Linz, 1921. július 3. este 7-kor
Lőrinc, édes, drága Barátom, Kedvesem!
Ami szeretetet, gyöngédséget, jóságot, melegséget egy levélben ki lehet fejezni, azt szeretném mind belezárni ebbe a néhány sorba. Tudom, hogy nem sikerül mindent úgy megírnom, amint szeretném, hiszen ez azoknak sem sikerül mindig, akik tudnak írni. Édes Szívem, adja maga is hozzá, amit szóba és papirosba belé tud képzelni! Még ez sem lesz elég, olyan kimondhatatlanul, elképzelhetetlenül, végtelenül szeretem magát, és annyi gondom van Maga miatt. – Egy linzi hotelszobában írom ezt a levelet. Most érkeztem meg. Azt hiszem, 10 órára készen leszek mindennel, postára tehetem a Maga leveleivel egyidejűleg, és elővehetem a morfiumosüveget és fecskendőt, amelynek a kedvéért idejöttem. Bocsásson meg, édes Barátom, hogy ilyen összevissza írok: nagyon izgatott vagyok, és rettenetesen félek. Már nagyon régóta készülök erre. A tavasszal is ez volt az oka, hogy a leveleimet visszakértem. Csak persze nem megy könnyen. Terminusokat, ürügyeket, kibúvókat kerestem és találtam. De most már semmi kibúvóm, semmi ürügyem nincs tovább élni. Ne kérdezze az okát, kedvesem, senkitől. Ez a lelki csőd az előttem volt három-négy generáció életének a következménye talán. Amit ebből mások meglátnak, megláthatnak, az csupa felületes, hamis, hazug külsőség.
Én magam sem tudnám egészen megmagyarázni, csak annyit mondhatok, hogy semmi szükségességét, hasznosságát, célját, értelmét nem látom az életemnek. Semmi sincs benne, amit érdemes lenne folytatni. De nem is bírnám. Hát hagyjuk ezt!
Kedves jó Lőrincem, tudom, Magának bánatot okozok, és talán sokáig fogja hiányomat érezni. Talán, ha magánál lehettem volna, próbálnék még vesződni. De ez is csak olyan rossz lenne, mert lekötné a Maga fiatal éveit egy olyan érzésnek, amit nem lehet végig kiélni. Istenem, ha tudnék hinni, mint gyermekkoromban, hogy az ember tovább is segítheti, vigyázhatja, akiket szeretett: boldogan halnék meg! Kedvesem, Drágám, vigyázzon maga magára: az érzéseire, tisztaságára, ízlésére, egészségére! Akármilyen lesz is az élete, ne engedje magán a dacot, keserűséget úrrá lenni. Édes, pelyhes Bimbóm, legyen derűs, vidám! – A leveleit szívből köszönöm. Ezerszer elolvastam, összecsókoltam minden betűjét. – Ha szüksége lenne miattam valakire, akinek mindent elmondhatna, forduljon Babitshoz. Ő – azt hiszem – szereti Magát, és én is nagyon tisztelem. De a leveleimet ne mutassa meg neki sem. Én ugyan büszke vagyok rá, hogy magát szerethettem, de félek, hogy másokra groteszkül hat nagyon az én ügyetlen írásom. Most megint olvastam a leveleit, Szívem, és egy félreértésre jöttem rá. Egyikben azt írta a verseiről, hogy azok nagyon modernek és egyúttal régiek is. Én a modern szót véletlenül mindig modorosnak olvastam. Persze, Magának méltán furcsa lehetett, hogy én aztán megvédelmezni akartam verseit a modorosság vádjával szemben! Isten vele, drága jó barátom, kérem, ne vessen meg! Nagyon sokat kínlódtam, nem könnyelműségből teszem! Most bedobom a leveleket, aztán amíg csak tudok, Magára fogok gondolni. Isten vele. Szeretem, szeretem, szeretem… –
Júlia
[oldalt ceruzával] 4-én. Rémes volt tegnap, nem bírtam megtenni. Most már egészen nyugodt vagyok. Isten vele!
Szabó Lőrinc
Lázár Júliának
Budapest, 1921. március 10.
Kedves Júlia,
nem értem, miért akar minden erővel elfeledni, vagy miért akar elszakadni tőlem?
Mintha az a két év és az a néhány száz kilométer, amely köztünk van 1919 óta, nem eléggé elválasztana!
Biztos vagyok benne, hogy az én leveleimben épp annyi a csacsiság, mint a magáéban; az nem baj! Legyen őszinte ezután is. Persze ha az ember deprimált, feketét lát a fehérben is.
Hogy én az utolsó leveleimben magamról írtam, azt azért tettem, mert azt hittem, hogy érdekli. Úgy írtam, minthogyha előttem ülne, és öt percig bizalmasan beszélgetnénk. Persze a szó szó, a papír papír marad, pedig néha nagyon-nagyon szerettem volna többet mondani, írni, mint amennyit mertem. Kellene már találkoznunk. Jöjjön el, ha teheti, egy kicsit Pestre. – Nem, mégse, ezt nem teheti meg, hiszen ezer dolga van. Ha nekem lenne pénzem, hogy Olaszországba kimenjek legalább egy hónapra (csak 25 000 korona kellene! talán lesz is!), akkor majd Bécsen átutazva felkeresem. Gondolni is jólesik, pedig biztosan hiába tervezgetek.
Okvetlenül meg kellene szereznem magamnak ezt a szenzációt!
Babitsék tegnapelőtt utaztak el, Bécsen és Tarvisión át Velencébe, Firenzébe, és az ég tudja még, hová.
Levele egészen érthetetlen. Azt írja, hogy „sokkal jobban szeret, mint azelőtt”, és egy oldallal lejjebb azt, hogy „magának (nekem nem) ez kell”. Jól tudja, kedvesem, hogy nekem igenis kell minden melegség, szeretet és szerelem, mert van ugyan sok-sok jó barátom és nőismerősöm is, de mégis iszonyatosan egyedül vagyok. Édes Júlia, miért fél, miért panaszkodik annyit az életére? Hogy lehet még kérdésessé tenni is, hogy érdemes-e élni? Magát én mint nőt, embert és barátot egyformán szeretem, és fáj ilyeneket hallani vagy olvasni. Írjon, mihelyt megteheti, és ne gyötörje magát feleslegesen. Néha szinte félek, és azt képzelem, titkolózik.
Betegesen üldöz egy esetleges itáliai út reménysége. Nem tudok másra gondolni. Nagyon intenzíve dolgozom, most is búcsút kell vennem magától.
Édes kis lánykám, miért nem lehetek magával? Kezeit csókolja, és szívből üdvözli
Lőrinc
Szabó Lőrinc
Lázár Júliának
Budapest, 1921. február 28.
Kedves Júlia!
Azonnal felelek levelére. Ha magának valami oka van arra, hogy leveleit visszakérje, készségesen eleget teszek kívánságának. Nem tudom, miért, nem ezt vártam. – Persze az ember szamár. Ne is magyarázza meg, miért.
Ellenben ugyanakkor én is kérem, hogy az enyéimet is küldje vissza. Most nehogy azt higgye, mintha én zum Trutz tennék. Dehogy! Eddig is gyakran gondoltam rá… Annyi sok csacsiságot összefirkál az ember, aminek jobb volna meg nem maradni. Ez nem barátságváltozás kérdése.
Éppen azért egyezem bele kérésébe ilyen könnyen, mert én is akartam már ugyanezt kérni.
Hanem van egy leegyszerűsítő ajánlatom. Most még nem küldöm el a leveleket. Ki tudja, nem veszik-e el a vastag csomag!? – El fogom égetni őket, becsületszavamra, mindet. Addig persze nem teszem meg ezt, míg nem válaszol, hogy jó lesz-e vagy nem. Ha ragaszkodik hozzá, elküldöm postán; de egyszerűbb és biztosabb, ha elégetem őket. Persze, maga is így tesz az enyémekkel. Nem kell félnie, hogy nem teszem meg, én is biztos vagyok a maga ígéretében.
Kedves Júlia, én is úgy félek: nem fog-e félreérteni? Gondoljon arra, hogy milyen érzelmek között írta nekem legutóbbi levelét, és meg fog érteni.
Ha Baján vannak a levelek, akkor mihelyt hazamegy még egyszer, akkor azonnal elégeti. Ugye, így lesz a legjobb.
Ne kérje vissza. Ez olyan rossz izgalom lenne, várni, félni, nem veszett-e el a levél?
És ha egyszer megint írni akar, írjon nyugodtan. Azt is el fogjuk égetni.
Dolgozom, sokat.
Kedveském, alig bírom megállni, hogy most rögtön el ne égessem őket. Úgy izgat a kérdés. És látja, milyen buta egy levél lett ebből is! Igazán szégyen, és nem érdemel mást, mint a pokol tüzét.
Szeretném látni magát. Persze, az a húsvéti dolog egészen irreális. Gondoltam én, de jobb volt arra gondolni, hogy hátha.
Most vegyen gyertyát és gyufát, és tartsa föléje ezt a levelet. Én még ma este kivégzem a maga írásait. Ki én! Látja, milyen csacsiság! – Írjon olyan hamar, ahogy csak teheti. De írjon többet és melegebben, mint legutóbb, hiszen úgyse fog megmaradni a papír.
Levelét nagyon türelmetlenül várom, és addig is szívből üdvözlöm
Lőrinc
[oldalt] Véletlenül nem tiszta egy betű a címben, nem tudom, jól betűztem- e ki.
[új oldalon] A leragasztott levelet felbontottam. Mégse égetek el semmit, míg meg nem engedi…
