Kategória: Arany János

  • Arany János: SZŐKE PANNI

    SZŐKE PANNI

    Szőke Panni henyélve ül,
    Mégis cifra, majd elrepül;
    Apja földje és tinója
    Mind fölment már viganóra.

    De az apja mégse’ bánja,
    Mert kisasszony a leánya,
    Ő maga is boldog jobbágy,
    Elengedik a robotját.

    Sem szántani, sem aratni,
    Csak a vékát kell tartani:
    Az uraság színig adja,
    A kasznár meg el se csapja.

    Szőke Panni felmegy Pestre,
    Még ott is az emeletre,
    És az apja – dehogy bánja!
    Nevelőben a leánya.

    Nevelőben jó dolog van:
    Sok kisasszony lakik ottan,
    Szép úrfiak, szép huszárok
    Járnak mulatni hozzájok.

    Mi lelt téged szőke Panni?
    Fiatal vagy még meghalni;
    Képeden volt egy pár rózsa:
    Hova lett ily hamar róla?

    Mi lelt téged Panna lyányom?
    Elfonnyadtál, szép virágom,
    Jer, kiviszlek a mezőre,
    Éledjen a lelked tőle.

    Panni nem szól, görnyedve űl,
    Olyan rongyos, majd elrepűl;
    Vidd ki apja, vidd mezőre,
    Szép, virágos temetőbe.

    (1847)

  • Arany János: A MÉH ROMÁNCA

    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha’ százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne’kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    “Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod.”
    “Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta.”

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta –
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája…
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847)

  • Arany János: A varró leányok

    A varró leányok

    ELSŐ

    Lyányok, lyányok: lakodalom,
    Oh, be sok szép népe vagyon!
    Sok fehér ing: bő az ujja,
    Libeg-lobog, ha szél fujja.

    MÁSODIK

    Sem hegedű, se cimbalom,
    Beh szomorú lakodalom!
    Mintha orruk vére folyna –
    Dehogy lennék menyasszonya!

    HARMADIK

    Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
    Akit harangszóval hoznak!
    Gyászos ének búg előtte:
    Sírva mennek esketőre.

    NEGYEDIK

    Nem menyasszony, – vőlegény volt:
    Hat legény hoz zöld koporsót,
    Apja, anyja sír előtte,
    Keserves a menyegzője.

    ÖTÖDIK

    Apját, anyját jól ismerem,
    Megmondanám, de nem merem,
    Mert a szívünk megdöbbenne…
    Egyikünké megrepedne.

    ELSŐ

    Lyányok, lyányok, vegyetek fel
    Fehér ruhát s jőjetek el
    Ma csak halott-látni… holnap
    Kivinni zöld koporsómat.

    (1847)

  • Arany János: Civilizáció

    Ezelőtt a háborúban
    Nem követtek semmi elvet,
    Az erősebb a gyengétől
    Amit elvehetett, elvett.

    Most nem úgy van. A világot
    Értekezlet igazgatja:
    S az erősebb ha mi csínyt tesz,
    Összeül és – helybehagyja.

    (1877 után)

  • Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz

    Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
    Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
    Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
    Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
    Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
    Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
    Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

    Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
    Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
    S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
    Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül.
    Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
    Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
    Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
    Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,
    Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

    Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
    Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
    Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
    Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
    Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
    Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,
    Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
    A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
    A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

    Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
    Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
    Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
    Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
    Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
    Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
    És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

    Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
    Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
    Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
    Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről
    Ír röviden, haragunni fogok majd hosszú haraggal.
    El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
    Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
    Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a
    Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

    És a csonka torony, mely a harcoknak utána
    Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
    S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
    Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
    A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
    Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
    Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

    Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
    Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
    A veletek töltött kor tette szívemben örökké.
    S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
    Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
    Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
    Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

    Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
    Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
    Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
    A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
    Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
    Hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel.

    Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
    Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
    Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
    Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
    S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
    Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok,
    Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés
    Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
    Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
    Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
    És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha
    A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
    A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdhoz vezesse.

    Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
    Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
    És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
    Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
    S a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
    Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
    Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
    Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
    A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

    Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
    Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél
    Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,
    Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
    S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
    És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
    Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
    Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

    Szatmár, 1847. augusztus 6.

  • Arany János: Epilogus

    Az életet már megjártam.
    Többnyire csak gyalog jártam,
    Gyalog bizon’…
    Legfölebb ha omnibuszon.

    Láttam sok kevély fogatot,
    Fényes tengelyt, cifra bakot:
    S egy a lelkem!
    Soha meg se’ irigyeltem.

    Nem törődtem bennülővel,
    Hetyke úrral, cifra nővel:
    Hogy’ áll orra
    Az út szélin baktatóra.

    Ha egy úri lócsiszárral
    Találkoztam s bevert sárral:
    Nem pöröltem, –
    Félreálltam, letöröltem.

    Hiszen az útfélen itt-ott,
    Egy kis virág nekem nyitott:
    Azt leszedve,
    Megvolt szívem minden kedve.

    Az életet, ím, megjártam;
    Nem azt adott, amit vártam:
    Néha többet,
    Kérve, kellve, kevesebbet.

    Ada címet, bár nem kértem,
    S több a hír-név, mint az érdem:
    Nagyravágyva,
    Bételt volna keblem vágya.

    Kik hiúnak és kevélynek –
    Tudom, boldognak is vélnek:
    S boldogságot
    Irígy nélkül még ki látott?

    Bárha engem titkos métely
    Fölemészt: az örök kétely;
    S pályám bére
    Égető, mint Nessus vére.

    Mily temérdek munka várt még!…
    Mily kevés, amit beválték
    Félbe’-szerbe’
    S hány reményem hagyott cserbe’!…

    Az életet már megjártam;
    Mit szívembe vágyva zártam,
    Azt nem hozta,
    Attól makacsul megfoszta.

    Egy kis független nyugalmat,
    Melyben a dal megfoganhat,
    Kértem kérve:
    S ő halasztá évrül-évre.

    Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
    Hova múzsám el-elvárnám,
    Mely sajátom;
    Benne én és kis családom.

    Munkás, vidám öregséget,
    Hol, mit kezdtem, abban véget…
    Ennyi volt csak;
    S hogy megint ültessek, oltsak.

    Most, ha adná is már, késő:
    Egy nyugalom vár, a végső:
    Mert hogy’ szálljon,
    Bár kalitja már kinyitva,
    Rab madár is, szegett szárnyon?

  • Arany János: Mátyás anyja

    Szilágyi
    Örzsébet
    Levelét megírta;
    Szerelmes
    Könnyével
    Azt is telesírta.

    Fiának
    A levél,
    Prága városába,
    Örömhírt
    Viszen a
    Szomorú fogságba:

    „Gyermekem!
    Ne mozdulj
    Prága városából:
    Kiveszlek,
    Kiváltlak
    A nehéz rabságból.

    Arannyal,
    Ezüsttel
    Megfizetek érted;
    Szívemen
    Hordom én
    A te hazatérted.

    Ne mozdulj,
    Ne indulj,
    Én egyetlen árvám!
    Ki lesz az
    Én fiam,
    Ha megejt az ármány?

    Adassék
    A levél
    Hunyadi Mátyásnak,
    Tulajdon
    Kezébe,
    Senkinek se másnak.”

    Fekete
    Viaszból
    Nyom reá pecsétet;
    Könyöklőn
    Várnak az
    Udvari cselédek.

    „Ki viszi
    Hamarabb
    Levelem Prágába?
    Száz arany,
    Meg a ló,
    Teste fáradsága.”

    „Viszem én,
    Viszem én,
    Hét nap elegendő.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Hét egész esztendő!”

    „Viszem én,
    Hozom én
    Válaszát három nap.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Három egész hónap.

    Istenem,
    Istenem,
    Mért nem adál szárnyat,
    Hogy utól-
    Érhetném
    Az anyai vágyat.” –

    S ahol jön,
    Ahol jön
    Egy fekete holló;
    Hunyadi
    Pajzsán
    Ül ahhoz hasonló.

    Lecsapott,
    Lecsapott
    Fekete szélvészből,
    Kikapá
    Levelét
    Az anyai kézből.

    „Hamar a
    Madarat!…
    El kell venni tőle!”
    Szalad a
    Sokaság
    Nyomba, hogy lelője.

    Madarat
    Nem egyet,
    Százat is meglőnek:
    Híre sincs,
    Nyoma sincs
    A levélvivőnek.

    Napestig
    Az erdőn
    Űzeti hiába:
    Éjfelen
    Kocognak
    Özvegy ablakába.

    „Ki kopog?
    Mi kopog?
    Egy fekete holló!
    Nála még
    A levél
    Vagy ahhoz hasonló.

    Piros a
    Pecsétje
    Finom a hajtása:
    Oh áldott,
    Oh áldott
    A keze írása!”

    (1854)