Hazugság hogy túlélni
mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell
Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel
Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel
Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel
Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.
Forrás: Lélektől lélekig
Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.
Szeretni és gyülölni mélyen
Tudok s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.
Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.
Gyülölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokban gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakit.
Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság; –
Bünöm is egy van, hogy: vagyok.
Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba’ kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.
De összeég bár, újra-él majd
A szellemüdv s az égi kín
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.
Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.
Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.
S ami hevít, amit imádok,
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.
Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten! nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.
Oh tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Oh lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?
Forrás: Lélektől lélekig
Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ajkaim közt az érzéseim,
Számban a vihart keltő szavak,
agyamban őrült lázadás,
ráncaimban az indulat.
Szememben a lángoló vadság,
ujjaim közt élet és halál,
vállamon nyugvó bánatok,
szívemben egy reneszánsz bál.
De minden gondolat és érzés,
minden ősi vágy és akarat,
eltűnik majd, ha éjszaka
testem a testedre tapad.
Forrás: Lélektől lélekig
Szegényember, hát már megint lázadsz?
Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el.
Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
Kevesebb a foltja.
Hát tán már elittad mind a fizetséged?
Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
El is megyek innen a tengeren túlra,
A tengeren túlra: társaim szivibe,
Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
Fennen danol már a szélkiáltó madár.
Forrás: Lélektől lélekig
Koponyát szorító vaspánt,
sötétség glóriája,
letéplek fejemről!
S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
lenyúzom,
a vályoggödör sarkába dobom.
Szemem csak új sugarakban fürdik.
Csontom visszaver minden
színtelen színt.
Tenyeremen a Nap parazsa ég.
Árnyainkra visító átkot mondok,
és kést fenek
megmaradt nyomorunkra.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem gondolok e világgal,
Tele szívem tűzzel, lánggal,
Tüzet, lángot szórok széjjel,
Nincs körülem soha éjjel.
Füttyentek én e világra,
Fekszik, nem áll többé lábra,
Vén ember az istenadta,
Rothad a föld is alatta.
Bort ide, a Ponciusát,
Kezdjek vele véres tusát,
Én még csak a bortól félek,
Ha legyőzöm, holtig élek.
Forrás: www.eternus.hu / Zajzoni Rab István: Részeg dal
Összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben
hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd
megfullad a zaj
megfullad a lapuló tábor
a hajlott hátú barakkok a földet nézik komoran mint aki nem érti
hogy került ide mit keres itt mikor lesz vége –
– csordulj haragos eső
csordulj végig letarolt koponyánkon
csordulj haragos eső
csordulj végig pofonokkal szántott arcunkon
csordulj haragos eső
csorogj le ványadt vállunkon
bordáktól csíkos mellkasunkon
gyámoltalan gerincünkön
csordulj haragos eső
áztasd nyöszörgő hasunkat
áztasd rajtunk a fagyos simogatású inget
sűrű éhségtől növesztett fájdalmainkat szétmaszatolt emlékeinket
áztasd a ragadós álmokat az enyv-ízű alázatot –
hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd megfullad a zsivaj
megfullad a lapuló tábor –
– csordulj, haragos eső!
villanj, villám!
ess! üss! dörögj! vágj! zúzz! szabadíts!
Forrás: Magyarul Bábelben
uraim a vétkes én vagyok
én éltem úgy mint a vádlott
minden gondolatát ismerem
magamnak vallom uraim
ítéljenek párban el
tiszta tudattal vállalom
az őrült vádat
uraim az őrültek önök
tízparancsolat fönn
tízparancsolat lenn
tízes fönn
tízes lenn
kereszt fönn
kereszt lenn
keresztet átfúró szeg fönn
keresztet átfúró szög lenn
nyitott könyv fönn
nyitott könyv lenn
ablakrács fönn
ablakrács lenn
Forrás: Magyarul Bábelben
Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
Megcsapja órjás szárnyival
A reszkető tekét.
Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
Hogy búvik sötét odujába,
Hogy félti hitvány életét!
Rongy életét hogy félti most
A sok silány, a sok bigott,
Ha tombolsz rémitőn,
Óh zordonkedvü láng Enyészet!
Csak én vagyok, ki véled érzek;
Ujjongok: Ez az én időm!
Ujjongok a szélvésszel én,
Mely fekete szárnyán felém,
Rajtam, velem rohan.
Úgy érzem, lelkem szól belőle:
Óh vajha minden összedőlne,
Minek kölcsönzött lelke van!
Kacagok a viharral én,
Testvéri csókot küld felém
A vészek szelleme.
Csak hulljatok remegve arcra,
Keblem magas gyönyörre hajtja
A viharok lehellete!
Süvölt, sikolt a fergeteg,
Testvéreim, a vad szelek
Kedvökre játszanak;
Könnytengerét a menny kiontja
S a zúgó, zokogó habokba
Szilaj vágyak haldoklanak.
Öldöklő, gyilkos lázban ég
A meghasonlott istenég,
Kétségbedőlt világ;
Villámot szór a nagy világszem
És nem kíméli önfiát sem,
Gúnyt, haragot szemébe vág.
Ringó rétek hajába kap,
Rengő erdők fejébe csap,
Mint bősz, gonosz király;
Fönséges, átkos borzalomban
A földnek órjás szíve dobban,
Mert rátapodott Beliál.
Ah, itt van, itt az én időm!
Zúg az itélet rémitőn:
Sápadjon minden el!
S ha minden hull, recseg a vészbe’,
Belesikoltok énekébe:
Vesszen, aminek veszni kell!
Hajrá! robogj, rombolj vihar!
Haragod égő szárnyival
Vesszőzd meg e tekét!
Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
Törj a korcs lelkeken keresztül,
Zúzd testüket ízekre szét!
Kevély hegyek meginganak,
De te száguldj előre csak
S ne kíméld a nagyot!
Alázd meg a hitetlen gőgöt,
Merüljön vad szivébe tőröd
S tebenned hinni bukva fog!
Ah, én is érzem ostorid!
Sötét szárnyával beborit
A vész nagy istene.
Vasvesszejét én is megérzem,
De nem csúszom előtte térden,
Mert együtt érezek vele!
Hadd féltse éltét lelki rab!
Nem fél tetőled a szabad,
Ha zengsz fönnen, dicsőn!
Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
Ha összedöntöd az egészet:
Ujjongok: Itt az én időm!
Forrás: Lélektől lélekig
