Kategória: Költők művészekről

  • Reviczky Gyula: Arany Jánosnak

    Áldom én is azt a bölcsőt,
    »Mely magyarrá ringatott«.
    Áldom én is azt a sorsot,
    Mely szivembe dalt adott.
    A dicső szellem világát
    Áldom mindenek felett,
    S dallom, a mi bennem eszme,
    Dallom a mit érezek.

    Szép az ének, szent az ének,
    Drága kincs, ha nemzeti.
    De a legszebb dal örökké
    Általános, emberi.
    Az igazság egy lehet csak
    Valamennyi nyelveken.
    Nagy leszen, ha lelke is nagy,
    Ki művész első helyen.

    Kék egével ősz Homérosz
    Valamennyi nemzeté.
    Buskomolyság, mélaság is
    Egy van csak: a Hamleté.
    Bolond Istók mindenütt volt,
    A hol ember szenvedett.
    Nagy művész, ki emberek közt
    Feledi a nemzetet.

    Gunykaczaj minden hazában
    Don Quijotenak végzete.
    Ember, hát nem kell kutatni
    Küzködő Faust német-e?
    A világ nyelvét beszéli
    Moliére, a franczia
    Harpagon, Alcest s a többi
    Csupa kozmopolita.

    Általános eszme s érzés,
    Nagy, ha nem is nemzeti,
    »Dalok korcsa«, melyben ez nincs;
    Az igazság megveti.
    Nép után nép küzd a létért,
    Eltűnnek a nemzetek,
    Róma megszünt, csak Horáczban
    Élnek még az emberek.

    Népével van összeforrva
    A nagy eszmék dalnoka.
    »Mind tükör volt egymagából
    Tűnt nekem föl nép s haza!«
    Egy egész nép ilyen ének
    S akkor leghatalmasabb,
    Hogyha, bár forrása egy csak,
    Mindenütt süt, mint a nap.

    A tiéd is mindenütt süt.
    Nagy vagy a nagyok között!
    Nemzet ily naggyá sosem tesz,
    Csak az eszme, mely örök.
    »Két világ csodája,« fénye
    Halhatatlan éneked,
    Most magyar, létezni fogsz, ha
    Nemzeted csak létezett!

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Csoóri Sándor: Cantata profana

    Bartók Béla emlékére

    Nem mentünk haza ma sem,
    nem mentünk haza, fiúk.
    Hiába sikálta el anyánk a késeket,
    hiába mosta le
    a görcsös asztalt.
    Átmetszett nyakkal,
    vére iszapjában
    hiába jajdult föl a lúd.

    Nem is üzentünk,
    nem is írtunk –
    mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
    Húsvét nem húsvét többé,
    a kisöpört ház
    nem a mi házunk.

    Ki az az öregember ott?
    ül a fehér fal lidérce előtt,
    ül a világvégi cigarettafüstben.

    Arca szétnyomott vesszőkosár.

    Talán minket vár,
    minket keres,
    minket szeretne látni,
    az ablakon túli utcában,
    rövidlátó életében.

    Ne keress bennünket,
    ne várj,
    te, dohányszagú öregember,
    te, kutyaól-mellű szegény.
    Nem vagyunk már a te fiaid.
    Ha ajtó nyílik, mintha kések.
    S ha szólunk,
    félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

    Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
    rázkódnánk melletted,
    mint a villanytelep.
    Széthasadna a tányér,
    a borospohár
    s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
    átszőné gyomrodat,
    s lenne belőled szőr-kosár,
    szőrember,
    fölpörzsölhető halott.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula

    Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
    láttalak téged:
    ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
    árnyán remegtél föl,
    deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
    ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
    borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
    mindig folytatódó ősi lakodalmon,
    apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
    nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
    muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
    duhajul és halkan, nekikeseredve,
    bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
    szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
    magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
    süllyedő világban utolsó, legelső
    cigány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csuka Zoltán: A tragédiák vállalójához

    Madách,
    ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
    végtelen sorában,
    a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
    aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
    realitással és fájdalommal,
    mint a rakparti munkás, aki naphosszat
    a súlyos zsákokat cipeli.
    Te vagy a diadalt hirdető síp
    a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
    Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
    akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
    mi is, akik veled együtt
    a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
    és „küzdve küzdünk” az emberért,
    akit te is óhajtottál
    és „bízva bízunk” az emberben,
    akit a ma látók szemei előtt formál
    az idők teremtő ereje.
    Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
    minden küzdelmek reménytelenségéről
    és mégis reményteljes voltáról
    és azért
    megfáradt homlokunkat megint
    és újra az égnek szegjük,
    a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
    veled együtt,
    mert így parancsolják ezt az élet és a dac
    titokzatos erői,
    amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
    És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
    most nem is szakasztjuk
    és ha föld leszünk a földben,
    por a porban,
    cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
    tudjuk,
    az életet éltük,
    a cselekvést megcselekedtük,
    küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
    tartottuk
    a nagy tragédiák hordozására
    és – így volt az jó, igaz és egész!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Beszélgetés Beethovennel

                              Anno 1918  
    Húgomnak ajánlom

    „Mester, piros köd száll az őszi tájra,
    Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,
    November van, s a forradalmak árja
    A földön végigsöpör, dübörög,
    Órák alatt világok váltakoznak.”

    „Nem érdekel. Én egy vagyok s örök.”

    „A Szabadság, kezében véres karddal
    A világ füstös színpadára hág,
    Inognak trónok, hullnak koronák,
    Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.
    Királyokhoz az idő mostoha!”

    „Én nem lehetek trónfosztott soha.”

    „Nem így álmodtad Te is egykoron
    Mester, dalba nem így öntötted-e?
    A nép, immár egyetlen hatalom,
    Béklyóit nem zenédben törte le?
    Mester, dalod örök forradalom,
    E harsonás kor a Te riadód!”

    „Hozzám mérni ne merd a korcs valót,
    A dalom zeng túl Időn, Életen.
    Ha láng kavarja petyhüdt véretek,
    Ha megdermeszt a fagyos félelem,
    Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,
    Ha ernyedten a félúton megálltok:
    Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,
    Bennem zúg minden forradalmatok,
    De minden, mi a ti szívetekben égett,
    Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt.”

    „Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!”

    „A dalom zeng túl Időn, Életen,
    S a dalomban örök vigasztalás van.
    A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,
    S hervadt arcát a hideg csillagok
    Nézhetik. Kilobbanhat a világ,
    Mint egyetlen, magános gyertyaszál,
    És rombadűlhet minden földön-égen,
    De nekem akkor se lesz temetésem.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nyikolaj Gumiljov – ANNYENSZKIJ EMLÉKÉNEK

    Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
    az elménk mélyébe hatolt,
    utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
    Innokentyij Annyenszkij volt.

    Emlékszem jól: a dolgozószobába
    félénken léptem untalan,
    hol a már őszülő poéta várta
    a jöttöm udvariasan.

    Pár mondat különös varázslatával
    (úgy mondta, mint mellékeset)
    vetette titkos ábrándok honába
    elbűvölt, gyönge lényemet.

    Ó, azok a homályba hulló tárgyak
    s varázsos parfümillatok,
    s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
    már verseiből olvasott!

    Valami sérelem szólt bennük sírva,
    bronz kongott, zápor zuhogott,
    s a falról Euripidész profilja
    szemembe tűzve vakított.

    … Ismerem a padot a parkban; látták
    gyakorta üldögélni ott,
    nézte, a fasor bíbor aranyán át
    a messzi kékség hogy ragyog.

    Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
    ködön márványlap fénylik át,
    s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
    járókelők elébe vág.

    Néz rájuk és zokogva énekelget,
    dalolva sír, de nincs vigasz,
    nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
    csak érezvén, hogy ez se az.

    Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
    nyirkos, fűillatú homály,
    és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
    utolsó múzsa hangja már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig