
    Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
    Győzni kellett, nem-különbözőn.

    Fordította: Marosi Lajos

    Forrás: Lélektől lélekig