I.
Hatalmas, bölcs, előrelátó,
Jézus tanát megismerő;
néped’ pogányságból kiváltó,
te jóság, bölcseség, erő!…
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
nem szülnek hosszu századok:
első királya magyaroknak,
áldassék áldott jobb karod!
Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
Kezében a kereszttel állta
meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
hiába vívták ekkorig:
a vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.
Ha néha hallád is fohászát,
midőn kitört az érczkebel,
panaszkodón, hogy ős hazáját
egy rosszabbal cserélte fel:
véres csatákban, végveszélyben
azért nem ingott, csüggedett;
mint büszke czédrus, oly kevélyen
állott meg századok felett.
S lesz még idő, jön még olyan nap,
midőn, dicsőséges király,
hatalmát a rég’ vert magyarnak
majd nem gyöngíti belviszály,
ha majd a népek viharába’
csak a te koronád nem ing,
s a magyarok fölkent királya
magyar király leszen megint!
II.
Magyarok első szent királya,
hitetlenből hivőt csinálva,
a honszerzés másik felét,
mely még dicsőbb, te végezéd.
Körülhordatva a keresztet,
a kóbor lábat, kósza kedvet
egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!
Im, ezer éve fenragyog már
a szent kereszt és áll az oltár,
honnan tömjénfüst és ima
hozzád repül, Isten fia.
Üdvünk sehol se volt, csak épen
a megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.
Élünk, vagyunk már ezer éve
sok harcba’, sok viharba’, vészbe’,
s mig a kereszt marad jelünk,
dicső király, el nem veszünk!
III.
Dicsőség, szent jobb kéz,
balsorsban reményünk;
tanuja, hogy nincs oly vész,
melyet túl nem élünk:
a magyarnak légy kalauza váltig,
egészen a boldog Kánaánig.
Békülőnek békejobb,
küzködőnek támasz.
A ki téged félredob:
bajba’ meg nem áll az.
Ezer éves szent ereklye, érd meg
a boldogabb újabb ezer évet.
Büszke, bátor öntudat
emelje hazánkat.
Te mutasd meg az utat
a magyar királynak,
hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
ő folytassa, végezze dicsőbben!
Forrás: Szeretem a verseket