https://verskucko.com

Kategória: Rövid prózai szövegek

rövid prózák

irodalmi jegyzetek

naplórészletek

esszérészletek

gondolati prózák

  • Bernáth Zsolt: Törékeny

    —adni és kapni tudásról

    A világ legegyszerűbb dolga, mondhatnánk, és ha belegondolunk, az is. A boldogság egyik titka is lehetne, ez esetben azonban már eltűnődhetnénk, biztos, hogy ez ilyen egyszerű?

    Adni és kapni.

    Aki erre a kettőre képes, az soha nem marad egyedül a világban, mondta egy kedves barátom. Csak az van magányra kárhoztatva, aki nem túl már adni, kapni akar csupán, és gyűlölködik, mert nem kap semmit. Aki adni akar, az mindig talál valakit, akinek adhat.

    Sokunknak meg van tiltva, hogy kapjunk, hogy elfogadjunk. Vannak, akik büszkék arra, hogy soha nem kérnek senkitől semmit.

    Bizonyára ez a jelmondata a hajléktalanok többségének. Mert akit már nem fogad be senki, az végleg elrontott valamit az életében. És aki nem akarja, hogy befogadják, aki nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, annak is ideje elgondolkodni, hogy bevált-e az ezeréves recept, miszerint nem szabad megbízni senkiben, és az emberek rosszindulatúak. Segítséget kérni pedig nem szégyen, nem tesz kisebbé, sem gyengébbé.

    Kapni a világ legkönnyebb dolga, vélhetnénk, pedig dehogyis az. Csak azt fogadjuk el, ami tetszik, holott a világ minden percben megajándékoz minket valamivel, csak éppen ajándékainak csomagolása nem mindig tetszetős. A sors megrázza létünk alapjait, kimozdít vélt biztonságunkból, letaszít a szakadék mélyére, hogy aztán megerősödve főnixmadárként emelkedjünk fel, és váljunk új emberré.

    Ajándék ez valóban az, de könnyű mindezt tudomásul venni egy kényelmes fotelben ülve. Sokkal nehezebb őszinte köszönetet mondani, amikor csőstül szakad ránk a baj, a nem várt események, és csak kapkodjuk fejünket, ez most miért? Mi tanulnivalóm van ebből, és vajon hová vezet ez a katasztrófa? Pedig minden út csak egyfelé vezethet: a bölcsesség felé, mondta egy mai tanító. Mégsem olyan könnyű elfogadni.

    Adni még nehezebb.

    Bezárkózunk, óvjuk értékeinket, szeretteinket, pedig csupán azt veszíthetjük el, amire már nincs is szükségünk. Lehet ez a vagyonunk, szeretteink, és igen, akár az életünk is.

    A sors visszaveszi azt, ami már csak teher, akár bevalljuk magunknak, akár nem.

    Az sem elhanyagolandó törvénye az univerzumnak, hogy azt kapod, amit adsz. Ha az adásra állítod be az életed, észre fogod venni, hogy a világnak, az embereknek szüksége van rád, az adományaidra.

    Veled teljes a kép, te illeszted az utolsó darabkát az Egyetemes Rendbe.

    Ezt ne felejtsd el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Seneca: Az életről

    „Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élik le az életüket úgy, hogy csak az élet eszközeit keresik. Vedd szemügyre az egyént, és vizsgáld meg az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben? – kérdezed. Végtelen sok. Hiszen nem él, aki így él – csak élni készülődik. Mindent elmulaszt. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen: az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész. Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Részlet

    „… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.

    Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

    – Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
    illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
    jöttödet lesi az ösvény…
    jöjj, siess…!

    Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

    Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

    Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

    Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

    És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.

    Így.

    Most aludj jól, a mese véget ért.

    A fák is alszanak már odakint.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alkyoni Papadaki: A Hold színe

    „- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

    • Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
    • Az álmoknak is van színe?
    • Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
    • Milyen színű az öröm?
    • Fényes, kis barátom.
    • És a magány?
    • A magány az ibolya színét viseli.
    • Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

    A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

    • És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
    • Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa.
    • Na és a szerelem?
    • A szerelem színe a telihold.
    • Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.

    Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Kértem Istent

    Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.

    Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.

    Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.

    Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.

    Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.

    Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
    Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.

    Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
    És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szepes Mária, hit, ima, szeretet, türelem, fájdalom, lélek, gondolat, emberi kapcsolatok

  • Max Ehrmann: Desiderata

     Haladj nyugodtan a lárma és sietség közepette,
    és emlékezz arra a békére,
    ami létezhet, jó kapcsolatod legyen az emberekkel.
    Mondd ki finoman és világosan az igazságot;
    s hallgass meg másokat, még az egyszerű és tudatlan lelkeket is; nekik is megvan a saját történetük.

    Ne hasonlítsd magad senkihez;
    ezzel kockáztnád, hogy léhává és hivalkodóvá válsz.
    Mindig vannak Nálad nagyobbak is, kisebbek is.
    Örvendj a terveidnek, ugyanúgy, mint a teljesítményeidnek.
    Törődj a hivatásoddal, mégha mégoly szerény is;
    ez igazi érték az idők változó virágzásában.

    Légy óvatos a Veled történtekkel kapcsolatban,
    hiszen a világ tele van csalásokkal.
    De ne légy vak, ami a bátorságot és a lelkierőt illeti,
    mert ez létezik. Sok ember keresi a nagy ideálokat;
    és az életben mindenütt meg lehet látni a hősiességet.
    Légy önmagad. Különösen ne színleld a barátságot.
    Ezenfelül ne légy cinikus a szerelemben, mert az –
    minden esetleges terméketlenségével és kiábrándulásával együtt is – ugyanolyan örök, mint a fű.

    Fogadd szívesen az évek tanulságait, emelt fővel hagyva magad mögött/lemondva a fiatalságodról.
    Szilárdítsd meg a lélek azon képességét,
    hogy megvédhesd magad váratlan szerencsétlenségben.
    De ne bosszantsd magad agyrémekkel.
    Sok félelem születik fáradtság és magány miatt.
    Egy egészséges fegyelmen túl, légy jó magadhoz.
    Te a világmindenség gyermeke vagy, nem kevésbé,
    mint a fák és a csillagok; jogod van itt lenni.
    És függetlenül attól, hogy Számodra világos vagy nem,
    a világmindenség úgy halad a maga útján, ahogy kell.

    Találd meg a békét Istennel, bármi legyen az elképzelésed róla,
    és bármilyen munkáid vagy álmaid legyenek,
    őrizd meg az élet hangos zűrzavarában a békét a lelkedben.
    Minden álnokságával, unalmas gondjaival
    és összetört álmaival a világ mégis szép.

    Figyelj. Törekedj a boldogságra.

    Forrás: Lélektől lélekig… Gyakran „1692-ben Baltimore-ban talált ismeretlen írásként” terjed, de a szöveg szerzője Max Ehrmann (1872–1945), és a mű a 20. században született

  • Ismeretlen szerző: Tanmese

    A szamár azt mondta a tigrisnek:
    – A fű kék.

    A tigris válaszolt:
    – Nem, a fű zöld.

    A vita elmérgesedett, és mindketten úgy döntöttek, hogy döntőbíróság elé viszik a dolgot, ezért az oroszlán, a dzsungel királya elé járultak.

    A szamár már azelőtt kiabálni kezdett, hogy elérte volna az erdei tisztást, ahol az oroszlán ült a trónján:
    – Őfelsége, igaz, hogy a fű kék?

    Az oroszlán válaszolt:
    – Igaz, a fű kék.

    A szamár sietett és továbbment:
    – A tigris nem ért egyet velem, ellentmond és bosszant, kérlek, büntesd meg.

    A király ekkor kijelentette:
    – A tigris 5 év hallgatással lesz büntetve.

    A szamár vidáman ugrott, és elégedetten, ismételgetve folytatta útját:
    – A fű kék…

    A tigris elfogadta a büntetését, de előtte megkérdezte az oroszlánt:
    – Felség, miért büntettél meg engem, elvégre a fű zöld.

    Az oroszlán válaszolt:
    – Valójában a fű zöld.

    A tigris megkérdezte:
    – Akkor miért büntetsz engem?

    Az oroszlán válaszolt:
    – Ennek semmi köze ahhoz a kérdéshez, hogy a fű kék vagy zöld. A büntetés azért van, mert egy ilyen bátor és intelligens teremtmény, mint te, nem vesztegetheti az idejét arra, hogy egy szamárral vitatkozzon, aki ráadásul még idejön és ezzel a kérdéssel engem zaklat.

    A legrosszabb időpocsékolás a bolonddal és fanatikussal vitatkozni, akit nem érdekel az igazság vagy a valóság, csak a hite és az illúziói győzelme. Soha ne vesztegessük az időt olyan érvekre, amelyeknek nincs értelme. Vannak emberek, akiknek bármennyi bizonyítékot mutatunk is be, nem képesek megérteni, másokat pedig elvakít az ego, a gyűlölet és a harag, és csak azt akarják, hogy igazuk legyen, még akkor is, ha nincs igazuk.

    „Amikor a tudatlanság ordít, az intelligencia hallgat. A te békéd és nyugalmad többet ér.”

    Forrás: ismerős bejegyzése

  • Lesznai Anna: Gergely Tibornak

    [1918 után]

    Drága jó Gergem, édes jó Gergem, ma egész nap rátarti voltam. Leveleztem, írtam, filozófiai smoncákat délután Salvendynél. Nem akartam neked ismét írni: mert tőled vártam volna második levelem előtt hírt – és mert nem tudtam pontosan, mit írjak – és mert nem akartalak érzelmi iratokkal terhelni. De este a felolvasáson (Götz, Lili közt ülve) Raguza képedet néztem két órán keresztül: percenkint szebb lett, és benne volt, hallatlan festői szépségen keresztül raguzai boldogságom emléke. Akkor így megújhodtam: hogy dupla örömem tellett benned és abban, hogy bennem milyen újjászületési képesség van. –

    Ma, távol tőled térben – oly élesen szép lett a kép, hogy fájt. Fájva jöttem ki belőle. – Valami élesen éreztem ismét, hogy különb vagy nálam mint művész (ami jó! és jóleső!) – és túl fogsz tán nőni szívemen is. (Kevésbé jóleső.)

    – Tehát mégis érzelmiek! –

    – Édesem, elutazás előtt olyan szépen néztél rám: de tudod, illetve tudnunk kell: hogy az a nézés nem kötelez semmire. – Állom, amit ősszel mondtam, ha néha elfeledtem is: Berlin után mondod nekem, hogy minden a régiben van-e, vagy sem. Négy hét rövid idő – de hosszú, ha egyedül van az ember, és ráér szembenézni önnön lelkével, egy nehéz meleg asszonyanyukai közelség nélkül. –

    Este anyáddal bepaszpartúztuk a Hagenbund holmit – a tiéd mind jól néz ki – csak az ökrösszekér rámája csúf. Nem rontja a rajzot – csak mint iparművészeti remek csúf ráma. Enyémek: a „Dorfplatz” szép, a „Szoba” ma nem elégít ki. Szeretnék délutánonként aktot rajzolni. Nagyon csalódott vagyok, hogy távozásod óta nem írtam verset. Úgy látszik, mégis „nem vagyunk veszekedő hangulatban!” – Szeretnék állatokat is rajzolni, de Breughelek is kellenek még, a tánckép most nem tetszik. Holnap sok futkosást szándékoznék: Hagenbund, Sherb – és Idát kéne megnézni. Shön ma lemondott – reumás szegény jó barát. Ha hétfőig nem jön fel, szeretném keresni. Oly jó fiú.

    Nem írok ma többet. Gondolatban veled. Nagyon várok, adja a jó Isten, jó hírt.
    Egyébként hála a jó Istennek, Isten áldáskákkal eléggé rendben ölelünk!

    Amálod!
    A jó Isten velünk!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Levél Brüll Adélhoz

    Édes Jóm, Mindenem,
    álmom, ébrenlétem, szenvedésem, örömem te vagy. Lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Egész gyötrelmem s betegségem te körötted vibrálnak. Ha úgy érzed, hogy igazságtalankodom, akkor lásd is meg az okát. Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok.

    Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.

    Szombat.

    Ady

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár (részlet)

    „Nézze – mondtam –, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani – mint az örömét –, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem – persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben… a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.”

    Forrás: Karinthy Frigyes prózája