Kategória: Az aradi vértanúk emlékére

  • Az aradi vértanúknak tulajdonított utolsó mondatok

    A következő mondatok az emlékezetben és internetes gyűjteményekben terjednek; nem tekinthetők igazolt történelmi idézeteknek.

    „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

    Vécsey Károly

    „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

    Török Ignác

    „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”

    Schweidel József

    „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”

    Poeltenberg Ernő

    „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

    Nagysándor József

    „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

    Leiningen-Westerburg Károly

    „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

    Lázár Vilmos

    „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”

    Lahner György

    „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

    Knezić Károly

    „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”

    Kiss Ernő

    Forrás a mondatgyűjteményhez: BOON – Az aradi vértanúk utolsó mondatai
    Történelmi háttér: Magyarságkutató Intézet – Az aradi vértanúk utolsó útja

  • Kerecseny János: Az aradi tizenhárom

    Döbbenet volt az ország lelke akkor,
    Egyetlen sóhaj morajlott tova,
    Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
    Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
    Vijjogva szállt a zord halálmadár,
    Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
    Sötétség lett úrrá e szent hazán,
    Mert Világosnál kialudott a fény.
    Egy jajszó sikoltott a honfiszájon
    – Az aradi Tizenhárom!…

    Az Óriás, ki lelke tűzborával
    Tízmillió magyart harci lázba vert,
    Lángajkára fagyott utolsó dalával
    Már Mars hadisten kebelén pihent…
    Nem pergetett már riadót koboz szava,
    Elnémultak pacsirták és sasok,
    De égre zúgott a holt Petőfi sóhaja,
    Mint üllőn csengő, villámló vasok
    S végig dörögte a vérszagú világon:
    Az aradi Tizenhárom!…

    Egy szó jajdult csak a meghökölt világon –
    Még a kancsukás cár is felnyögött:
    A frank, a belga, német és angol határon
    Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
    Döblingbe űzött börtön posztján
    Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
    Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
    Ki kétségbeesetten saját húsába mar,
    A boltra írta: – mint gyújtó, égi árom:
    Az aradi Tizenhárom!…

    Öklét rázta a Becsület szava,
    A Jog, Igazság, Szeretet felordított,
    Kegyelmet kért a félvilág maga,
    Ám a győző halálharangot kondított.
    S az őrült ördög, a fattyúvérű rém,
    A hesseni herceg szerelem fia.
    Hóhér – Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj,
    Akarta, hogy vérben égjen Hunnia…
    És fennakadt a szörnyű vérvádon:
    Az aradi Tizenhárom!…

    A döbbenet tépett milljó szív-eret,
    Egyetlen sóhaj morajlott tova:
    De nem mozdult meg a lelkiismeret.
    S a hősöknek meg kellett halnia!
    És meghaltak, dicsőn, mint az istenek…
    Életük munkája: történelem.
    Nevük tízmilljó magyar szívben remeg
    S élni fog, amíg csak egy magyar terem!
    Dicsőségük zsoltár a honfiszájon:
    Örökké él az aradi Tizenhárom!…

    Budapest, 1939. Turulszárnyon

    Forrás: A Turulmadár nyomán. A Turulmadár nyomán

  • Reményik Sándor: A szobor helyén

    Kerestem, s megtaláltam a helyet.
    Már égre nem törtek nagy vonalak,
    Csak áldozati illat lebegett.
    Körül vasrács, és belül puszta gyep,
    De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
    A levelek közt egy-egy karcsú szár,
    Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
    Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
    S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
    Hát ez maradt: túl szobron és időn,
    Ércen, márványon, merev méltóságon,
    Új viharon, új vértanúhalálon:
    Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

    Arad, 1929. május

    Forrás: Eternus

  • Itt szövegcsere kell: a küldött változat jelentősen eltér Juhász Gyula eredeti versétől. Az ellenőrzött szöveget adom alább. Tábori Püspökség

    Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:

    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!

    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,

    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,

    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    Forrás: Tábori Püspökség – Az aradi vértanúk emléknapja

  • Juhász Gyula: Arad

    Arad, örök magyar gyász szép arája,
    Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
    Ki élsz sötéten és némán az árva
    Maros mentén, mely zúg ma gyász-zenét.

    A kincses Erdély öléről ered le
    És erre tart e bánatos folyó,
    Mély morajában sír Erdély keserve,
    Mint tárogatón zengő bujdosó.

    Arad! Köszönt a csonka Magyarország
    S tört lobogóját lengeti neked,
    Mely fátyolos, mint ez október-est.

    De még lobog és égi kezek óvják,
    Selymére örök, győztes glóriát von
    A Krisztus jobbján – ama tizenhárom!

    Forrás: Irodalmi Jelen. Irodalmi Jelen

  • Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

    (Október 6-án)

    Az óriási, sárga ház,
    Hol hajdanában annyi gyász
    meg annyi jaj fakadt,
    Ahonnan annyi szörnyű vész
    És kő-lágyító szenvedés
    veré az eltiportakat;

    Hol csúf odú meg pincebolt
    Hősök siralomháza volt
    s gaztettek színhelye,
    Amelyről ha csak olvasnánk,
    Káromkodásra nyílt a szánk,
    s undorral lett szívünk tele:

    Eltűnt hát az Újépület!
    És ím, hatalmas szép teret
    alkottak a romok helyén,
    S egymásután kerül oda
    Palota mellé palota,
    s szenny helyébe fény.

    És – óh öröm! – az ifjú tér,
    Hol annyi könny foly s annyi vér,
    Szabadság-tér leve,
    S – óh diadal! – ahány az út,
    Mely mint sugár a térre fut,
    mindannyin egy mártír neve.

    S a téren, azt rebesgetik,
    Majd egy szobor emelkedik,
    fenségben és dicsőn:
    Szabadság-hirdető szobor,
    Nagy és csodás, mint az a kor,
    melynek jelképe lőn.

    S azt mondják, hogy mártírjaink
    Fel lesznek rája írva mind
    márvány- vagy érclapon,
    És évről-évre ifjú, agg
    Elébe zarándoklanak
    egy szent emléknapon.

    Járok-kelek az utakon
    S a hősök nevét suttogom,
    és áldom hamvaik porát,
    S boldog vagyok köröskörül,
    Hogy ama ház köveibűl
    szeme már mit se lát.

    De csakhamar lelkem borul
    S elémbe egy kérdés tolul:
    „Tán jobb volt ezelőtt…
    Tán kár, hogy aki erre jár,
    Nem látja többé a sivár
    nagy emlékeztetőt…”

    S lassan leszáll az éj csönd,
    És hallom, hogy a légbe’ fönt
    halk sóhajtás repül.
    Tán vértanúink lengnek itt,
    Talán aggódó lelkeik
    beszélnek a jövő felűl.

    A felhőben, mely ott suhan,
    Talán Batthyány árnya van,
    s lenéz, magyar, reád,
    S mutatván azt a rém-helyet,
    Azt súgja halkan: „Ne feledd
    Október hatodikát!

    S mikor megéred a napot,
    Min annyi jó hős elbukott,
    S min összeestem én:
    Gondold át azt a szörnyű gyászt –
    És tégy egy csöndes fogadást
    a Szabadság-terén!”

    1900 körül

  • Faludy György: Október 6.

    A vesztőhelyre sáros út vitt
    és kikericsek kékjei.
    Száz év, s meghaltam volna úgyis –
    vígasztalódott Vécsey.

    Lahner György sírt s a földre nézett,
    Damjanich szekéren feküdt,
    Leiningen felmentő honvédek
    árnyát kereste mindenütt.

    S a táj olyan volt, mint a fácán:
    tarlók, fák vérző foltjai,
    és ők, tarkán, libegve, hátán:
    elhulló, bús-szép tollai.

    Aradon így. A pesti téren
    is ütötték a dobokat,
    de ő; nem félt, csak arca széle
    vetett rózsálló lobokat.

    Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
    Branyiszkónál nevét az égre
    karcolta kardja, a híres.
    Ez volt Dembinski hadsegéde,
    Abancourt Károly ezredes.

    S mi elfeledtük. A miniszter,
    bár hívták, maradtak egyedül.
    – Az Al-Dunán szólt mély a gázló
    s vénember már nem menekül.

    Leszek bitófán harci zászló,
    ha sorsom ezt így rótta ki –
    s habár magyar volt Csány László,
    úgy halt meg, mint egy római.

    A többit, mintha friss, mély sebből
    fröccsen szét érdes csepű vér,
    Kufsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
    Olmützbe vitte a szekér.

    Húszan egy odvas pincelyukban,
    nehéz bilincsben, pipájukkal
    egyensúlyozták magukat:
    így éltek, sakkoztak, dohogtak
    és elmélkedtek, jó urak.

    Kegyelmet vártak s forradalmat,
    áldottak-átkozták a hont
    és írtak vert hadakra verset,
    tábornok Bemre disztichont.

    Volt, aki bírta; más kivénhedt;
    olyik megőrült, de az élet
    sodrából mind-mind kiesett.
    Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
    gömbölyödtek a hitvesek.

    S az ország rothadt. A rabságot
    mindjárt megszokta s elfeküdt
    a földön, mint télvízkor vágott,
    rózsás rügyekkel tele bükk.

    E rügyből egy se bontott zászlót:
    a nagy tavaszi láz heve
    kilobbant, múló szalmaláng volt
    vagy átköltözött másfele,

    Londonba, New Yorkba, Turinba
    és hűs lidércként messze táncolt.
    Száz év s a magyar börtönéjjel
    nem változott száz év alatt.

    Száz év s az első fordulóra
    ébredtetek és lassan róva
    a lépést, méláztatok róla,
    mit hozott Világos, Arad:

    száz év hűséges ingaóra,
    én folytatom járástokat,
    mások járják lépésetek,
    s míg árnyékunk a kőpadlóra
    hull hány nap, hét és hónap óta!

    s kihúnyunk, pisla mécsesek:
    sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
    Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
    árnyatok felénk integet.

    (1950, az ÁVH börtönében)

  • Illyés Gyula: Október 6.

    Kezét – mert ő ölt, maga a király –
    egy nép arcába törölte bele.
    Nem volt e földnek Petőfije már!
    Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

  • Pósa Lajos: Október hatodikán

    – Mit olvasol édes fiam?
    – Egy gyönyörű tündérmesét.
    – Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma
    Magyarország történetét.
    Olvasgass ma Damjanicsról,
    Kiss Ernőről, Nagy Sándorról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Magyarország története
    Hulló könnyel van beírva:
    A szabadság Istennője
    Minden lapját tele sírta.
    De egy sincsen olyan gyászos
    Mint az, amely ő rólok szól…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Négyet köztük agyonlőttek.
    Kilencet felakasztottak…
    Bátran mentek a halálba,
    Egyszóval sem rimánkodtak.
    Zokogó szél sír a rónán,
    Bús panasz kél a halmokról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Tudod-e, hogy miért haltak meg
    Azok a nagy, hős leventék?
    Jól jegyezd meg, jól tanúld meg:
    Mert a hazát hőn szerették.
    Szeresd te is!… S a hősökért
    Ima szálljon ajakadról…
    Tedd le azt a tündérmesét!
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

  • Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

    Szabadságharcunk letűnt napvilága,
    Te vakító nap a század delén,
    Nem pazaroltad sugarad hiába,
    Bár vak sötétbe halt az égi fény,
    Eszméiden nem győzött az enyészet,
    Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
    Fényeddel fényt hint késő századokra
    A tizenhárom vértanú alakja.

    S ők élni fognak, élni mindörökkön,
    Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
    A míg az eszmény ki nem hal e földön,
    Míg magyar szellem még magasba tör,
    Az igét, melyért éltet áldozának,
    Szívébe írták az egész hazának,
    Utódtól fogja hű utód tanulni:
    Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

    Forrás: eternus.hu – Palágyi Lajos versei