https://verskucko.com

Címke: szabadság

  • Petőfi Sándor: Respublika

    Respublika, szabadság gyermeke
    S szabadság anyja, világ jótevője,
    Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
    Köszöntelek a távolból előre!


    Most hódolok, midőn még messze vagy,
    Midőn még rémes átkozott neved van,
    Midőn még, aki megfeszíteni
    Kész tégedet, azt becsülik legjobban.


    Most hódolok, most üdvözöllek én,
    Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
    Ha a magasból ellenidre majd
    A véres porba diadallal nézesz.


    Mert győzni fogsz, dicső respublika,
    Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
    Miként egy új, de szent Napóleon
    Elfoglalod majd a kerek világot.


    Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
    Hol a szeretet oltárlángja csillog,
    Majd megtéríti azt szilaj kezed,
    Melyben halálos vésznek kardja villog.


    Te lész a győző, a diadal-ív
    Ha elkészűl, a te számodra lészen,
    Akár virágos tarka pázsiton,
    Akár a vérnek vörös tengerében!


    Szeretném tudni, ott leszek-e én
    A győzedelmi fényes ünnepélyen?
    Vagy akkorára már tán elvisz az
    Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?


    Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
    Barátim, emlékezzetek meg rólam…
    Republikánus vagyok s az leszek
    A föld alatt is ott a koporsóban!


    Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
    Siromnál éljent a respublikára,
    Meghallom én azt, s akkor béke száll
    Ez üldözött, e fájó szív porára.


    Pest, 1848. augusztus

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Percy Bysshe Shelley: Szabadság

    A tűzszívű bércek egymásra rivallnak,
    s dörgésüket délkör délkörre veti;
    álmából tenger a tengert költi viharral
    s Tél trónja körül rázkódnak jég-hegyei,
    ha megharsannak a Tájfun kürtjei.

    Egy magányos felhőn villám tűze cikázott
    s fényére körbe kigyúl ezernyi sziget,
    földrengés tapossa romba a várost,
    tántorgó, vacogó ezrek; s a siket
    mélyből a hang visszaremeg.

    De villámnál vakítóbb, ha te nézel,
    s a földrengésnél is lépted rohanóbb;
    te megnémítod a tengert, s ha szemmel igézel,
    megvakul a vulkán; s a te fényed előtt
    pislákol a nap, mint lápi ködök.

    Habok közül és hegyoromról, hogy belereszket
    a párás lég, felszökken a nap s kiragyog;
    léleknek a lélek, nemzetnek a nemzet,
    város falunak viszi virradatod
    és szolga, tirannus, mint éjszaka árnya,
    úgy vész el a reggel új sugarába.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  •  Vlagyimir Viszockij: Adjatok a kutyáknak húst

    Adjatok a kutyáknak húst,
    Na, aki kapja, marja!
    A másnaposoknak kvászt!
    Össze is kapnak rajta.

    Hogy ne hízzon a varjú,
    Álljon több madárijesztő.
    Békés, rejtett, zugokat
    Kapjon a sok szerető.

    Lehet, hogy kicsíráznak,
    Vessétek el a magot –
    Jó, alázatos leszek –
    Hát szabadságot adjatok!

    Pár csontot az ebeknek,
    De ők nem verekednek,
    Piásoknak adtak vodkát,
    Ők visszautasították.

    Ijesztgetjük a varjakat,
    Soha el nem szállnának,
    A párokat meg összeadják,
    De ők inkább elválnának.

    Megöntözték a földet,
    Nincs kalász, mi a fene!
    Tegnap szabadságot kaptam,
    Mihez kezdek majd vele?

    Megöntözték a földet,
    Nincs kalász, mi a fene!
    Tegnap szabadságot kaptam,
    Mihez kezdek ma vele?

    ford.: Földes László

  • Wass Albert: Jó lenne így…

    Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
    úgy evezni ki a messzeségbe.

    Sohanemlátott part felé sietve
    kikötni egy névtelen szigetre.

    Lenni megbékélt önmagunknak árva,
    nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

    Hullám felett, sziklába vájni házat,
    gyökereket enni és csigákat.

    Életet élni egymást nézve,
    megcsöndesülve, megigézve.

    Hegyre futni, ha jönnek mások:
    babonás régi látomások.

    Keresztet építeni, szörnyű-szépet,
    homokba írni végtelen meséket.

    Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:
    múlását lesni csendnek és időnek.

    S amikor halkan közelít az óra,
    befeküdni egy ringó koporsóba,

    zöld vizeken sötétkék égre nézve:
    úgy suhanni ki a semmiségbe.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Axióma

    Szabadság az, ha
    megválaszthatom: kitől
    és mitől függjek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A fecskék

    valamivel most könnyebb,
    lepattant a vasabroncs szivemről,
    sétáltam kint, a fák alatt,
    lestem a halakat a tóban,
    figyeltem a különféle, apró madarakat,
    szarvasok nyomát nézegettem,
    mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
    egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
    ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
    a fecskék röptében gyönyörködtem,
    mintha először vagy utoljára látnám
    cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
    ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
    ideges, kusza rajzolatot a porban,
    és mégis, akkor már az se bántott,
    csak sajogva együtt rángott, harcolt,
    ujjongva velük szárnyalt a szívem

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Lesznai Anna: Szilveszter hídján

    Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
    hamvadó rőzse, daloló palló.
    Évből az évbe karcsún hidalló
    Szilveszter hídja: most általléplek.

    Mit vigyek magammal az eredő évbe?
    Mit vonjak magammal a révülő révbe?
    Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
    Hej, haj.

    Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
    Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
    Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
    Mit vigyek által az ingó határon?
    Hej, haj.

    Elverve a terhem, elszórva a nóta
    a házam is zárom, szabad a szolga.
    Ősök örökje, örökös párom
    nem viszlek által az ingó határon.

    Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
    köntösöm széle könnyedtől nedves.
    Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
    Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
    Szilveszter hídján egyedül járok!
    Hej, haj!

    Ki szól utánam, ki int haraggal,
    hangosan halló harangos hanggal?
    …Istent se viszem által a hídon:
    vagy megelőzött, vagy őt se hívom.

    Lépteim mezők, szemeim percek,
    fürtöm hevében aratás serceg,
    ujjam újhodás, ajkam ajándék,
    két karom szándék, térdeim halmok,
    melleim delelők, csípőim alkonyok,
    rokolyám tenger, lélegzetem szél,
    homlokom csillag, szívem szivárvány!
    Egyedül megyek át Szilveszter hídján.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ignotus: Erdőben

    Nincs: vége és többé soha –
    Mint sziklakőre a moha:
    Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
    Halkan kiül a gyönyörűség.

    Megyünk és mögöttünk marad
    A biztos és a nem szabad –
    Sírj és nevess és jer velem,
    Ó hajléktalan szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Se itt, se ott

    saját kicsinységünk tudatát
    jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
    nehéz elviselni
    mindenki kitalál valamit
    ettől oly változatos a világ
    ettől oly reménytelenül unalmas
    pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
    bizonygatásra panaszra mindig van ok
    nagyszerűségünk elhitetni
    másokat félrevezetni
    mások otromba hibáit leleplezni
    sokáig lehet a többiek rovására élni
    az ember hiszékeny állat
    s tartozni szeretne valahová
    görcsösen kapaszkodni valakibe
    többnyire hálás az odafigyelésért
    a fenyítő kezet is megcsókolja
    csak komolyan foglalkozzanak vele
    csak ne hagyják egyedül
    csak ne gyötörjék a szorongás démonai

    ilyen nyomorultak vagyunk
    dróton rángatott bábuk
    szakadatlanul megalázott páriák
    az erőszakos rögeszmék rabságában
    a kaméleonként változó köznapi létben
    nem lelhetünk mi soha nyugalomra
    se itt se ott se másutt az ég alatt
    csak a lelkünk rejtekén
    a belső tér háborgásait lecsendesítve
    csak a vereséget elfogadva győzhetünk
    csak ha mindent elveszítünk
    úgy nyerhetjük el a békét
    a hiszékenység öntelt vámszedőit
    kicselezve a legfőbb jutalmat
    a gyámolító boldog halál után
    az enyhet adó semmi perzselő ölelését

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A vendég

    A hóban látható nyomát
    nem vallatják az érkezőnek,
    kapu elé kiállnak és
    szívélyes szóval ráköszönnek,
    nem kérdi senki, mit hozott,
    s nem nézi, merről jő a nyomsor,
    szobájukba tessékelik
    s kenyeret adnak néki rozsból.

    Egy-két meleg szava után
    forralt borral is kínálják,
    estére a ház asszonya
    néki veti a legszebbik ágyát.
    És reggel is lábujjhegyen
    övezi őt lágyan a kímélet,
    pálinka várja és kalács
    ha fáradt álmából megébred.

    És mikor újra útra kel –
    körülfogják és magyaráznak;
    melyik a legjobb út, melyik
    jól bevált ösvénye a tájnak,
    a gázló hol veszélytelen,
    s mikor szelíd a patak sodra,
    parancs-erős intelmeit
    mind egytől egyig elsorolja.

    Jaj annak, ezerszeresen,
    akit valahol befogadtak!
    Irány-szabó gyengéd erőt
    szíve tarisznyájába raktak,
    kéretlen jótevők raja
    jogot formál aggódni érte,
    s – bár kedves féltéssel teszi –
    siet, hogy útját is bemérje.

    A hóban látható nyomát
    kivallatják a távozónak,
    kíméletlen nyomolvasó
    a féltve-kísérő erőszak,
    figyelik: merre tart, hová?
    S ha eltér – utánakiáltnak,
    kit jók tartottak jól: tovább
    csupán a jók kedvében járhat.

    Forrás: Lélektől lélekig