Tudnál-e így szeretni,
ahogy e táj adja magát
viharok ostromában,
eső bozontjain át?
Mikor sziklák közül a felhők
csordája lerohan,
színe hitében lüktet,
vár állhatatosan.
Mikor a keserű szél a völgybe
akasztja karmait,
ereje duzzad, szárnyalón
fölé emelkedik.
Mikor borzongva sompolyog a földön
a dermedt-szürke ég,
füvek nyelvét pendítve akkor
zümmögi melegét.
A fogyhatatlan hűség
lehet ily egyszerű,
teremti, egyre újítja magát
a győzelmes derű.
Nem a szemem csalása, nem
önáltató vigasz,
akárhogy nézem, vallatom,
öröme rámszavaz.
Oltalma ki nem alszik,
erősebb, mint a fény,
átsüt rajongó hazugok
mocsár-tündökletén.
Elfárad minden ölelés,
becéző kar lehull,
de láttam, él szerelmünk földi tája
elronthatatlanul.
