Kategória: Költők művészekről

Rippl-Rónai József emlékének

Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –

Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.

1927. nov.
Nyugat, 1927. dec. 16.

Forrás: Arcanum