Kategória: Húsvét

  • Juhász Gyula: Krisztus a vargával

    Mikor a szamárnak hátán a szent városba tartott,
    – Az üzletek bezárva, virágosak a parkok –
    Ott állt Ahasvér varga a nép első sorába,
    És tele tüdejéből rikoltozott: Hozsánna!

    Mikor vörös gúnyában a nép elé vezették,
    – A virgácsok bíborral borították a testét –
    Ahasvér varga ott állt, és mint a bősz szelindek,
    A csőcselékkel együtt ordítozott: Feszítsd meg!

    Mikor a föld megingott, az ég kárpitja megnyílt,
    A százados megbánta az Ember Fia vesztit,
    Ahasvér varga ott állt – sápadt a Nap, a Hold –,
    És mellét verve bőgte: Ez Isten Fia volt!

    Mikor, nagy néha, árván, e rossz világba téved
    Valaki, aki bátor, igaz, jó, és az élet
    Hozsánnával, kereszttel és pardonnal fogadja,
    Butaság, mindig ott vagy, mint Krisztussal a varga.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Kassák Lajos: Harangszó

    Feltámadott, mondják a népek és megsüvegelik
    nevét a názáretinek, ki az ács fia volt,
    s megenyhült már a szél is, s a rügyek kisarjadtak.

    Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek,
    amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget,
    s alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

    Én is emlékszem rá, mint az egykori játszótársra,
    s ti is, útszéli csavargók és mesteremberek,
    akik hű követői vagytok valamennyien
    a nincstelenségben, az útban és az igazságban.

    Igen, igen, az Ő árnya és visszhangja vagyunk mi,
    s bár nem ízlelhetjük a húsvéti bárány húsát,
    mindennapi kenyerünkben s vizünkben dicsérjük,
    hogy vérünkből való, s meghalt értünk a kereszten.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Lelkes Miklós: Húsvéti hold

    Húsvéti hold, gyermekes álmú hit,
    ha faág fehér sziromrímeit
    árnyakra szórja, s fentről csillagok
    ígérgetnek piros pillanatot!

    Gyermekszívvel sokkalta szebb a szép,
    s mikor szétugrál fény-manócskanép
    a kelő napról visszatündököl
    egy hímestojást dajkáló tükör.

    Gyermekálom-hit régen elhagyott.
    Húsvét-holdamon felnőtt bánatok,
    s nem hozza már nyulacskák lábnyomát
    fürdető szélben felfrissült világ.

    Ám olykor mégis egykor-ég emel
    az alkonyomon túli tájba fel,
    hol Messzeség kíváncsi gyermeke:
    szívekbe látó Tavaszhold-mese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A föltámadás szomorúsága

    Piros, nagy köd-tályogok közül
    Sunyított rám a csalfa Nap,
    Midőn így szólék:
    Kelj föl és légy szabad.

    Tán Budapesten, talán máshol.
    Alig emlékszek valamire
    A néhai világból,
    De szomoruan föltámadtam.

    Sírom sziklái szétgurultak,
    Füstölt a Golgotha s kiléptem
    Föltámadottan, tétován
    Mély Sárkány-sírjából a Multnak
    S mint akinek kevés a vére,
    Elindultam új apostolok
    Keresésére.

    Vihar s üvöltő Tátra-erdők
    Voltak az én Tamásaim,
    Kik sebeimnek nyílásain
    Ujjaikat mártván benyultak.
    Ködök szálltanak
    S ködökön át
    Megromoltan és feledőn
    Hagytam el a Multat.

    És megint szólék: én nem tudom,
    Ki vagyok, éltem-e, élek?
    Valakinek neve vagyok
    Vagy örököse egy halott
    Szomorú nevének?

    Lázamat az est, postámat
    A posta,
    Mintha régen-régen hozná,
    Úgy hozza.

    De jött a reggel, fázva rémlett
    És én nem tudtam, micsoda
    Emlékek
    Tarlójáról jött ez a reggel?

    És sebeimet tapogattam,
    Fájtak, égtek förtelmesen,
    De mikor kaptam, hogyha kaptam?
    Hol jártam én,
    Hát éltem már én?

    Ki sírhat most tán énmiattam,
    Ki vagyok és merre megyek?
    Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
    Harsogtak a fenyvesekben.

    Micsoda zsoltárt is tudtam én
    Kedvesebben
    Valamikor?
    Csak hallgatok,
    Mert már mindent elfeledtem.

    Hallom, hogy távolból érkeznek
    Ide mások.
    De hol a Távol, hol a Közel
    S hol vannak köztük
    Állomások?

    És mintha sohse jöttem volna
    S csak itt vagyok:
    Szemek, levelek, táviratok,
    Nem tudom, miért keresnek.

    Én nem tudom, miért néznek rám
    Kutató arcok?
    Arcomon nincsen régi irás
    S a régi harcok
    Nagy legendája elmosódott
    Vén arcomon, vén fejemen.

    Olyan vagyok,
    Mint rosszul kezdett
    És meg se kezdett szerelem.

    Szőke leány, szent, ifju cédrus
    Büszkélkedik fényes napon
    Néha előttem
    S fogcsikorgatva, hallgatagon
    Rohanok messze tőle én.

    Emlékezek, vagy csak fájok?
    Ha élnék, ha szeretne,
    Ha volnék. Gondolkozom:
    Lyányom lehetne.

    S amott egy-két virágos hajú
    Asszonyra nézek álmélkodva,
    Óh, mintha egyszer bolondja
    Lettem volna fiatalnak,
    Ilyennek, párnak.

    Idegenek és kire várnak?
    Beszélnek hozzám,
    Cirógatnak kandi szemekkel
    S úgy érzem, hogy hátam mögött
    Áll egy idegen, másik ember,
    Hozzá beszélnek.

    Valami úgy fog, mint rabot,
    Mint alvajárót a tetőn,
    Kit én is nézek reszketőn,
    Mint furcsa távolit.

    S amit én mondok, oly hüvös,
    Mint jégbarlangba orditón
    Besivító vihar-szavak.

    Valahol hóban elakadt,
    Valami messze hómezőn
    Az én régi valóm.

    És csitt, amott tenger vonít
    Régi fájást,
    Irgalmatlant és távolit.
    De ez a tenger fenyves erdő.

    Igen: tengerek, városok,
    Asszonyok, vágyak föllebegnek
    S rajtuk Páris a korona.
    Ragyogóbbak, szebbek,
    Mint a legforróbb látomások.

    Volt-e hozzájuk közöm egykor,
    Vagy ezt mind mások
    Ölelték és csodálták?

    Óh, jaj annak, aki feltámad
    S nem érzi önnön-életét,
    Beszédje kongó báb-beszéd
    S báb-színpad bábja ő maga,
    Kérdés, kísértés és titok.

    Én azt várom: valaki majd
    Hívni fog
    S édes, meleg szájjal
    Sugja meg majd, hogy ki vagyok.

    Itt tó van a Tátra ölén,
    Csillogó, tiszta, vad,
    Keresem benne a századokat,
    Az életemet,
    A sírtáró dalokat.

    Keresem magam közelségét,
    A szállaló Időt
    S a tükröt, a varázsosat,
    A megismertetőt.

    És megáll az Élet
    És tudom, hogy most már semmi sincs,
    Senki sem él
    És semmi sem igaz.

    Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
    És nem tudom: ki az?

    Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Pilátus

    „Azt mondja, isten. Boldog istenek
    Derűs mosollyal nézhettek le rája,
    Míg bíboros gúnyában didereg,
    S igazságot vár a zsidók királya.

    Azt mondja, isten. Herkules maga
    Elbánna véle buzogánya nélkül,
    S szemében a rajongás csillaga,
    S szemében a lemondás könnye kékül.

    Azt mondja, isten és alázatos,
    Azt mondja, isten és zsidó az anyja,
    És Názáretről hol jósolt a jós?
    És tanítványa maga megtagadja?

    Azt mondja, isten! És nem látta még
    Az örök várost és a büszke császárt,
    S szemében más világok lángja ég,
    S szelíd szavával föltámasztja Lázárt!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pilatus

    A pörnek vége.
    Elvégeztetett…

    Véres a kereszt tövében a fű.
    A helytartóban forr a néma düh,
    S egy gondolat tépi a másikat.

    „Rongy csőcselék, én unlak titeket,
    Unom a vágyatok, a hitetek,
    A papjaitok ragyogó ruháját,
    A mellükverő messiásokat,
    A nap hevét ez átkos ég alatt,
    A zagyva szókat, buja színeket,
    És magamat és uramat, a császárt,
    Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Amíg unottan odalöktem nékik.
    Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
    Csak álmodott egy létráról az égig.
    Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
    Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
    Vajjon álmodik-e még a kereszten?

    Valamit szólt nekem az igazságról,
    Azután némán vérzett, ragyogott.
    Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
    Felelé: »én vagyok«.

    Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
    A csőcselék morajlott, mint a tenger,
    Én untam, untam amazokat, ezt is.
    Egy messiással több vagy kevesebb,
    Pilatus lelke nem lesz nehezebb,
    És könnyebb tán ez istenverte föld,
    Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
    De jaj! vajjon kire szállott a vére?!”

    Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
    De a helytartó nyugtot nem talál.

    „»Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe,
    És nekem nem volt elég fegyverem,
    Nem volt elég lándzsásom odakünn,
    Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
    Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,
    Bús madarak, el a szívről, hess!

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
    Te véres kezű, szennyes csőcselék,
    Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
    Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
    Isten se váltja meg ezt a világot.
    Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
    Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
    Ki tudja, talán mégis király volt!”

    Csend most. De hallga! most az éj kopog,
    Pilatus pitvarában a papok.

    „Uram, mi véled egyet így nem értünk,
    Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
    Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
    Nem készítetted jól a Golgothát!”

    Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
    Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
    (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
    Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:

    „A Messiástok megmenteni késtem,
    De négy betűt a keresztjébe véstem,
    E négy betű az én becsületem,
    Hajótöröttségem utolsó roncsa,
    Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
    Egy akarat az akaratlanságon.
    E négy betű az én becsületem.

    Hadesre! ez a négy betű marad!
    Ha alá kéne temetnem e várost,
    Rómát, az Imperatort, magamat:
    E négy betű az én becsületem!!

    Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
    Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

    Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,
    S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Feltámadás

    Feltámadunk?

    Vagy csak remélünk,
    hogy túl mindenen
    vár ránk valami,
    amit nem fog az értelem,
    nem ismer a szem,
    nem tapintjuk bőrét,
    nem halljuk szavát,
    s mégis: mintha itt
    lenne bennünk, bensőnkben,
    rejtve, meghúzódva.

    Mintha ő sodorna,
    ő vinne, nógatna
    Felé, Hozzá,
    az Ő oltalmába,
    világ ellenében,
    minden ellenében,
    ami hajszol
    talmi csillogásba.

    Mi Ő? Ki Ő?

    Hangtalan, lüktető
    dalunk!

    Üzenet
    vissza-visszatérőn:

    feltámad ismét,
    s vele mi is feltámadunk.

    Üres kereszteket
    magunk mögött hagyva
    kelünk a Nappal,
    szállunk a Napba…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Húsvétra

    Köszönt e vers, te váltig visszatérő
    Föltámadás a földi tájakon,
    Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
    Te zsendülő és zendülő pagony!
    Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
    Fogadd könnyektől harmatos dalom:
    Szivemnek már a gyász is röpke álom,
    S az élet: győzelem az elmuláson.

    Húsvét, örök legenda, drága zálog,
    Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
    Öröm: neked ma ablakom kitárom,
    Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
    Virágot áraszt a vérverte árok,
    Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
    Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
    Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

    Egy régi húsvét fényénél borongott
    S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
    Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
    És neki szánok lombot és zenét.
    E zene túlzeng majd minden harangot,
    S betölt e Húsvét majd minden reményt.
    Addig zöld ágban és piros virágban
    Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Nagypénteki sirató

    Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
    messzi út porából köpönyeget veszünk…
    Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
    Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

    Véreim! Véreim! Országútak népe!
    Sokszázéves Nagypénteknek
    soha sem lesz vége?
    Egyik napon Tamás vagyunk,
    másik napon Júdás vagyunk,
    kakasszónál Péter vagyunk.
    Átokverte, szerencsétlen
    nagypéntekes nemzet vagyunk.

    Golgotáról Golgotára
    hurcoljuk a keresztfákat.
    mindég kettőt, soh’se hármat.
    Egyet felállítunk jobbról,
    egyet felállítunk balról,
    s amiként a világ halad:
    egyszer jobbról, egyszer balról
    fölhúzzuk rá a latrokat.
    Kurucokat, labancokat,
    közülünk a legjobbakat,
    mindég csak a legjobbakat.

    Majd, ahogy az idő telik,
    mint ki dolgát jól végezte:
    Nagypéntektől Nagypéntekig
    térdelünk a kereszt alatt
    húsvéti csodára lesve.
    Egyszer a jobbszélső alatt,
    másszor a balszélső alatt,
    éppen csak hogy a középső,
    az igazi, üres marad.

    Nincsen is keresztfánk közbül,
    nem térdel ott senki, senki.
    A mi magyar Nagypéntekünk
    évszázadok sora óta
    évszázadok sora óta
    ezért nem tud Húsvét lenni.

    Így lettünk országút népe,
    idegen föld csavargója,
    pásztortalan jószág-féle.
    Tamással hitetlenkedő,
    kakasszóra péterkedő,
    júdáscsókkal kereskedő.
    Soha-soha békességgel
    Krisztus-Úrban szövetkező.

    Te kerülsz föl? Bujdosom én.
    Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
    Egynek közülünk az útja
    mindég kivisz idegenbe.

    Bizony, jól mondja a nóta,
    hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
    messzi nagy útakra megyünk.
    Messzi nagy útak porából
    bizony, köpönyeget veszünk.

    S ebben a nagy köpönyegben,
    sok-sok súlyos köpönyegben
    bizony pajtás, mondom Néked:
    rendre, rendre mind elveszünk.

    (Bajorerdő, 1947)

    Forrás: Lélektől lélekig