https://verskucko.com

Címke: lázadás

  • Komjáthy Jenő: Viharánek

    Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
    Megcsapja órjás szárnyival
    A reszkető tekét.
    Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
    Hogy búvik sötét odujába,
    Hogy félti hitvány életét!

    Rongy életét hogy félti most
    A sok silány, a sok bigott,
    Ha tombolsz rémitőn,
    Óh zordonkedvü láng Enyészet!
    Csak én vagyok, ki véled érzek;
    Ujjongok: Ez az én időm!

    Ujjongok a szélvésszel én,
    Mely fekete szárnyán felém,
    Rajtam, velem rohan.
    Úgy érzem, lelkem szól belőle:
    Óh vajha minden összedőlne,
    Minek kölcsönzött lelke van!

    Kacagok a viharral én,
    Testvéri csókot küld felém
    A vészek szelleme.
    Csak hulljatok remegve arcra,
    Keblem magas gyönyörre hajtja
    A viharok lehellete!

    Süvölt, sikolt a fergeteg,
    Testvéreim, a vad szelek
    Kedvökre játszanak;
    Könnytengerét a menny kiontja
    S a zúgó, zokogó habokba
    Szilaj vágyak haldoklanak.

    Öldöklő, gyilkos lázban ég
    A meghasonlott istenég,
    Kétségbedőlt világ;
    Villámot szór a nagy világszem
    És nem kíméli önfiát sem,
    Gúnyt, haragot szemébe vág.

    Ringó rétek hajába kap,
    Rengő erdők fejébe csap,
    Mint bősz, gonosz király;
    Fönséges, átkos borzalomban
    A földnek órjás szíve dobban,
    Mert rátapodott Beliál.

    Ah, itt van, itt az én időm!
    Zúg az itélet rémitőn:
    Sápadjon minden el!
    S ha minden hull, recseg a vészbe’,
    Belesikoltok énekébe:
    Vesszen, aminek veszni kell!

    Hajrá! robogj, rombolj vihar!
    Haragod égő szárnyival
    Vesszőzd meg e tekét!
    Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
    Törj a korcs lelkeken keresztül,
    Zúzd testüket ízekre szét!

    Kevély hegyek meginganak,
    De te száguldj előre csak
    S ne kíméld a nagyot!
    Alázd meg a hitetlen gőgöt,
    Merüljön vad szivébe tőröd
    S tebenned hinni bukva fog!

    Ah, én is érzem ostorid!
    Sötét szárnyával beborit
    A vész nagy istene.
    Vasvesszejét én is megérzem,
    De nem csúszom előtte térden,
    Mert együtt érezek vele!

    Hadd féltse éltét lelki rab!
    Nem fél tetőled a szabad,
    Ha zengsz fönnen, dicsőn!
    Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
    Ha összedöntöd az egészet:
    Ujjongok: Itt az én időm!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szédület

    Nem kell nekem a ti istenetek!
    Okos a világ, gyáva, beteg.
    Lapos mocsárban lapos az ég:
    “Csak felszínt, emberit: ez is elég”

    Hegytetőn állok – Óh fellegek,
    hogy hív a ti rohanó lelketek!
    Én emberentúlit akarok –
    Óh ormok, rémek, erők, viharok!

    Óh ormok, álmaim ormai!
    Óh, szédület iszonyú tornyai!
    Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
    de megnő aki szakadékba lép.

    Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
    Oldj ki magamból, emelj, Apám!
    Tépj ki – végy vissza, Istenem:
    ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.
    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.
    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.
    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.
    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Szécsi Margit: Ifjúság égő álmai

    Én nem mondok le semmiről –
    ezért szorultam mint gyerek. –
    Álmok rablója vagyok én,
    szikár, szilaj, – kezemben tőr.

    Egy csók lesz az én éltetőm,
    egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
    Ifjúság égő álmai!
    Én nem mondok le semmiről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Mert áztatok és fáztatok

    Forduljatok hát ellenem
    ti meglapuló szörnyek,
    az omló folyosókon át
    hatolva egyre följebb,
    nyomuljatok be szabadon,
    futótüzet kiáltva
    lassan fölétek rakodó
    hatalmas éjszakámba!

    Csupaszra vetkőztessetek,
    semmit se hagyva rajtam,
    vegyétek el a homlokom,
    a szemem és az ajkam,
    mert áztatok és fáztatok,
    mert éheztetek bennem,
    bár én is áztam-fáztam és
    nekem se volt mit ennem.

    Legyűrhetetlen fölkelés,
    dadogó, győztes lárma!
    mint életfogytig elítélt
    fegyencek lázadása.
    Egyetlen boldog pillanat,
    a végső és az első:
    csak állok majd és reszketek,
    akár egy égő erdő.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Vlagyimir Viszockij: Nem szeretem

    (Veress Miklós fordítása)

    Nem szeretem, ha fatális a végzet,
    az élettől nincs életundorom.
    Nem szeretem olyan szakát az évnek,
    amely nem visszhangozza víg dalom.

    Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
    s a bigott rajongásban sem hiszek.
    Nem szeretem azt, hogyha mások
    piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

    Nem szeretem, ha előtte időnek
    félbeszakítják a beszélgetést.
    Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
    vagy bőrünket perzseli lövés.

    Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
    a kétkedés fullánkja biztosabb,
    mint az a tű, amely valótlant s valódit
    csak egybefércel néhány perc alatt.

    Nem szeretem a hájas biztonságot,
    mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
    És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
    hol elvetettük a „becsület” szavát.

    Ha szárnyakat találok összetörten,
    nincs bennem részvét, tudom biztosan.
    Nem szeretek erőszakot s erőtlent,
    csak szánom megfeszített Krisztusom.

    Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
    nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
    Nem szeretem, hogyha lelkembe
    másznak, s ha beleköpnek,
    nem is tűrhetem.

    Nem szeretek lovardát és arénát,
    hol milliót cserél sok ostoba.
    Bármi jöhet, bármit is élek még át,
    ezt megszeretni nem tudom soha.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Divina comoedia

    Uram! Színházad rég felépítéd,
    Immár látott az sok, sok ezred évet,
    De darabod nem újult semmiképp,
    A neve egy, a célja egy: az élet.

    Rossz a darab, bocsáss meg, óh, Uram!
    A díszlet régi, színtelen, kopott,
    A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
    A hitványak csupán a boldogok.

    Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
    Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
    Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
    Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
    De már a játék elég volt… elég…
    A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
    Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
    Lelket mészárló, rossz comoedia!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.

    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.

    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.

    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.

    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?
    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a nevében
    egy szót is szóljál? – Senki sem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?
    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?
    Látod, már azok, éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hivatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;
    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött,
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz – jelszava:
    „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.
    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng”. –

    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.
    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igazi jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.
    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály összes versei