https://verskucko.com

Kategória: Költők művészekről

  • Mészáros Ferenc: Sinka István

    Göncöl bakján Sinka István
    a Tejutat ostorozza,
    szilaj dühét szemlesütve
    nyögi a Nagy Égi Puszta.

    Pista bátyám! Cserdítsen le
    ostorával a vén földre!
    Vessen üstökös villámot,
    a békásult hegytetőre!

    Szúnyog zöngés lett az ének,
    mocsárba fúlt a ballada,
    himnuszokra teregeti mosott
    rongyait a haza.

    Csönd van az ereszek alján,
    hallgatag a fecskefészek,
    egy éjszakán alattomban,
    megszállták a denevérek!

    És a bojtár, akinek a
    ballada izzott szívében,
    ostoroz a Göncöl bakján
    és mi itt vagyunk szegényen.

    Sinka István! Égi Bojtár!
    Éhes a nyáj! Hazavárunk!
    Körülálljuk Égi Tüzed,
    balladára lendül lábunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Erdélyi piéta

    Szervátiusz Tiborhoz

    Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tartja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…

    Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…

    Benne laknak a keresztek és az álmok és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzáérne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…

    A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… Nyílik a csöndes ölelésre vulkános, forró méhe…

    Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?

    Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…

    Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…

    Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…

    Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… Valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… Valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Gordonkás elégia

    Casals Pablo –
    Gordonkaművész, amint tetszik tudni,
    S a Bikában játszott a gordonkáján,
    Nos és oda alig tudtam bejutni,
    Mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
    A sok-sok debreceni zeneértő
    S a sok művelt kisasszony,
    Ki otthon a zongorán zenesértő.

    Casals Pablo –
    Gordonkázott is nekik, ahogy illik,
    Oly szépen s tébolyítón,
    Hogy attul már a zsebbe bicska nyílik.
    De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
    Ellenben volt ott egy bácsi,
    Akin sehogyse látszott hatás.

    Engem, ki magánszorgalomból
    Széplélek stb. szóval smokk-úr vagyok,
    Ez a bácsi direkte meghatott,
    S megszólítottam: Ahh, uram,
    Túlfinomult lény, eszményi barátom,
    Kiből, mint a sós kutakból Parádon,
    Keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
    Én értem Önt!

    Ugye, e zene bármily fene-fínom,
    Már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
    S gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
    Rezignált régióiból gőggel tekinti,
    Mily betanult s színlelt pózzal legyinti
    A műgyönyör ütemes remegésre
    E szép hölgyek fején a sok-sok frizura laskát?

    A bácsi most rám megütődve nézett,
    S szólt: Fene enné az egészet,
    De én még, uram, nem vacsoráztam,
    S nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
    S nem lehet ennem,
    S azt kell hallgatnom, míg e társaságot
    Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
    Hogy közben a gyomrom, a gyomrom
    Nekem beléptidíj nélkül is
    Gordonkázik.

    1911

    Forrás: Vers mindenkinek

    Kategória: Költők, művészek

  • Gyóni Géza: Tompa (1817–1917)

    Középső gyöngy a nagy Triászban;
    Te magyar ékszer sorsát nyerted:
    Világ-napfényben, glóriásan
    Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
    Csak sokkalta szerencsésebbek.

    Kirakatba te sose vágytál,
    Se cifra dáma szép nyakába.
    Mert nemesebb minden gyémántnál
    A fény, amelyet jótevőn áraszt
    Szelíd lángú családi lámpa.

    Téged a lámpa sorsa vonzott,
    Mely vándorok elé világít.
    Gyöngyért rajongnak a bolondok.
    Áldott a lámpás, amely beragyogta
    A bús apáknak éjszakáit.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rákos Sándor: Konok szív

    In memoriam Szabó Lőrinc

    1

    neked is csak egyetlen életed volt
    ötvenhét kurta év de százszoros
    hatványát csikartad ki az időtől
    utazások könyvek és nők hatványán

    ismertelek? démoni mester
    incselkedő Mefisztó-Szókratész
    bár simogatni is tudtál (írásban)
    lektoromként: „rendkívüli tehetség”

    nem is lehettél volna távolibb
    azért éreztelek olyan közel
    hogy a szíved torkomban dobogott
    idegen csillag úgy csodáltalak
    meg is fagytam föl is forrtam jegedtől
    dermesztett-égetett a hidege

    2

    caplattál velem majd fél napon át
    a rommá lőtt városban mert féltettél
    „kapzsi kalmár keze közé” kerülök
    s kiforgat a kilónyi szűzdohányból

    voltál akkor testvér-barátom
    nagydiák-bátyja faluról jött öccsnek
    okítottál alattomos csapdákból
    ép bőrrel hogyan szabaduljak

    mikor olvasom keménykopogású
    verseidet s fölrémlenek előttem
    életed tüskés történetei

    fogadott öcséd majd fél napon át
    emlékezem szíved ez a konok szív
    dobszólónál ismert lágyabb zenét is

    3

    énekeltük (hitetlenül) a zsoltárt
    s röggé hulló hantok hullámverése
    ringatta a koporsót ötvenhétben
    (egyidős voltál a századdal) ősszel

    királyi vad elestén köröz úgy a
    tetem fölött gyászra riadt madárraj
    sírod köré ahogy sötét csapattá
    költők és asszonyok siratni gyűltek

    fény-árny-váltó ideges nap sütötte
    a süllyedő Kháron-ladik-szűk ládát
    míg megindult s rádzuhogott a föld
    fekete óceánja tachikardiásan
    a kozmosz szíve akkor ütemnyi el-
    botló dobbanást kihagyott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Arany Jánoshoz

    Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
    ládd, léha gáncsok lantom elborítják
    s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
    édes apjához panaszkodni tér meg:

    úgy hozzád én. E nemzedék szemének
    gyenge e láng, bár új olajak szitják:
    cintányérral mulatnak már a szittyák
    s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

    S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
    nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
    és jönnek az új lantosok sereggel,

    sebes szavakkal és hangos sebekkel:
    egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
    magát mutatni hősi gladiátor.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: Petőfi nem alkuszik (részlet)

    „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Versek párban

    Weöres Sándor: Hála-áldozat

    Szememnek Ady nyitott új mezőt,
    Babits tanított ízére a dalnak,
    és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
    ezt-azt kivánó kordivat előtt.

    Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
    mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
    Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
    érzi minden pompáját a daloknak.

    De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
    Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
    ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

    Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
    három költő előtt borul le hálám.
    Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

    Tóth Krisztina: Hála-változat

    Arany színekben játszó szén szavak,
    Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
    boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
    zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

    Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
    Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
    Kormos Vas bongna, izzana a rács,
    mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

    s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz –
    J. A. szájából érdes volt az élet,
    Petri szájából szép volt a pimasz:

    bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
    torkomban hangjukkal, de semmi az,
    ha tőlük éghet éneke az énnek.

    Forrás: Mindennapi Ady

  • Kányádi Sándor: Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

    egyszer már majdnem sikerült
    egyik verssorod csuhakötelén
    mint az artistáknak a trapézig
    följutnom de láttam hogy te a
    megváltás lassacskán kétezer
    év óta egyre húzódó zűrös
    utómunkálataival vagy el-
    foglalva szemérmesen és
    megértő tisztelettel vissza-
    ereszkedtem a porondra

    1984

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A festő halála

    Rippl-Rónai József emlékének

    Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
    oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
    vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
    mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
    s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
    s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
    a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
    vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
    Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
    nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
    amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
    mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
    mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
    tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
    Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
    mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
    szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –

    Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
    de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
    így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
    kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
    mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
    mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
    ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
    és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
    szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
    suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
    csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.

    1927. nov.
    Nyugat, 1927. dec. 16.

    Forrás: Arcanum