Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét nemcsak a történelemkönyvek, hanem a költészet is őrzi. A szabadságvágy, a remény, az áldozat és az emlékezés sok költőt ihletett meg, és ma is születnek versek, amelyek ötvenhat eseményeit idézik fel.
A Verskuckóban olvasható művek mellett szeretettel ajánlom a kortárs költészet iránt érdeklődőknek a Poet.hu oldalán megjelent alkotásokat is, főleg az 1956. és az október 23 címszavaknál.
Töredékek
Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
az őszben. Fiam, unokám lehetne…
Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
üzeni…” Kimetszett közepű lobogón
át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
az a fiatalember… Lágy őszi táj.
Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
vas. Akár az unokám lehetne,
aki voltam… Légy zizzen, darazsak
dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
Száz évig tartó negyedik évszak. El-
falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
kimetszett közepű lobogót szaggat.
Ifjak valánk. Fiatal voltam.
1998. október
Forrás: PIM
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
