Hol a lakásod?
Gyökér, lomb alatt,
ágak között, fény és árnyék
gerendarácsa alatt.
Mi az ételed?
Méz a napból, só a dérről,
dió és cseresznye,
hajnali kalács.
Barátod van-e?
A tűzlobogás,
holdas lányok, naplegények,
odalent a tófenéken
a kőkoronás.
Ágyad ki veti?
Azt maga Tél –
párnám a hó.
Ezüstös szellő, jégfodrú szellő
a takaró.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt kérdezted tőlem,
nagyon vártalak? –
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.
Forrás: Versek mindenkinek
Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
S te, lelkem társa, akiért a föld
kemény kérgét taposva elmerültem,
háromszor el a mélységes homályba –
te értem mennyi szenvedést viselsz el?
A gyalázat torkából kilökötten
sivatagodnak naptalan fehér
izzó homokjából a sűrű tenger
sós-keserű árjába lemerültem
szenvedésed elöntött, mint a tenger
és csontig mart halál és fájdalom.
A gyenge dal, fuvolád halk patakja
visszavezet? Hiszen téged sötét
halálom elborított, mint a tenger.
Visszavezetsz-e? Élve a pokol
mélyére szálltál, engem elragadni,
gyenge dal láncán engem, aki érted
éltem, haltam, és benned elmerültem
énértem mennyi szenvedést viselsz el?
Forrás: Lélektől lélekig
Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most először látni a földet,
a borszínű tenger hullámait.
A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.
Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesíttetned kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.
Forrás: Magyarul Bábelben
Biztosan jár az imbolygó hajóban
gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
lángok zizegő zajában, időtlen
idejében a fénylő pillanatnak,
amikor – gyermek maga is – a gyermek
sorsát viszi két törékeny kezében.
Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
biztosan jár az imbolygó hajóban.
Karjaiban a cseppnyi test a lángok
éveiben, a földalatti árnyak
rácsai között érik a halálra.
Végtelen tengerén a fájdalomnak
lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
gyermek-szívében eszméli a titkot,
amit nem értett az angyal szavában:
hogy „áldott vagy az asszonyok között”.
Forrás: Magyar Kurír
A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.
Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.
Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok – fényesség,
félsötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt – az ablakban
üresség.
Forrás: Magyar Kurír
